2021. december 6. hétfőMiklós
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

A legmenőbb erdélyi cipőgyár, a Clujana rendhagyó története néhány képben elmesélve

utolsó frissítés: 14:25 GMT +2, 2021. november 7.


"A Kluzsána cipő, maradjunk a fonetikus formánál, egy fogalom volt. A 70-es években, mikor fiatal voltam, a legmenőbb cipőnek számított. Akkor már többnyire csak exportra gyártottak. A kolozsvári bemutatóboltban olykor ki lehetett fogni egy-egy jó példányt. Néha jöttek hírek is, hogy árut vittek ki a boltba. Ilyenkor képesek voltunk Vásárhelyről stoppal átruccanni Kolozsvárra, hogy aztán abban flangálhassunk a Főtéren" - ez és még számos ehhez hasonló történet érkezett arra a másfél héttel ezelőtt közzétett felhívásra, amelyben arra kértem a Régi fotók Erdélyből Facebook csoport tagjait, hogy osszák meg élményeiket a Clujana gyárral, illetve a cipőivel kapcsolatban. A hozzászólók egybehangzó véleménye szerint a Clujana cipő minőség volt, amihez nehezen lehetett hozzájutni, még Kolozsváron is, hát Székelyudvarhelyen, ahová az egyik hozzászóló szerint legalább százan álltak sorban a cipőboltnál az öt pár (mert kb. ennyit vittek) bakancsért, amikor a tél elején áru érkezett. Különösen a sárgásbarna bakancsaik voltak híresek. Az 1960-as és 1970-es években készült hivatalos fotókkal, illetve Csomafáy Ferenc fotográfus 1988-ban készített képeivel idézzük meg egy kicsit az egykor híres kolozsvári cipőgyárat, illetve annak termékeit.

Ez nem egy történeti összefoglaló lesz, a felgyűlő emlékeket hallgatva és az elénk tornyosuló újságcikkeket, illetve szakirodalmat olvasva, egyértelmű, hogy ez már csak a terjedelmi korlátok miatt sem lehetséges. Arra kérdésre sem próbálok választ adni, hogy mostanra mi lett az egykori oly jelentős gyárkomplexumból. Egyszerűen csak történeteket idézünk fel a gyárral kapcsolatban, és mindenkit arra biztatok, hogy hozzászólásában ő is ossza meg a sajátját.

A Clujana története egészen a 19. századik nyúlik vissza, amikor Johann Renner vállalkozó Bajorországból Erdélybe települ át, és Szászrégenben bőrcserző műhelyt létesít. Egy évtizeddel később pedig már Szászrégenből Kolozsvárra költözi üzemét, ahol végül a Farkas és Hecht családokkal társulva 1911-ben megalakul a Renner Testvérek és Társai Rt. bőrgyára, ami tulajdonképpen a jelenlegi Clujanának is jogelődje. A háborús körülmények (igény volt a jó minőségű bőrre) és az 1920 után megnyíló román piacok fellendítik a gyárat, amely 1930-ban felvette a Dermata Művek Rt. nevet. A két világháború között már a város legnagyobb gyára volt. Gyártottak talpat, finombőrt, gépszíjat, bőrből készült műszaki cikkeket, cipőt, műbőrt, enyvet, cipő- és bőrápoló-kellékeket. A gyárt végül 1948-ban államosították, és felvette az egykori munkásának, Herbák Jánosnak a nevét, 1964-ben pedig Clujana lett. Aki többet szeretne tudni a gyár történetéről, például ezt a rövidfilmet ajánljuk.

