2022. június 27. hétfőLászló
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Aki tehette, kizsákmányolta Kommandó kincseit, a falubelieknek pedig csak az emlékek maradtak

utolsó frissítés: 09:08 GMT +2, 2022. január 24.

„Inkább minden nap egy főtt pityókát eszünk, mintsem elmenjünk” - tartja a helybéli szólás. Csakhogy a falu lakossága folyamatosan apad, a fiatalok és a munkaképes idősek is tudják: "menni kell". A külföldi idősgondozással foglalkozó riportunk újabb része.


„Most utoljára egy 91 éves papánál voltam, aki akarattal belevizelt a poharakba, aztán azt kiöntötte a kagylóba. Olyan is volt, hogy egyenesen a kávéscsészébe. Mikor rajtakaptam, azt mondta, hogy nagyon kellett és már nem ért el a mosdóig. De én láttam, egyenesen oda ment vizelni. Mondom, adunk egy borkánt, hogy oda csinálja, de így is oda végezte a dolgát. (…) Aztán olyan is volt, hogy a kanállal megpiszkálta az ürülékét… na hát ilyenek történtek, de csak akkor, ha nem voltak ott a családtagjai. Pedig értelmiségi ember volt, doktorokkal beszélt és törvényekről, nem tűnt demensnek, vagy ilyesmi. Nem értettem, hogy fösvénység miatt tette, vagy miért. (…) Egyik éjjel felébredtem, hallom, hogy kint a konyhában kasmol, kérdem mit tetszik csinálni? „Hát egy kicsit eszek” – jött a válasz, valamit maszkatolt a levesbe. Aztán mit csinált, én nem tudom. Ekkor aztán fogtam magam és otthagytam. Engem már nem csemertet többé" – kezdi történetét Emma, akihez épphogy betoppantunk a kommandói otthonába. Ő is azok közé az erdélyi asszonyok közé tartozik, akik nyugdíjasként külföldre járva vállalnak idősgondozást.

A szomszédasszony, Magdolna is ugyanígy, Budapestre jár gondozóként. Ő is egyből a rossz tapasztalokkal kezdi a beszámolóját, feltehetően azért, mert ottjártunkkor ezek a friss emlékek éltek bennük a legintenzívebben. Mint mesélte, épp ő is az Emma által bemutatott bácsitól érkezett haza, egy adott ponton egymás váltói voltak. De ő sem bírta elviselni sokáig ezt az állapotot, hogy folyamatosan dugdosnia kellett a tányért és a csészét, nehogy a bácsi bepiszkítsa.

De Magdolna ezen felül megalázásról is beszél: „Voltam egy évig a XII. kerületben. Na de itt aztán úgy fogadtak, mint máshol sehol. Mindig, minden család érdeklődött, hogy vagyok, miként van az egészségem, esetleg egy C-vitamint felajánlottak, még haza is küldtek. Hát ezen a helyen én első éjszaka nagyon megfáztam, másnap fájt a torkom, éreztem, hogy valami nincs rendben. Persze ezt megérezték és közölték, hogy ne menjek közel mert furcsa szagom van. Ezt mondták nekem, ahelyett, hogy esetleg megkérdezték volna, hogy vagyok, gyógyszerem van-e… Engem még így nem aláztak meg soha” – részletezi Magdolna, majd hozzátette, ugyanitt az étellel is probléma volt, sajnálták tőle. „Nem akartak annyit vásárolni, hogy nekem is jusson. Nem kérdezték, hogy én mit szeretnék. A hazait ettem, amit vittem. Addig nem kérdezték, hogy mit ennék, egészen addig, amíg teljesen elfogyott az itthoni étel”.

Nagyon gyakori, hogy az Erdélyből kivándorló, idősgondozást vállaló nők ilyen és ehhez hasonló eseteknek vannak kitéve. Bár a fentebb idézett alanyok közvetítő segítségével kerestek munkát Magyarországon, teljesmértékű garanciát és biztonságot senki nem tud biztosítani nekik.





