2022. szeptember 30. péntekJeromos
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Felnőtt egy generáció, akikért mindent feláldoztak a külföldi munkát vállaló szüleik

utolsó frissítés: 09:48 GMT +2, 2022. január 17.

Amikor egy község virágzó korszaka hirtelen lezárul, a lakóknak újabb és újabb lehetőségeket kell megteremteniük. Sarmaságon az elmúlt évtizedben rengetegen választották például a külföldi munkavállalást. Persze mindennek megvan az ára.


„Egy anya nem akar világot látni”, de a sok anyagi nehézség miatt az ember akkor is útnak indul, amikor a gyermekei még iskolások. Erről mesélt többek között a Szilágy megyei Sarmaságon élő Zsóka, aki egy közvetítő cégen keresztül vállalt állást Ausztriában, mint idősgondozó. Saját bevallása szerint azért esett a választása erre az országra, mert Magyarországon nem kereshetne annyi pénzt, amiért megérné a családot hátra hagyni. Ennek érdekében gondozói tanfolyamon vett részt Zilahon, ugyanakkor megtanulta a német nyelv alapjait, „hogy legalább bemutatkozhasson”. Majd nekivágott.

A szintén sarmasági Ibolya már csak azután indult útnak külföldre dolgozni, hogy mindhárom lánya felnőtt. „Ez onnan indult, hogy mások is jártak a faluból, s a kíváncsiság engem is elvitt. Nem voltunk azért annyira rászorulva, mert a férjem a bányában dolgozott, aztán onnan korán eljött nyugdíjba, és utána még dolgozott, mint ács. (…) Akkor aztán mindhárom lánynak jött az eljegyzés, lakodalom, majd a keresztelők… és na, jól jött a plusz pénz” –mesélte, majd rögtön hozzá is tette, hogy neki elég volt Magyarországig menni, mert amúgy rettenetesen fél a repüléstől, másrészt nem akart nagyon távol kerülni hazulról.

Ibolya elsőként magyarországi szőlészeteknél segített be, majd ismerősök által került Budapestre, ahol idősekre vigyázott. Volt olyan hely, ahol a súlyos beteg mellett nem bírt megmaradni, de bekerült egy olyan családba is, ahová öt évig járt ki, egészen addig, amíg az idős nő elhunyt. „Engem ott nagyon megbecsültek, jól kijöttünk egymással. Mondta is az asszony: Ibi, maga ne gondolja, hogy minálunk cseléd, vagy munkás. Maga minálunk családtag” – mesélte.

Az ő történetük mind-mind hozzákapcsolódik a sok más, Erdélyből kivándorló nő sorsához, akiket különböző okok és célok vezethetnek el odáig, hogy Magyarországra, vagy annál tovább vegyék az irányt. Vannak, akik az anyagi kilátástalanság, adósság terhének nyomására választják ezt az utat, mások bántalmazó kapcsolat elől menekülnek, de vannak, akik kalandvágyból vagy a családtagok hagyományainak eleget téve vállalják, hogy a nyugati társadalmak tehetősebb családjainak időseire vigyáznak, vállalva a nehéz fizikai munka és az ismeretlen környezet kihívásait.

Nyugat-Európában, de nálunk is egyre égetőbb problémává alakul az elidősödő társadalom ellátásának megszervezése, ahol az állami és egyházi intézmények kapacitása véges, a magánszolgáltatások pedig súlyos anyagi többlettel járnak. Az idősgondozás emiatt sok esetben a családtagokra, hozzátartozókra hárul, akiknek mérlegelniük kell, – hogy az idős személy állapotához mérten – mennyi időt és energiát kell „elraboljanak” a saját életükből, karrierjükből vagy a családjukkal eltöltött időből.

