„Nálunk a faluban szégyen volt, ha egy lány kezében nem volt munka”

„Ha az ember pénzhez akart jutni, muszáj volt áldozatot hozzon. Nem volt munkalehetőség, és megélhetés szempontjából akkoriban nagyon nehéz volt. Nem volt mit tenni, itthon kellett hagynom a családot, a fiamat, ami nagyon nagy lelki teher volt. A gyerek kicsi volt, sírt, hogy anya elment. Szerencsére a nagyszülők besegítettek, a férjem itthon maradt, de nekem menni kellett, más lehetőségem nem volt. (…) Nehéz szívvel mentem el. Mikor elhagytam a falut, mindig mondogattam magamban, hogy ezt az érzést most itthon kell hagyjam, mert ekkora lelki teherrel nem lehet dolgozni. Csak az járt a fejemben, amikor az indulás előtt a gyerek százszor is megkérdezte, hogy anya, miért mész?” – idézi fel az elindulástörténetét Sallai Mária, aki már 20 évet dolgozott Budapesten, mint háztartásvezető, vagy ritkán felváltotta édesanyját is, aki időseket ápolt, szintén a magyar fővárosban.

Mária őszintén mesélt arról, hogy ők igazából mindig „többet akartak, mint ami nekik jutott”.

„Az én édesapám is a sántieren dolgozott, még a Ceau’ idejében. Volt egy fizetése, amit szigorúan be kellett osztani. Amikor hozott narancsot, vagy csokit, hát, mi olyan boldogok voltunk (…). Még most is előttem van: hatalmas eprek voltak rajta…hú, mi ilyenkor a mennyekben voltunk. (…). Mikor aztán megnyílt a határ, édesanyám elment Magyarországra, elmentek árulni kézműves dolgokat: díszpárnákat és varrottasokat. Amikor aztán hazajött, sosem felejtem el, banánt hozott. Forgattuk a kezünkbe, nem tudtuk, hogy mi az. Még azt sem tudtuk, hogyan kell megenni.

A mai világban melyik gyerek nem tudja, hogyan kell lehúzni a banán héját? (…) Mondom is a fiamnak, hogy neki fogalma sincsen, hogy mi még abban a korszakban mi mindennek tudtunk örülni.

Akkor nem dúskáltunk. (…) Persze, azt sem mondhatom, hogy éheztünk. Igaz, nem volt fürdőszobánk, de soha piszkosak nem voltunk. Minden este megmosakodtunk, hétvégén pedig a tekenőben vizet melegítettünk és fürödtünk…

Amikor felnőttünk, mi azért indultunk útnak, hogy a mi gyerekeinknek több banán jusson“ – mondja Mária.

Nagy Sára szintén fiatalon került Magyarországra. Egy ottani, német származású orvos unokáira vigyázott három hétig, akik Szentendrén nyaraltak.

„Sárin keresztül megbízható nőt kerestek. S akkor én vállaltam el, három hétig voltam a német gyerekekkel. De jaj az milyen jó is volt! A legszebb időszak az életemben! Hiába voltak idegenek, azok olyanok voltak nekem, mintha saját gyermekeim lettek volna. Három hét alatt nagyon hozzám nőttek“ – kezdte történetét, majd elmondása szerint még abban az évben került Budapestre, ahol egy idős nénire vigyázott, majd pár hónapra rá ő is takarítást vállalt.

„Az úgy kezdődött, hogy a barátnőmnek kellett váltótárs. Engem már mind kértek, hogy menjek, csakhogy a férjem nem akart hagyni, hogy menjek. Mondta mindig, hogy eddig is megvoltunk és ezután is megleszünk, de én mondtam, hogy csak próbáljuk ki, lássuk, beválik-e. Ha igen, akkor pedig hagyja, hogy menjek. És akkor így telt el a 12 év“ – emlékezik vissza Sára.