A közvetítők évi 20 000 forintért cserébe lényegében az állásajánlatokat keresik, majd összekötik a munkavállaló nőket az ápolásra szorult idősek családjával. Ugyanakkor egy szerződést is aláiratnak, ahol mindkét fél jogai és kötelezettségei fel vannak tüntetve. Ha a gondozó vagy a család ezek közül valamelyik pontot súlyosan megsérti – például nem fizetik ki az ígért összeget, a közvetítők közbeavatkozhatnak. Több alanyunk mesélte, hogy a közvetítő cég képviselője többször tett látogatást, hogy megbizonyosodjanak, minden rendben van a gondozó és a család között.

Tehát létezik törekvés arra, hogy a külföldi munkamigráció bizonytalanságát valamilyen úton mégis eloszlassák, sajnos egyelőre magánvállalkozások szintjén történik a dolog. Hasonló célból specializálódtak például olyan társaságok, akik mikrobuszokat indítanak a településekről, hogy ezeket a nőket háztól-házig szállítsák.

„Az utóbbi időben az irodán keresztül inkább súlyosabb betegek kerültek, s épp emiatt már csak három hetet kell ott lenni, lerövidítették a gondozási időt, mert szellemileg nagyon megterhelő. Csakhogy a háromhetes túrákkal az a baj, hogy sokat utazunk, s nagyon drága az út, ha háztól házig visznek. Annyit vesznek el, amennyit nem szégyelnek, most legutóbb is 350 lejért vittek el (Kommandóról Budapestig – szerk. megjegyzés)” – meséli Magdolna. Mint mondja, ha Kézdivásárhelyről indulnak, akkor „csak” 300 lejt kérnek a szállításért. Persze, az is előfordult, hogy a gondozásra szoruló idős családtagja egészen Kommandóig jött, hogy ő maga juttassa el a beteghez és ne tegyék ki a veszélynek, hogy útközben megfertőződjék a koronavírussal, ráadásul a közvetítőnek szánt 20 ezer forintot is kifizette Magdolna helyett.

Vannak tehát szerencsés párosítások is, amelyekről szintén beszélni kell. Ettől függetlenül, a Kommandóról elszármazó idősgondozók főként idősebb nők, a fiatalok kevésbé vállalnak ilyenszerű munkát, éppen a kiszámíthatatlan körülmények miatt. Egyébként egészen szürreális, ahogy a 65-70 éves nők a 10 évvel idősebb embereket emelgetik és kezelik. Épp Magdolna mesélte nekünk, hogy most már csak járóbetegeket vállal, hiszen gerincsérve lett a feszített munkától.

Nagyon érdekes ugyanakkor, hogy Erdély különböző településein milyen külső megítéléssel tekintenek a munkamigrációra. Kommandó az a település – ezért is választottuk a riportútunk második helyszínéül – ahol a lakosság mondhatni romantikusan ragaszkodik a saját világához, a „hegyi levegőhöz és a frissen vágott fenyődeszka illatához”, mindemellett teljesen természetesnek veszik, hogy a munkaképes fiatalok és az idősebbek is inkább a külföldi munkát választják. „Itt mindenki megérti, hogy menni kell” – mondta Emma.

Még mai napig él a mondás és „fűnek-fának ezt mondogatják”: „inkább minden nap egy főtt pityókát eszünk” (áll Szabó Mária gyűjtésében) azzal kapcsolatban, hogyha valaki jobb kereset reményében elmegy valahová szolgálni, majd hazakényszerül, vagy a honvágya végül csak haza viszi. És mégis… a 2000-es ezredforduló óta folyamatosan apad és elöregedik ez az apró társadalom, ahol a munkanélküliségi ráta jócskán túlhaladja a 80 százalékot.

Szöveg: Kádár Kata
Fotók: Márkos Tamás


Cikkünk a Telex és a Transindex együttműködéséből, az International Press Institute és a MIDAS által támogatott NewsSpectrum ösztöndíjprogramnak köszönhetően jöhetett létre.

Fotóriportunk első része a szilágysági Sarmaságon készült, itt lehet megnézni.