"Amikor a Dermatába kerültem az egy jólszervezett és jólműködő gyár volt. Engem meglepett akkor az a körülmény, hogy egyáltalán nem voltak bedolgozói, mert a gyártelepen megteremtettek mindent, ami a bőr- és a cipőkészítéshez szükséges volt. Nem csak egy cipőgyár volt, hanem mindenféle segédműhelyek is működtek, kovács-, asztalos- és fémforgácsolóműhely is volt, amelyek kiszolgálták a gyártást technikailag, kellékekkel és javításokkal. A Dermatába bejött a nyers bőr, és ezt teljesen feldolgozták. Abból készültek a bőr felsőrészek, a talpak is. Amikor én odakerültem még megvoltak az eredeti tulajdonosai, csak 1948 júniusában államosították. Kiváló szakember dolgoztak a gyárnál, akik jó minőségű munkát végeztek. A cseh Bata gyárral versenyeztek, hogy ki tud tartósabb cipőket és cipőkellékeket kihozni, bár 1945 után még inkább az oroszok igényeit elégítette ki, csizmákat és katonai bakancsokat készített. A civil számára készülő cipők gyártása abban az időszakban egészen visszaszorult" - elevenítette fel Dermatás éveit Dózsa Sándor 1945-ban tizenévesként inasszerződéssel került a gyárhoz. A háborúban elvesztette az édesapját és a bátyját, munkát kellett vállalnia. Így került a gyár műszaki osztályára a szerszámlakatosokhoz.

"Az 30-as években amerikai gépekkel szerelték fel a gyárat. Varrógépekkel, stancológépekkel, meg a talpvarró gépekkel. Amikor megkoptak ezek alkatrészei, és már használhatatlanná válták, az alkatrészműhelynek ezeket helyettesítenie kellett, hogy a termelési folyamat ne álljon le. Kulcspozíciója volt a gyár működésben a műszaki részlegnek, mert ezek nélkül a műhelyek nélkül a gyártási folyamat nem működött" - idézi fel, hogy milyen munkát is végeztek, amikor pedig a munkakörülményekről kérdezem, csak annyit jegyez meg, hogy egy nagy család volt a Dermata annak idején, pedig akkor már ezrek dolgoztak a gyárban, ami egyre vonzóbb volt a fiatal munkaerőnek, így került a gyárhoz Puskás Mihály is, aki négy évnyi suszterinaskodás után választotta inkább a gyárat.

"Én suszternak tanultam, és azért jöttem ide, mert itt volt a gyár. Abban az időben a suszterműhelyek eltűnőben voltak, adták fel, mert adóztatták őket, és nem nagyon volt már, aki ingyen dolgozzon nekik. Inkább a gyárban vállaltak munkát, akik ebben a szakmában akartak dolgozni. Én 11 éves koromtól már inasként dolgoztam Marosújváron. Mivel a szüleim nem tudták fizetni, négy évig voltam inas, pedig két év alatt megtanultam, amit dolgozni kellett. Két év után már ingyen dolgoztam a mesternek, akinek 4-5 ilyen inasa is volt, mint én. Ezért inkább a gyárat választottam, és nem gazdagítottam senkit. Ez volt a szakmám, ezt tanultam, és ezt csináltam" - idézte fel Misi bácsi, hogy miként került a gyárhoz az 1940-es évek második felében, és ahol aztán 1986-ig dolgozott.

Jól szemlélteti ezeknek az éveknek a hangulatát, hogy 1946-ban a munkások elhatározzák, hogy önkéntes munkával miután kijöttek a gyárból bölcsődét építenek a Dermata-palota háta mögött, hogy legyen ahová a gyerekeiket bevinni. A bölcsőde évtizedekig működött, csak néhány évvel ezelőtt bontották le, hogy egy tömbház épüljön a helyére. A Dermata különböző egyletei is működtek már, amelyek szintén a közösségi élményt erősítették. 1946-ban már elég tekintélyes vegyeskórusa volt, különböző rendezvényekre jártak. Az évek során tánccsoportja, színjátszócsoportja, szimfonikus és fúvós zenekara is működött, amelyet a szakszervezet működtetett. Erős volt a tömegsport szakosztálya, a futballcsapata még a nemzeti bajnokság első osztályában is szerepelt egyszer. "Építettek sportlétesítményeket is, uszodát és három teniszpályát. Volt lehetőség az atlétikára és birkózásra is. Tudom, hogy annak idején jó birkózói voltak" - idézte fel régi időket Dózsa Sándor.