Filep Sára - akit a fentebbi Sára említ-, még a rendszerváltás előtt járt Magyarországra, hogy a vásárokban és Budapest nagyobb csomópontjainál a kézimunkáit árusítsa. Mint elmondta, a nagyobbik fia már oda nősült, azóta vállalt takarítást, a testvérével váltják egymást. „Én mondjuk többet vagyok ott (mint a testvére- szerk. megjegyzés), mert én jobban ráérek, nekem ott van a gyermekem is, és persze, vágyódom az unokáim után. A család nekem ott van: két szép nagy unokám“ – mondja Sára, majd hozzátette: máskülönben idős nénit is ápolt, akivel nagyon szoros kapcsolatba került.

„Most, hogy megvannak az unokáim, úgy érzem, hogy jobban megéri nekem a takarítás. Az ember mégiscsak szabadabb, foglalkozhat mással is. Reggel elmegyek, elvégzem a munkámat, délután mehetek látogatóba a gyermekekhez, s tudom a családot látogatni“ – részletezi.

Nagy Zsuzsa már gyerekkora óta járt a családjával Magyarországra, ahol rokonok segítettek az édesanyja kézimunkáit értékesíteni.

„Akkoriban kétévente mehettünk ki, nekünk meg az volt a dolgunk, hogy készítsük a szép kézimunkákat, amiket majd elvittünk Pestre, és azt majd édesanyám eladta, abból pedig azt vásárolt, amiből majd nekem csinált fersinget, köntöst, stb. Ez így ment a rendszerváltásig. Aztán ahogy megnyílt a határ, mi is érdeklődtünk az új dolgok felé, egyre gyakrabban mentünk. Először csak a kézimunkákat vittük eladni, utána már sok barátság kötettett, sok ismerőseink lettek ott, látták, hogy megbízhatóak vagyunk, úgyhogy munkát is kínáltak, ha esetleg akarnánk pénzt keresni, ők szívesen fogadtak“ – avatott be a saját történetébe Zsuzsa, aki Magyarországon csak háztartásban vállalt munkát, idősgondozást már csak Kolozsváron vállalt.

„Amikor elkezdtünk takarítani járni, akkor hamar kialakult: egy napunk sem telt el semmittevéssel, hanem -mint ahogy a rendes munkahelyben is-, minden hétfőn ugyanahhoz a családhoz, minden kedden másik családhoz jártunk, és ez így ment hétfőtől szombatig. Általában a székiek úgy szokták megoldani, hogy havonta váltogatták egymást, mindenhol két személy össze volt állva: két barátnő, szomszéd, rokon. Így váltották fel egymást, hogy a takarítás ne álljon le“ – részletezi Zsuzsa.

A külföldi munkavállalás terén a széki nők helyzete mondhatni egyedülállónak számít Erdélyben, hisz a helyi szokásokhoz oly hűen ragaszkodó társadalomról lévén szó, a nők külföldön történő munkavállalása is ugyanúgy, a hagyomány szintjére emelkedett és máig népszerű „szokásnak“ számít a középkorú nők körőben. Egészen elképesztő, ahogy ez az egyébként zárt közösség milyen hálózatokat épített ki Magyarországon már az 1970-es évektől kezdődően, a munkakeresés így teljes mértékben a bizalmi kapcsolatokra épül. Éppen ezért tapasztalhatjuk, hogy a széki nők inkább pozitívan élik meg a külföldi munkavállalással járó kettős életet: olyan helyekre fogadják be őket, ahol már több ideje ismerik őket, vagy a családtagjaikat. A munkaadók nem alázzák meg ezeket a nőket, hanem nagy becsben tartják kitartó munkájukat.





A kellemes élmények tekintetében Nagy Sára mesélte például, számára egészen felüdítő érzés volt visszatérni Magyarországra, miután édesanyját itthon súlyos betegség miatt ápolnia kellett. És mint mondja, még most is visszajárna, csakhogy a férje nem engedi, hogy beoltassa magát, ezért most már kevesebb helyre fogadnák vissza a koronavírus-járvány miatt. A beszélgetésünk végén említette, hogy „most úgy él, mint valami nagyasszony“, hiszen sosem volt az életében olyan időszak, mikor nem dolgozott.