Emiatt, ahol több a pénz, volt lehetőség arra, hogy az idősek gondozását egy családon kívülről érkező nő végezze, fizetett munkaként. Ennek végül az lett az eredménye, hogy Kelet-Európából (többnyire Romániából, Ukrajnából, Bulgáriából és Magyarországról) jelentős munkaerő áramlott ki. Ez a gondozási migráció egy láthatatlan ágazat, ahol a nők szinte kivétel nélkül a saját ismerősi köreikre és bizalmi információkra építenek, hogy többnyire feketén pénzhez juthassanak, annak érdekében, hogy a családjuknak otthon jobb körülményeket teremthessenek.





Azt hiszem, nem túlzok, amikor azt mondom, hogy Erdély bármely településén találkozhatunk olyan nőkkel, akik aktívan ingáztak, vagy ingáznak még a mai napig is, hogy idősekre vigyázzanak. Természetesen a jelenség súlya nagyban függ a régió gazdasági helyzetétől, a múltban történt fordulópontoktól vagy épp a hagyományoktól: vannak olyan vidékek, ahol a nők legalább 60-70%-a jár külföldre dolgozni, máshol ennél sokkal kevesebb arányban. Újságírókként – bár épp emiatt a változatosság miatt nagyon izgalmas lenne – kevésbé van kapacitásunk arra, hogy a települések többségét végigjárva, kapuról kapura csengetve tárjuk és térképezzük fel ezt a jelenséget. Mi azonban kísérletet tettünk arra, hogy különböző tájegységek egy-egy településeire kiszállva minél többet megtudhassunk.

Szöveg:Kádár Kata
Kép: Márkos Tamás


Cikkünk a Telex és a Transindex együttműködéséből, az International Press Institute és a MIDAS által támogatott NewsSpectrum ösztöndíjprogramnak köszönhetően jöhetett létre.

Első megállónk a Szilágy megyei Sarmaság volt, a szilágysági régió egykor emblematikus, ipari szempontból igen kiemelkedő települése. A községben hatalmas szénkitermelő egység működött, ami több ezer embert foglalkoztatott majdnem egy egész évszázadon keresztül. Még a Wikipédia is említi, hogy milyen gazdag szénlelő vidékről van szó, mindamellett, hogy a domboldalak kiváló lehetőséget teremtenek a szőlőtermesztésre.

A település egykori magas rangját az is jól tükrözi, hogy hatalmas vasúti csomópontot építettek oda, de még országút is áthalad rajta. A mai településképben kissé szokatlannak hat a nagy állomás a kusza sínrendszerekkel, ámbár egykor nagyon fontos célt szolgáltak: az itt kitermelt barnaszenet az országban több helyre, köztük Kolozsvárra, Bukarestbe és Nagyváradra szállították, hogy az erőművek és gyárak működését biztosítsák.