A Kovászna megyei Kommandó az a hely, amelyet imádnak a turisták. A zord hegyek és a sűrű erdő miatt nehezen megközelíthető, jelenleg két erdei út vezet oda. Éppen ezért könnyen el lehet ide rejtőzni a világ elől, s meg is teszik ma már egyre többen, hiszen a Prahova-völgye már túlzsúfolt, nem lehet azt a csendet megtalálni, amit ez a látszólag érintetlen táj még nyújtani tud. Az utóbbi években rengeteg cifra hétvégi ház épült, nem épp a faluban, hanem egy távolabbi részen, az erdő sűrűjében. Ha azonban a településre látogatunk, egy elszegényedett falukép tárul elénk. Ma már nyoma sincs annak városiasodásnak induló telepnek, amely a 20. század elején élte virágkorát és ezreket csalogatott a környékre. Ebben a korszakban Kommandó a zsidó tőkések, osztrák bárók és bárókisasszonyok kedvelt szórakozóhelye volt, mi több, a leírások szerint Horthy Miklós, Magyarország kormányzója is látogatást tett ezen a helyen.

A falu története egészen pontosan a madéfalvi mészárlás után kényszerrel megalakított 2. Székely gyalogezred kiképző állomás helyével kezdődik. A jelenlegi falutól ugyanis nem messze, kb. 25 kilométer távolságra húzódik a történelmi országhatár, mely később sok bonyodalmat hozott a kommandói lakosok fejére. A 19. század utolsó éveiben érkezett a környékre Horn Dávid, felvidéki származású befektető, ki az addig teljesen érintetlen erdőterületeket felvásárolta és létrehozta az első faipari telepet, Gyulafalvát. Egészen elképesztő iramban fejlesztette a faipari vállalkozását, gőzgépeket hozatott, mi több, villamosenergiát is használtak már, Erdélyben Temesvár után itt gyúlt ki először a lámpa. Erről még mai napig büszkén beszélnek a kommandói lakosok, úgy, ahogy Horn Dávidról is tisztelettel emlékeznek, mindannak ellenére, hogy gyakorlatilag néhány év alatt óriási őserdőket taroltak le, majd adták el a fát Afrikába, Angliába és más európai piacokra. A sikerekben fürdőző zsidó tőkés csakhamar még több területet vásárolt, megépítette a kommandói fűrésztelepet, vasúthálózattal kötötte össze a kitermelő egységeket és a feldolgozó üzemeket, siklókat építtetett, hogy összeköttetést teremtsen a hatalmas üzem és a háromszéki vasúthálózat, így egyben a brassói csomópont között.

Horn Dávid pénzügyi és politikai okok miatt végül le kellett mondjon a pár év alatt mamutvállalattá nőtt álmáról, majd osztrák bárók működtették tovább az üzemet.

(…) „az első román világban 36 keretfűrész (gatter) működött a fűrésztelepeken, négy siklópálya üzemelt, körülbelül 200 kilométer iparvasút kígyózott a hegygerinceken, az erdőkben több száz favágó döntötte a fát, sodronypályák, csuszornyák szállították a kivágott rönköket a vasúti rámpákra. Hivatalosan több mint 2500 munkás dolgozott itt” – jegyzi Szabó Mária, akinek a monográfiáját fentebb is említettem. A legutóbbi kiadása közel 600 oldalas vaskos kötet, precíz történelmi és szociológiai gyűjtemény, tele olyan történetekkel, amelyek miatt a tudományos munka már-már szépirodalmi könnyedséggel mesél. Mivel a szerzővel ottjártunkkor nem tudtunk személyesen találkozni, a falu történetéről és a nők szerepéről a könyv által számolok be részletesen.
A történelmi leírások átböngészése során az az érzésem támad, mintha egy amerikai nagyváros kezdeti időszakáról olvasnék. Kaszinó, villák, mozi, barakkházak, iskola, kereskedelmi egységek, orvosi rendelő, hatalmas feldolgozó üzemek. Abban az időben rengeteg ember utazott ide egy jobb élet reményében, majd azért maradnak, mert itt alapítanak családot. A monográfiából tudom, hogy a szegény sorsú, háromszéki parasztcsaládokból ide érkező fiatal favágó legények mellett csíkiak és csángók, tótok, rusznyákok, zsidók, lengyelek, szerbek, ukránok és osztrákok is érkeztek a telephelyre, akik majd mind átveszik a magyar nyelv használatát. A kommandói társadalom körülbelül három rétegre oszlik: a tisztségviselők, iparosok és vasúti munkások osztályára. A feljegyzések szerint a munkásrétegnél csak a „bakatárnék” álltak lejjebb, ők voltak a szegény családok leányai, akiket még gyermekként dolgozni küldtek, mivel a szülők nem tudták a népes családot eltartani. Így kerültek a kommandói katonai barakkházakhoz vagy a gazdagok házaihoz szolgálatba.
A visszaemlékezések feljegyzik, hogy ezek a fiatal asszonyok kétségbeesetten keresték a lehetőséget, hogy valaki feleségül vegye őket és kivegyék a cselédsorsból. Nagymamám mesélte még régebb, hogy többen az erdőben szültek, majd ott hagyták a csecsemőt, mert másképp esélyük sem lett volna a „jobb életre”.