„Nálunk a faluban szégyen volt, ha egy lány kezében nem volt munka“ – tette hozzá.

Szöveg: Kádár Kata
Fotók: Márkos Tamás

Cikkünk a Telex és a Transindex együttműködéséből, az International Press Institute és a MIDAS által támogatott NewsSpectrum ösztöndíjprogramnak köszönhetően jöhetett létre.

A széki fotóriportunkkal a külföldi idősgondozással foglalkozó sorozatunk végére értünk. Az első rész a szilágysági Sarmaságon készült, a második pedig a székelyföldi Kommandón.

A képen Nagy Sára, kezében egy Korniss Péter kötet. A neves fotográfus róla is készített portrékat Budapesten.

A falu történetét igen sok tudományos szöveg rögzíti, én elsősorban Kovács Flóra 2000-ben megjelenítetett Változások Szék község életében című munkáját vettem alapul.

Ott olvastam, hogy Széknek egykor városi rangja volt, csak miután a 19. század elején a helyi sóaknákat „bedugaszolták“, a település jelentős hanyatlásnak indult, 1884-ben nagyközséggé minősítik vissza. A falu közösségének életét ugyanakkor az is nagyban befolyásolta, hogy elkerülte a vasúthálózat és az országút is, magát a települést nagyon nehezen lehetett megközelíteni. A történelmi leírások szerint ezért is alakulhatott ki, hogy a széki lakosság egy igen zárt közösséget alkotott, mely később a „nagyvilágban“ is megmutatkozott. Például, a Kolozsváron szolgáló fiatalok is együtt szórakoztak, együtt jártak táncolni, nem voltak nyitottak a város többi lakói felé. Ők ott a munkájukat végezték és a jó modort tanulták el. Nem hiába maradt fenn a mondás, hogy a széki népviseltnek jó cégére volt Kolozsváron, hisz a szinte még gyerekként szolgálatba küldött fiatal leányok híresek voltak kitartó és fáradtságos munkájukról, akár a városi polgároknál szolgáltak, akár a hóstáti földeken.

Mint a szerző is megemlíti, Széken a sóbányák bezárása után egészen a kollektív gazdaságok megalakításáig a megélhetés alapját a magántulajdonban lévő föld jelentette, mely igen szigorú hierarchikus rendszer kialakulásához vezetett a közösségen belül. Az első világháborútól kezdve az 1960-as évekig tartó periódust Kovács úgymond a hagyományőrzés időszakaként jellemzi, mely mind a gazdálkodás, mind a kultúra tekintetében fontos támpont volt. Majd mikor 1961-ben befejeződött a magántulajdonok államosítása, a férfiak többsége felhagyott a mezőgazdasági munkával, majd közelebbi ipartelepekre, később külföldi építekezésekre jártak ki pénzt keresni.

Ezidő alatt a család fenntartása, a kollektívben való munka és a megmaradt kertek megművelése lényegében a gyermekekre és a nőkre maradt, ámbár már ettől az időszaktól kezdve a nők is fokozatosan keresőkké váltak, több időt töltöttek külön a családtól, így a gyermeknevelés nagyon sokszor a nagyszülőkre, vagy az idősebb testvérekre hárult.

A gyermekek egyébként már nagyon fiatalon hozzá voltak szoktatva a munkához, lévén, a faluban nem volt hagyománya a taníttatásnak. A gazdagabb családok gyermekei épp megtanultak írni és olvasni, majd aztán arra nevelték, hogy mihamarabb át tudják venni a munkát a szülőktől és tovább gyarapítsák a család földjeit és a vagyont. “A lányok, ahogy akkorák lettek, hogy tűt tudtak fogni a kezükbe, már tanultak varrni. A kicsi lányok az anyjukkal együtt mentek az asszonyfonóba, majd –szülői felügyelet nélkül – a leányfonóba, ami egészen 1992-ig működött Széken. (…) Két télen át varrta egy-egy család, amit az asszony aztán átvitt Magyarországra értékesíteni” – írja Kovács.