Kétségkívüli, hogy a térség legnagyobb munkaadó egysége egy bánya volt, melyet még 1906-ban, zsidók hozták létre és működött egészen a 2000-es évek elejéig. A Második Világháború idején az alapítókat deportálták, majd 47-ben államosították és tovább bővítették. Ekkor már több ezer ember dolgozott itt, nemcsak a faluból, de az egész megyéből jártak ide, főként férfiak. Persze a bányászokon kívül más mesterségekben jártas munkaerőre is szükség volt: lakatosokra, gépészekre stb. Ráadásul a környékhez képest egészen jó fizetésük volt, éppen elég ahhoz, hogy a családjukat egyedül eltartsák.
Ahogy azonban haladunk előre az időben és beköszöntött úgymond a modernizációs korszak, a nőket is kezdték ott alkalmazni, főként irodai munkák elvégzésére, de akár a kantinban is. „Eleinte a férjek nagyon féltették a feleségeiket munkába engedni, mert tartottak a többi férfitől. Aztán eltelt pár év és a nők foglalkoztatottsága egyre inkább elfogadottabbá vált, szinte egyenesen arányosan az iskolázottsági arány növekedésével.” A ’70-es és ’80-as évektől kezdődően egyre több falubéli lány végezte el a 12 osztályt, majd minél tanultabb lett, annál jobb pozíciókat szerezhetett, gyárakban vagy pedagógusként, esetleg üzleti elárusítókként is alkalmazták őket (nyilván, az kapta az igazán jó pozíciókat, akinek az ismerősei „közel voltak a tűzhöz”). Lényegében ez az a korszak, amikor a nők az otthoni háztartásból kikerültek – számolt be nekünk a település történetéről Székely Anetta, a helyi kulturális intézet munkatársa, a Sarmasági Hírmondó szerkesztője, akit főként a sarmasági nők társadalmi-gazdasági szerepéről kérdeztünk.
Volt azonban egy olyan korszak is, amiről kevésbé szólnak a leírások, de a faluban mai napig mesélnek róla az idős asszonyok. A világháború alatt például már huszonévesen sokan özvegyen maradtak, erre később rájött, hogy a kulák családok férfi tagjait később a Duna-deltához szállították és nem engedték meg nekik, hogy visszatérjenek a faluba. Az államosítás körüli korszakban rengeteg nő maradt egyedül a gyermekekkel, ráadásul megfosztották őket a jó termőföldektől, amit addig megélhetés céljából műveltek. Több példa volt arra, hogy ezek a fiatal özvegyen maradt nők nem házasodtak újra, mert nem minden férfi fogadta el másnak a gyermekét. Ekkor lényegében rájuk maradt a kert, a gazdaság, a gyermeknevelés és egyáltalán a család fenntartása úgy, hogy a jó földek helyett sokszor olyan területeken gazdálkodhattak, amelyeken nem termett meg semmi. Ha pedig nem a földesúri rangja és a háború vitte el a férfiakat, a bányában dolgozó munkások sok veszélynek voltak kitéve. A családban mindig aggódtak, sosem lehetett tudni, hogy mikor omlik rájuk a tárna, vagy sokukat a szalag csípett be, amelynek nagyon súlyos, halálos következményei voltak. A faluban aránylag magas volt a csonka családok és az árván maradt gyermekek aránya.

A korszakváltás utáni időben a teljes tagú családoknál is, –ahol a családfők többnyire a bányában dolgoztak – a nők maguk kellett a család tagjaira kimért munkát elvégezzék a kollektívben, minden házimunka és mezőgazdasági tevékenység mellett. Kellett menjenek és dolgozniuk, ami nekik kijutott: egyesek a szőlősbe jártak kapálni, mások a répát vagy a kukoricaföldeket kellett műveljék. Azon kívül a nők többsége vitte magukkal a kicsiket is, „hammasba tették” (bepólyálták) mert közben etetni is kellett őket. Ott aztán szegények vagy sírtak, vagy belealudtak– idézi az idősektől hallottakat Anetta.