"Engem inkább a sport érdekelt. A kuglicsapatban voltam benne. Focizni is szerettem, de csak az amatőrök között játszottam. Munka után nem kellett senkit sem hívni, mindenki ment a sporttelepre. Ott minden volt, amit akartunk" - eleveníti fel Puskás Mihály. A szakszervezeti tagok ráadásul ingyen használhatták a sportlétesítményeket. Ez a családias, közösségi hangulat is közrejátszott abban, hogy a Dermatának, majd Herbának alapvetően jó híre volt a városban, hogy a körülmények és a nehézségek ellenére, de többnyire úgy tűnik ki a beszámolókból, hogy az emberek szerettek ott dolgozni.

Mielőtt elhagynánk a Dermatás és Herbák időszakot, idézzünk még fel egy történetet, ami egy kicsit segít jobban megérteni a második világháború utáni nehéz időszakot, amelyre az 1946-os aszály még rátett egy lapáttal, még inkább megviselte a lakosságot. "Körülbelül 1947 tavasza lehetett, amikor kezdett visszaesni a termelés, mert elfogyott a bőr. Nem volt már utánpótlás, mert a hazai állatállomány nem biztosított elég anyagot ahhoz, hogy cipőgyártáshoz jusson bőr. Elhatározták, hogy kiküldenek egy megbízható közgazdászt Argentínába, egy Klein András nevű embert, aki benne volt a gyár gazdasági vezetésében és nagyon jól tudott angolul. A nemzeti bank jóváhagyásával 8-10 kiló aranyat vitt magával, hogy ott nyersbőrt vásároljon fel. Szarvasmarhák besózott nyersbőrét. Így oldódott meg a bőrellátás. Nem volt nagyon minőségi bőr, mert össze-vissza voltak karcolva. Emlékszem, hogy mindig panaszkodtak a szabászok, hogy a karcolásokat kellett kerülni, ami egy bizonyos veszteséggel járt. Amikor kiment Klein Bandi, akkor gyári munkások elkezdték, hogy soha nem fog abból az aranyból a gyár bőrt látni. Sok szélhámos volt abban az időben. 1947-ben még olyan volt az egész társadalmi állapot Romániában. Klein Bandi viszont becsületes ember volt, mert megvette a hajórakomány bőrt, ami később meg is érkezett a konstancai kikötőbe, és éveken keresztül abból a bőrből dolgozott az üzem" - magyarázta Dózsa Sándor. A következőkben is lesz szó még rossz minőségű argentin bőrről, de most következzenek inkább a képek, illetve az 1964 utáni Clujanas évek.

szerkesztette: Gál László

A Dermata (és utána a Herbák) kifejezetten magyar gyárnak számított, a vezetésben is sokáig voltak magyarok. Puskás Mihály elmondása szerint a 40-es és 50-es években még mindenki értett magyarul, a román munkatársak is. "Nem kellett a gyűléseken lefordítani semmit. Csak megkérdezték románul: – Megértette mindenki? És válaszolták, hogy meg. Semmit sem kellett elmondani románul is. Aztán már nem értette senki" - idézte fel a korabeli viszonyokat. A gyár úgymond elrománosodása párhuzamosan zajlott annak növekedésével. Az 1970-es években épült fel a cipőgyár új szárnya, és a finombőr-gyárrészleg pedig új emelettel bővült. A bővítések miatt szükséges új munkaerőt már Moldvából telepítették be. Az immár 7000 főt foglalkoztató gyár az ország második legnagyobb bőrgyára volt akkor. Ez a kép viszont még 1968-ban készült, és a Clujana gyár hivatalos albumjából származik, Ferenc Attila-Zoltán adománya.
Ez a gyár épülete 1968-ban a Dermata-palotából fényképezve, épp Ceaușescu látogatására készültek. Háttérben az úgynevezett új épület, előtte pedig a régi gyárak, illetve egy irodaépület. Ceaușescu látogatása azért is érdekes, mert a megszólaló az ő felemelkedésével az 1960-as években kötötte össze a gyár elrománosodását. "Akkor lett román gyár" - mondta.
És akkor itt is van Ceaușescu, aki épp szemlét tart.
Ekkor már szalagmunka rendszerben dolgoztak az emberek a gyárban, de Puskás Mihály még felidézett olyan időket is, amikor úgynevezett banklinál dolgoztak.