“10 éves korukra már rábízták a főzést vagy a takarítást, végül a mosást is, így készítették fel őket a nagylány korra, mikor teljes értékű cselédekké váltak” – írja a kutató, aki megemlíti, hogy a fiatal lányok cselédsorba való küldése egészen az 1970-es évek végéig működött, azután már csak a háztartásban segítettek be. A rendszerváltás óta pedig a gyerekek munkával való terhelése jelentősen lecsökkent, ekkor már elfogadottabbá vált az iskoláztatás, a szakma elsajátítása.

Nagyon érdekes egyébként, ahogy alanyaink is beszélnek erről a jelenségről. Nagy Sára említette, hogy míg ő külföldön tartózkodott, a férjéről a lánya gondoskodott. Ő főzött és ő végezte a háztartást, mindannak ellenére, hogy Kolozsváron járt iskolába. Ez teljesen természetes Széken, ennek megértése végett tartottam fontosnak ezt a rövid kitérőt a gyermekek korai munkába állításáról.

A kollektívek megalakulása nagy csapást jelentett a faluban kialakult társadalmi hierarchiára. “Új értéket kellett keresni, amit a közösség elfogad és tisztel. Ilyen értékek a gazdaságot a közösség számára látványosan kifejező attributúmok lettek. Ezek közé tartozik a ruházkodás, az ékszerek, a lakóház berendezése, a technikai vívmányokkal való ellátottsága” – írja a kutató. Ebben a periódusban kezdődött a falukép átalakulása, a kisebb parasztházak mellett hatalmas házakat kezdtek építeni a lakók. Az építkezés kettőssége még mai napig jól kitűnik.

Szintén a tanulmányban olvastam, hogy a “piacozás”, amiről az alanyaink is beszámoltak, lényegében a széki táncházmozgalom és táncházturizmus nyomán alakult ki, mint kiegészítő kereseti lehetősége a széki nőknek.

Filep Sára és Nagy Zsuzsa is megerősítették, amiről a tanulmány készítője ír: “a csomagokkal megrakodva vonattal tették meg az utat, Magyarországon ismerősöknél vagy gyakrabban a székiek fogadására specializálódott szállásadóknál laktak. Ahogy alanyaink is mesélik, édesanyjuk a kint keresett pénz nagy részét még ott elköltötték, abból vették a jó minőségű anyagokat, melyekből újabb varrottasokat, függönyöket készítettek, de onnan vásároltak be minden szükséges alapanyagot, amiből a lányok stafírungját állították össze. Ez a “mozgalom” igen megerősödött a határnyitás után, hiszen a széki háziipari és népművészeti alkotásokat nem tudták a faluban eladni, mivel nem volt olyan földrajzi adottsága Széknek, mint a katotaszegi falvaknak. “Széknek az egyetlen elérhető piacot Magyarország jelentette” – jegyzi fel Kovács.

“Mikor az árut vittük a vonattal, volt olyan, hogy a vámnál nem engedtek át. (…) Amikor meglátták a viseletet, már meg sem nézték, hogy mi van a csomagban, volt olyan időszak, hogy a román vámosok már egyből leraktak a vonatról. Tudták, hogy árulni visszük a kézimunkákat” – meséli Filep Sára, aki arról is beszámolt, hogy több éjszakát is a vámon kellett töltsenek, míg valahogy átengedték őket.