A kommandói női társadalom egyébként nagyon érdekes, sokkal polgáribb életet élt még ebben az időszakban is, mint a legtöbb erdélyi községben. A gyermeknevelés és háztáji munkán túl rengeteg munkalehetőség állt a rendelkezésükre.

A munkásréteg nem volt gazdag, majdhogynem éhbérért dolgoztatták őket a telepen, éppen emiatt sztrájk is kialakult. A lényeg, hogy a férfiak egyedül nem tudták eltartani a családot, a nők is dolgoztak a cirkuláknál, a huzatos, hideg helyeken, sokan még állapotosan is. A monográfia leírása szerint az Első Világháború után „a fiatal nők számára varrónői tanfolyam indult Singer kurzus néven, amely lehetőséget adott arra, hogy sokan a szabást-varrást megtanulják. Ennek köszönhetően egészen az új rendszerváltásig sok jó varrónője volt a falunak”.

Apropó világháborúk: korábban említettem, Kommandó fontos szerepet töltött be a határvédelem szempontjából, ezért a két világégés hatalmas károkat okozott a falu életében. Sokan elmenekültek, rengetegen oda lettek. Az ottmaradt telepesek, hogy valamilyen pénzhez jussanak, maguk építették a közelben a kaszárnyákat, és férfiak híján a nők kavarták a maltert, segéd kőműveskedtek. Ahogy Szabó Mária fogalmaz: „a férfiak többségét elvitték a háborúba, az asszonyok kitartóan tincselték a családot, és szüntelenül reménykedtek”.

Kommandón jellegzetesen nők és gyermekek gyűjtötték a gyümölcsöt az erdőből (ami korábban csak alkalmi pénzkeresési lehetőség volt, ma már sokan csak ebből élnek, vagy a gombagyűjtésből), szőnyeget szőttek, pálinkafőzéssel kereskedtek. Dolgoztak a kereskedelmi egységeknél, vendéglőnél, iskolánál, adminisztratív irodáknál.

Mindezen tevékenységek nagyrészt a kommunizmus ideje alatt is megmaradtak, a kereskedelmi üzleteket az 1960-as évek elején az akkori „Szövetkezeti Unió” modernizáltatta. Volt itt pékség, textilüzlet, cukrászda, mészárszék stb.
A faluban időnként újra bekapcsol egy-két körfűrész a régi fűrészgyár romjai közt, ámbár ezek a vállalkozások az eddigi tapasztalatok szerint nem maradnak meg sokáig.
Emma elmondása szerint ő korábban a „tőzegnél” dolgozott. Kommandón 1969-ben a Mohos telepnél tőzegbánya létesült, ahol konkrétan a talajt felrobbantották, majd a 30-40 cm mélyen található réteget kitermelték, lévén, a megbontott tőzegréteg nagyon jól szolgált talajjavításra és fűtésre. Mint a monográfia leírja, kezdetekben havi 2000 tonnányi réteget is kitermeltek. „Ez a vállalat eleve egy téves vállalkozás volt, mert természeti ritkaság a tőzegláp, de ameddig hivatalosannem nyilvánították azzá, addig működtették, és elég nagy kárt tettek az értékes lápban” – írja a szerző.