Ibolya, az egyik alanyunk mesélte: „Amikor még nem volt meg a legnagyobb lányom, akkor Zilahon dolgoztam a zöldségfeldolgozónál. Úgy mondtuk neki, hogy „fructe sport”. Ott külföldre, Németországba szánt uborkákat dobozoltuk, oda jártam hét évig dolgozni. Aztán ahogy meglett a leány, már nem jártam dolgozni, mert nem volt, aki ügyeljen rá. Édesanyám és anyósom is mind mentek a kollektívbe, mert kellett nekik a nyugdíj. Pedig édesapám is a bányába dolgozott, jól voltak, de azért csak mentek, muszáj volt menni normázni. Na és ott egyesek a szőlészetben dolgoztak, ki volt mérve nekik több sor szőlő, azt kellett kapálni. Mások a kertészetben gyümölcsöket és zöldségeket szedtek. Mikor én is kisebb voltam, édesanyám is a szőlészetben dolgozott, meg anyósom is. S mi gyermekekként is mentünk segítettünk nekik kötni, kapálni. Olyan kicsik voltunk, még nem értem el a második drótot, már kellett menjünk szőlőt kötni” – idézte fel a régi időket Ibolya.
A faluban végül akkor ütött be a krach, amikor a bánya 2005-ben végleg bezárt, mindenkit végkielégítéssel elbocsátottak (azok maradhattak még egy rövid ideig, akik az urnákat elöntötték vízzel). „Én gyermek voltam, halvány emlékeim vannak, de a faluban nagyon sokan meséltek erről a periódusról. Ahogy bezárt a bánya, több ezer ember lett munkanélküli. Képzelhetjük… a községben élő férfiak legalább 70%-a ott dolgozott. Ezek az emberek aztán talpra kellett álljanak, munka után kellett nézniük. A legtöbben Zilahra mentek, általában gyári munkákat vállaltak, többen saját vállalkozásba kezdtek, ami azért abban az időben nehezebb volt, mint manapság” – sorolja Anetta. A 2000-es évek második fele tehát kész zűrzavar volt, amire még rájött a gazdasági válság is. Anetta elmondása szerint a környékbeli gyárak nem tudtak ekkora embertömeget befogadni, így nagyon sokan végül külföldre vették az irányt.

A kezdetekben a nők legalább 60-70%-a külföldre ment, ahol főként mezőgazdasági szezonmunkát vállaltak. Ami még jellemző volt, bár sokkal kevésbé az előzőhöz képest, hogy elkezdtek idősekre vagy kisgyerekekre vigyázni.

„Sok esetben az édesanyák és édesapák is kimentek ekkor Ausztriába, Németországba vagy Angliába, hátrahagyva a gyermekeket, akik ekkor magukra maradtak, vagy a nagyszülőkre bízták őket. Az ideális persze az lett volna, ha együtt utaztak volna valahová, ámbár nagyon sok olyan eset történt, hogy a távolság miatt teljesen kihűltek a házasságok. Ha nem is váltak el, attól függetlenül nagyon megromlottak a kapcsolatok. Ez lett az eredménye annak, hogy a család jóléte utáni hajtás végül épp a család róvására ment” – mondta Anetta, akinek az édesanyja szintén vállalt mezőgazdasági szezonmunkát, igaz, csak nagyon rövid időre, mert embertelen körülmények között tartották őket. Elmondása szerint ez a típusú munka nagyon súlyos lelki és fizikai nyomokat hagyott hátra az emberekben. „Én valahogy úgy képzelem, mint az Éhezők Viadalát. Ott teljesíteni kellett, eltiporni a másikat. Többször előfordult, hogy egymástól lopták a tele ládákat, főleg a hagymaszedőknél (…). Csak az számított, hogy előrébb juss, mindegy volt, hogy kin kell keresztül taposni”. Ami pedig az idősgondozást illeti, Anetta elmondta, emlékezete szerint eleinte sokan azért nem vágtak bele, mert attól tartottak, hogy rosszindulatú családokhoz kerülnek.
Ibolya – ahogy fentebb is megírtam – a szerencsésebbek közé tartozott, hiszen nagyon közeli kapcsolatba került egy családdal, olyannyira, hogy az idős asszony lánya már-már irigyelni kezdte kettejük kapcsolatát. Csakhogy az első alkalom neki sem volt egyszerű, hiszen a Rózsadombon egy lebénult embert kellett ápoljon.