“Egyszer mentem a férjemmel és a fiammal, mentünk mind a hárman. Két napig aludtunk az államáson, harmadnap mondja a fiú, hogy ő külön ül, lássuk, így hátha könnyebben átengednek minket. Feljött a vámos, minket valahogy átengedett, a fiú szegény egyedül, csomag nélkül volt. Gondolom azért, mert akkor még kiskorú volt, ezért őt nem akarta átengedni, le akarta szállítatni a vonatról. S akkor mi is hamar mentünk, sírtam, hogy jaj, a gyermek hozzánk tartozik, nehogy levegye. A vámos először nem akarta hinni, hogy hozzánk tartozik, aztán kellett könyörögjünk, nehogy kitegye a fiút. Akkor aztán azt mondta a fiú: édesanyám, többet az életben soha nem mondom, hogy nem magához tartozok” – emlékezik vissza Sára.

A magyarországi eladás végül 1995. után tűnik el, ugyanis a magyar rendőrség szigorította az ellenőrzéseket, csak hivatalos úton lehetett onnantól kezdve árusítani. Ekkor a székiek már nem árulnak az aluljárókban, a köztereken, sem a metrómegállókban és itt jött a fordulat, amelynek alanyaink is részesei voltak. Az árulás visszaszorítása miatt más pénzkeresési lehetőséget kellett teremtsenek maguknak, így ismerőseik révén kezdett kialakulni a széki “bejárónői hálózat”. Ezek a nők nem tartózkodtak folyamatosan Budapesten, hanem időközönként haza ingáztak, és úgy szervezték a munkát egymás között, hogy a munkaadóknál folyamatosan legyen ápoló, vagy takarító.

Mária meséli: “a családban az én anyukám volt az első, aki ezt bevállalta. Aztán ketten mentek nénémmel, mert a budapesti magas lakásokat egy ember nem tudta egy nap alatt kitakarítani. Így összeálltak a nagynénémmel és mentek ketten. Aztán a hírük messze eljutott, majd annyi munkájuk volt, hogy nem bírták elvállalni. Sokan hívták őket, mert az erdélyiekben megbíztak. Mai napig megbízhatónak tartják. Tudták, hogy megcsinálják becsületesen a munkájukat”.

(…) “Anyu közben bevállalt idősgondozást is, három alkalommal. Őt annyira megszerették az idősek, hogy mikor én kellett édesanyámat helyettesítsem, a néni mindig kérdezte, hogy Marcsikám, mikor jön anyukád? Sosem felejtem, volt egy nagy tél, az utak annyira jegesek voltak, hogy édesanyám nem tudott visszajönni Székről. És akkor a néni úgy sírt, hogy az mikor jön vissza. Mondtam neki, Margit néni, nem tudom mikor jön, mert nagyon síkos az út, nem járnak a buszok. De úgy sírt, keservesen és mondogatta, hogy neki vissza kell jönnie, mert az én anyukám bearanyozta az életét. (…) Aztán mikor anyu megérkezett, a néni felült, sírt. Oda ment anyu, megfogta, átölelte és úgy szorította, mint aki soha az életbe nem akarja elengedni. Nekem is úgy potyogtak a könnyeim a háttérben” – meséli a történetet Mária, aki elmondta azt is, hogy az idős néni mindenét rá akarta hagyatékozni, annyira ragaszkodott gondozójához.

“Úgy szerette, hogy nem is lehet szavakba önteni. Érezte, hogy anyu igazságosan bánt vele és mindent megcsinált, amit kért, meg szeretettel fordult a mamához. Érezte azt is, hogy nem csak a pénzért csinálta, hanem őszintén szerette, gondoskodott róla és minden kívánságát leste. Főzött, ellátta és őszinte volt hozzá. (…) Mikor meghalt szegény, mindketten elmentünk a temetésére. Gondolkodás nélkül”.

A képen Mária és a fia, aki úgy nőtt fel, hogy édesanyja időközben Magyarországra ingázott. Máriától kérdeztük, hogy szerinte miként élte meg ezeket az éveket a fiú, ő erre annyit válaszolt, hogy nem igazán tudja, inkább tőle kellene kérdezzük. Egyébként gyönyörűen játszik zongorán, el is játszott nekünk egy darabot. “Az apja felől zenei nemzetség” – büszkélkedett Mária.

