Amikor a szívekben Karácsony van

Nem lehet minden évben szívfacsaró tárcát írni a kará­csonyról. Miközben unalomig szajkózzuk ártatlan ábrázattal, hogy meny­nyire „kiüresedtek az ünnepek” és már csak túl szeretnénk len­ni rajta, évről évre belelépünk ugyanabba a csapdába. Évről évre idegeskedünk, ha köze­ledik a karácsony, azon pedig még inkább, hogy miből teremtjük újra elő azt az egyre gigászibb össze­get, amellyel úgy gondoljuk, méltó módon tudjuk majd megünnepelni ezt a napot. De vajon elgon­dolkodunk legalább néha azon, mennyire nem erről kellene, hogy szóljon, s hogy mennyire eltávo­lodtunk valódi üze­netétől.

Sokszor csak a szobadíszekre, a minél nagyobb fenyőfa kiválasztására, a házunkra aggatott díszkivilágí­tásra koncentrálunk. Fotóriportunkkal arra teszünk kísérletet, hogy lássuk, külsőségek, sok fény, dísz nélkül is képesek vagyunk-e arra, hogy megértsük gyerekeink, a következő generáció üzenetét? A szerénységet, az alázatot, a segítőkészségéget, hálát és mindazt az érzést, amit ez az ünnep minden bi­zonnyal magában hordoz?

Ha fontos nekünk a karácsony, akkor nem az égősorok számának harcába keveredünk, nem a bugyuta és unalomig is­mételt karácsonyi filmek kakofóni­ája szegez minket a tévé elé, elrabolva az időt a valódi együttléttől, hanem megtanuljuk értékelni a csendet, a halkan elsuttogott mondatokat, mint amilyeneket mi hallottunk Bárdos Réka tanítónő diákjaitól. Akkor talán többen gondoltunk azokra az embertársa­inkra is, akik nélkülözésben vagy magányosan éltek, akiket nem vesz körül szerető család, akik szükséget szenvednek.

Azt is be kell látnunk, nemcsak a karácsonyt kell megmentenünk, hanem saját magunkat is, hogy érzékenyek maradjunk az emberek bajaira, hogy gyógyír legyünk mindazok számára, akik rászorul­nak, hiszen ez maga a szeretet.

Fotó: Márkos Tamás
Szöveg: Vig Emese/Márkos Tamás/Bárdos Réka

Hang nélkül is kiderül, a szemekből, a felfelé pillantó tekintetekből, a mosolyokból és a fénylő arcokból, hogy ez az ünnepi pillanat, amelyre ki tudja mióta gyakoroltak a gyerekek, mennyire fontos nekik. Most kell elmondani mindenkinek, aki eljött, hogy meghallgassa őket, hogy miről szól a karácsony.

Bárdos Réka tanítónő, kórusvezető, akinek pillantása, kézmozdulata hatására felszárnyaltak a hangok a templom csendjében.

Az aranycsengő hangú gyermekkórust szülők, nagyszülők, testvérek hallgatták meghatódva. Aztán mikor véget ért az ünnep az ünnepben, és közelebb is kerülhettünk az éneklőkhöz, kiderült, nemcsak éneklik és szavalják a karácsonyt, hanem érzik is. Az ő gondolataik következnek.

– Zsuzsa vagyok, ott állok a második sorban, nekem van a legrózsaszínebb kabátom. A mamám bekerült a kórházba, mert megfázott és meghűlt, és akkor nem tud lélegeztetőgép nélkül lenni csak nagyon kevés ideig, 10 percet, lehet annál is kevesebbet, ezért nem tudott eljönni az ünnepélyre. És nem szeretném, ha ez előfordulna még egyszer akár a nagyszüleimmel, akár a szüleimmel. Boldog karácsonyt kívánok nekik.

– Bíborkának hívnak, biztos észrevesztek a sok fiú között. azt akarom elmondani, hogy volt egy kutyám, amelyik ki tudott ugrani a kapun, és mindig haza szokott térni, mert olyan okos volt. Egy este azonban nem jött vissza, és én azt szeretném, ha karácsonyra hazajönne.

– Áron vagyok, el akarnék utazni az űrbe, hogy találkozzak az űrlényekkel, és aztán, ha kíváncsiak vagytok, hogy mit láttam, majd elmesélem nektek. És azt kívánom, hogy múljon el a koronavírus, mert nem szeretem, hogy sokan megbetegednek, és az sem jó, hogy nem tudok találkozni olyan gyakran a barátaimmal, mint akarok. És az online sulit sem szeretem.

– Mi vagyunk Péter és Tamás, illetve a legjobb barátaink is itt vannak velünk a képen. Mi a nagymamáinknak szeretnénk kérni valamit.
– Én azt szeretném, hogy a nagymamám jobban tudjon szuszogni, mert nagyon fáradékony (Péter - balról jobbra a második).
– Én azt kérem, hogy legyen erő a dédi lábaiban, mert mindig tolókocsiban kell vinni, mert már százéves. És még azt is kívánom, hogy legyen együtt a család az összes ünnepeken (Tamás balról jobbra az ötödik).

– Eszter vagyok, és el akarom mesélni az eddigi legjobb karácsonyom. Az akkor volt amikor Magyarországon meglátogattuk a mamát, és kaptunk az ágyba egy új matracot, ami nagyon puha volt, én pedig nagyon szépet álmodtam, amikor azon aludtam.

– Én azt szeretném, ha a tancinak is boldog karácsonya lenne. Én attól vagyok boldog, hogy a családommal együtt lehetek. (Olivér)

– Albertnek hívnak, és én ha tudnék, akkor a rászorulókon segítenék, vinnék nekik meleg ételt és pénzt, hogy legyen boldog a karácsonyuk.

– Bence vagyok, és azt szeretném, ha az osztályból mindenkinek szép karácsonya volna, mindenki legyen boldog, ne legyen senki beteg vagy szomorú az osztálytársaim közül karácsonykor.

– Marci vagyok, a kép bal szélén az első, és nagyon boldog vagyok, hogy mindenki eljött a koncertünkre, és meghallgatták, hogy mi békét és boldogságot kívántunk mindenkinek.

– Én pedig István vagyok (ott állok én is az első sorban, csak épp lehunyom a szemem). Örülök, hogy el tudtam mondani a verseket, amiket kiválasztott nekem a tanítónéni. És anya is boldog, mert ügyes voltam.

Ilyen nagy vidámsággal és boldogsággal ért véget az est, de a gyerekek másnapra is tartogattak egy meglepetést.

A következő napon bekopogtak az unitárius püspökségre is, nagy volt a meghatódás. A képen Kovács István unitárius püspök elérzékenyülve köszönti váratlan vendégeit.

A gyerekdal, a zene, a vidám csengőhang hívta a vendéget, nem tudni pontosan, de a hívó szóra szárnysuhogás töltötte be a kollégiumot. Megérkezett.

Ez a gyerekek üzenete is, ez a mi kívánságunk is. Boldog ünnepet kívánunk mindenkinek, és remélhetőleg minden gyerek megkapta azokat a szívbéli ajándékokat, amelyekre vágyott.