„Először egy férfihoz kellett menjek, fiatal volt, 61 éves, csak deréktól lefelé le volt paralizálva. Mellette sajnos nem bírtam, csak három hónapot. Az volt a baj, hogy kellett sokat emelni, meg szegény nem érezte, hogy mikor kell a dolgát elvégezze, így akkor, amire én rátettem a wc-re, már odament. Nem bírtam... pedig sajnáltam nagyon. Fiatal volt, meg sem volt nősülve, csak volt egy barátnője, aki aztán csúnyán kihasználta. Az nem foglalkozott vele, csak a pénze érdekelte. Szerencsétlen embernek még egy pohár vizet sem adott. Na én ezt már nem bírtam elviselni” – emlékezett vissza Ibolya, aki végül azért hagyta abba a külföldre való ingázást, mert az unokáira kell vigyáznia.
Mint mondta, erről szólt az egyezség a férjével: „annyi volt a szerencséje, hogy gyakran jöttek a lányok, hozták neki az ennivalót, amíg itthon volt egyedül. Meg aztán lefoglalta a munka. Reggel elment, este jött. Ha hegyen volt, ott is sok munka volt a szőlővel, nagy pincénk van. Persze, mondta szegény, hogy még az étel sem esik úgy, ha egyedül van, de aztán mondtam neki, hogy amikor megszületik a fiú, akkor én többé nem megyek. S akkor nem is mentem” – magyarázta.

A már nyugdíjas Ibolya ugyanakkor arról is beszámolt, hogy manapság már sokkal kevesebben járnak külföldre a faluból, mint ezelőtt 10 évvel.

„Mikor ment busz Zilahról, vagy más falukból, olyan is volt, hogy kétszer kellett forduljon. Vagy olyan is volt, hogy háromszor ment. Na de most már csak a fiatalok járnak inkább Németországba, vagy Spanyolországba, vagy Olaszországba, de így az idősebb korosztály már nem” – mondta.
„Nagyon izgatott az ember, de egyben fárasztó is volt az aggódás, hogy hova kerülök, s mint lesz. Akkor nem volt ez az okostelefon, csak egy kis sima telefon és nagyon nehéz volt elérni a családot. Ráadásul olyan helyen laktunk (Ausztriában), ahol alig volt jel. Hegyek között éltünk, szomszédok is alig voltak, alig két-három ház a szomszédos területeken. Olyan is volt, hogy a fiaimat nem láttam két hónapig, még a képernyőn sem, csak telefonon tudtunk néha beszélni. Szerencsére mind kedves, befogadó helyekre érkeztem, ahol gyorsan telt az idő. Ha az ember megbarátkozik ezzel a helyzettel, akkor már könnyebben megy minden” – mesélte el nekünk Zsóka, aki arról is beszámolt, hogy bizony többen is megbélyegezték amiatt, mert hátrahagyta a férjét és a két – akkoriban kiskorú – fiát.

“Sokan mondták nekem, hogy Zsóka ne menjél, ne hagyd itt őket. Volt egy ilyen visszhang a faluban. De én akkor azt mondtam, hogyha más is belevágott, akkor a jó Isten mellém áll és megpróbálom. Nagyon elhatároztam magam, eldöntöttem, hogy abbahagyom, ha nem lesz jó. Mások mindig azt mondták, hogy amíg telik az idő megszokod és nem lesz olyan nehéz. Nekem minden út rettenetes volt oda is és vissza is. Mindig. De észre sem vettem, eltelt öt év, mikor már éreztem, hogy kész, most kell a szünet. Nem mondom, hogy nem megyek vissza soha többé, de most még nem szeretnék. Most, hogy a fiúk is mind munkába álltak, itthon szeretnék lenni a családommal” – osztotta meg velünk az élményeit Zsóka, aki közben visszatért arra amunkahelyre, amit még az idősgondozás előtt végzett.
Zsóka közben előkereste és megmutatta nekünk azt a kis jegyzettömböt, amibe az akkor 14 éves fia az első kiutazása előtt beírta, hogy “szeretlek, anyu”. Mint mesélte, ezt csak akkor vette észre, mikor már kint volt. Persze, nagyon meghatotta. Mikor rákérdeztünk arra, hogy szerinte a kiutazással milyen hatással volt a fiára, akkor azt mondta, hogy láthatóan gyengülni kezdtek a tanulmányi eredményei.

„Ő ezzel akart jelezni felénk“ – mondta.