Alanyunk elmondta, a ledolgozott évek után nagyon kevés nyugdíjat kap, ami még arra sem elég, hogy a téli tűzifát beszerezze. „Itt Kommandón a nőknek nagyon nehéz volt. A jó állások nagyon kemény fizikai munkával jártak” – teszi hozzá Emma.

„A szüleim elhaltak, volt nekem egy félszeg testvérem, őt is gondozni kellett, így a gondozói iskolát is elvégeztem. Aztán ahogy a férjem is meghalt, egyedül maradtam s akkor úgy döntöttem elmegyek. A gyerekek is kimentek a házból, s mondtam, én nincs miért itthon maradjak, kevés nyugdíj járt nekem, s akkor így vállaltam munkákat” – indokolta a döntését Emma.
Mikor épp erről beszélünk, betoppan Emma testvére, aki a régi kommandói évekről mesélt nekünk, meg arról, hogy milyen nehéz munkát találni. A faluban manapság nagyon sokan csak segélyből élnek.
Magdolnának több munkahelye is volt. Dolgozott a helyi erdészethez tartozó faiskolánál, majd helyettesítőként több kereskedelmi egységhez és a vendéglőbe is felvették dolgozni. Azt mondja, sokszor előfordult, hogy naponta 12-16 órás műszakot húzott le, sajnos utólag derült ki, hogy a könyvelésben alig írtak be neki pár órát. Amikor a nyugdíjkérelmet benyújtotta, mondták neki, hogy nincs elég munkarégisége ahhoz, hogy juttatást kapjon. Saját bevallása szerint több ideig vásárolta a régiséget, aztán amikor nagyon megdrágult, úgy döntött, hogy külföldre veszi az irányt.

„Még kölcsönünk is volt, és nem volt miből lefizessem minden hónapban a 220 lejes régiséget. Mivel nem volt nyugdíjam, muszáj volt megmozduljak, mert nem jöttünk ki a férjem nyugdíjából. A gyermekek már rég kirepültek, na mondom megpróbálom, s míg tart az egészségem, addig megyek” – mondta Magdolna, majd hozzátette: nagyon szeretné támogatni a gyerekeit és az unokákat, ezt pedig nem tudta megtenni egészen addig, amíg nem járt ki dolgozni.
Miközben Magdolnával beszélgetünk, bejön a férj is, akitől arról érdeklődtünk, miként éli meg a mindennapokat a felesége nélkül. Szerényen annyit válaszolt, hogy jól megy minden, megtanult töltött paprikát készíteni, és ha segítségre van szüksége, akkor interneten keresztül érdeklődik a feleségétől.
„Amikor kint vagyok, előfordul, hogy hamar elvégzem a feladatokat. Ilyenkor lepucolom az ablakot, takarítani is szoktam, hogy elüssem az időt. Ha semmi más munka nem akad, kézimunkázok” – mondja Magdolna, majd megmutatja az asztalterítőit, amelyeket nagy gonddal készített. Hozzáfűzi, hogy senkinek nem kell, de ő mai napig szeretettel horgol.
Emmát arról is kérdeztük, hogy mi volt a legnagyobb kihívás a külföldi idősgondozásban. Ő erre azt feleli, hogy a legutolsó eset, a bácsi furcsa viselkedése viselte meg a legjobban. Mint elmondta, többen hívják az öregekhez Kommandóra is, hiszen nagyon sokan magatehetetlenek otthon is, a családtagok közül a legtöbben külföldön vannak. „Én megmondom őszintén, nem szívesen vállalom itthon. De van, akit megsajnálok, így amikor tehetem… hát hogy is fogalmazzak… mindent oda tudnék nekik adni. Én ilyen vagyok”.