“Nagyjából kéthetente váltottuk egymást a sógornőmmel. Voltak, akik egy teljes hónapot is kint voltak. Mi 2-3 hetenként oldottuk meg. Ez így ment sok éven keresztül. S akkor aztán a sógornőm kapott Kolozsváron munkát, hazajött, és mondta, hogy többet ő már nem megy, mert nagyon beleunt. Én még csináltam volna, de ő mondta hogy befejezte, aztán így akkor egyedül kellett volna fizessem az albérletet és már nem jött volna ki pénzügyileg olyan jól. Közben a férjem is noszogatott, hogy hagyjam abba”.

(…) “Persze még sokáig telefonáltak, hogy nem-e megyünk vissza, nem-e gondoltuk meg magunkat. De amikor aztán az ember itthon megnyugszik … igaz, kevesebb a pénz, meg jött ez a járvány, de már nem kívánkoztunk vissza. Anyukámnak is már annyira tönkre mentek az ízületei, hogy ő is, még kínozta magát, mert a pénz jól fog, de az volt aztán a vízválasztó, amikor nagymamám beteg lett és nem tudta már ellátni magát” – meséli Mária, mikor arról kérdeztük, hogy miért nem jár többé dolgozni.

Nagy Zsuzsa szintén felhagyott a budapesti takarítással, mert itthon az unokáira vigyáz. Mint mondta, inkább marad ő itthon, mintsem a leánya dadát kell fogadjon. De szabadidejében még mindig varr, egy-egy népművészeti vásárra még mai napig eljárnak Magyarországra.

Filep Sára az egyetlen alanyunk, aki még ma is bajárónőként dolgozik. Mint mondja, ritkán van itthon, akkor is csak azért jön, hogy édesanyját meglátogassa, néha főzzön neki. A gyerekek is már családapák, az unokák kint vannak Budapesten, így neki a magyar főváros már a második otthonnak számít.

“A rendszerváltás előtt más világ volt. Nagyon ragaszkodtunk a hagyományokhoz és hogy minden úgy maradjon, ahogy mi is tanultuk: úgy a viselet, mint a népzene, mint a szokások tekintetében. A leányok kijárták az általános iskolát, a fiúknak volt az a lehetőség, hogy kimenjenek a sántierre dolgozni. Aki 18-19 évesen még nem ment férjhez, az már akkor vén leánynak számított. Na de most már ugye, ez nem így működik. A rendszerváltás után, ahogy kinyílt a világ, a fiatalok továbbtanulnak: vagy egyetemre mentek, vagy valamilyen szakmát sajátítottak el, a mostaniak takarítást, idősgondozást nem nagyon vállalnak” – összegzi Nagy Zsuzsa, mikor a mostani huszonévesekről kérdeztük.

Mind elmondta, ma már az is eléggé ritka, hogy valaki külföldre menjen dolgozni. A fiatalok mind Kolozsvárra mennek, ott telepednek le, a férfiak számára is sok építkezési munkalehetőség van a városban, így az eddigi kivándorlási szokások teljesen elapadnak, csak a középkorú nők tartják még ezt a "hagyományt".

“Akkor ilyen opció nem volt nekünk, hogy továbbtanuljunk. Többször láttuk, hogyha valaki elindult, visszaesett, hiába volt nagyon jó tanuló... (a korábbi riportokban is feltűnt, az alanyok gyakran panaszkodnak arra, hogy a jó pozíciókat a román nemzetiségűek, vagy csak azok kapták, akik “közel álltak a tűzhöz”– szerk. megjegyzés). S mi akkor ezt így elengedtük, láttuk, hogy nem volt értelme. Így arra vettük az irányt, ahonnan jött a pénz. Ahol tudtuk, hogy jó lesz”.