"Sok munka volt a nyersbőrrel addig, míg bekerültek a szabászatokra. A tímárok ki kellett dolgozzák. Én nem dolgoztam tímárként, de láttam őket, hogyan készítik el a bőrök a nagy gumicsizmáikban. Áztatták és érlelték a bőröket. Leborotválták a szőrét, majd kikészítették. Úgy dolgozta fel a cipőgyár. Előbb a szabászatokra kerültek, majd a varrodába. Már össze voltak varrva a felső részek, amikor nekünk adták, hogy dolgozzuk fel. Mi húztuk kaptára. Nyolcan dolgoztunk egy banklinál, ami egy hosszú, alacsony asztal volt, és mellette ültek kicsiszéken a suszterek. A térdünkön volt a cipő, behúztuk a kaptába, majd rákötöttük a lábszíjat, és rászorítottuk a térdünkre. Így dolgoztunk!"
Ceaușescu mellett egyébként Mărinceanu Gheorghe a gyárkomplexum akkori igazgatója. Róla az a hír járta, hogy olyan jelentős jövedelmet termelt a vezetése alatt ekkortáj a gyár, hogy tudott nemet is mondani Bukarestben. "Ennek az embernek akkor még volt szava. Nagy dolog, hogy tudott nemet mondani" - jegyezte meg Balázs László, aki 1980-1990 között tíz évig dolgozott a gyár tervezőrészlegén. A későbbiekben még többször idézzük őt.
Ugrottunk egy kicsit az időben, már 1971-ben vagyunk. Ekkor ünnepelte a gyár a fennállásának 60. évfordulóját. Ebből az alkalomból készültek a fotók, amelyek szintén Ferenc Attila-Zoltán adományai.
A gyár alkalmazottainak külön bölcsődéje és óvodája is volt, ahol az anyák a gyerekeiket hagyhatták, ameddig a gyárban dolgoztak. Ott dadák felvigyáztak rájuk. Puskás Mihály elmondása szerint, akinek a szomszédságában volt a bölcsőde, a gyár autóbuszaival hozták az anyákat a gyerekeikkel a környékbeli falvakból munkába. Amikor megérkeztek, a kicsiket a bábákra bízták, amire végeztek a munkában, a gyerekeik már felöltöztetve várták őket. Szintén a gyár buszaival haza is szállították őket. Fontos megjegyezni, hogy akkor nem volt kétéves gyereknevelési szabadság. Az 1980-as évek végén például mindössze három hónap szabadság járt egy kismamának. Egy hónap a szülés előtt, illetve kettő utána.

"Édesapám a finombőrgyárban bőrfaragó volt, édesanyám bőrfestő. Én a Herbák óvodájában jártam, míg az öcsém a bölcsödébe. Sok táborozást éltünk át, és sok kirándulást a Cunci meg a Manci autóbuszokkal. Mindezt ingyen. Hatéves koromban még Sinaiára is elvittek nyaralni a Pelișor-kastélyba vonattal. Sokszor voltunk táborba két hétre a gyalui meg zsibói kastélyokba" - idézte fel a Clujana óvodájában töltött időket az egyik hozzászóló az Régi fotók Erdélyben csoportban.
A Clujana cipőkkel kapcsolatban gyakran felmerülő kérdés, hogy hol szerezték be őket. Amikor ezek a képek készültek, még egyszerű volt válasz, mert a cég bemutatóüzleteiben egyszerűen meg lehetett vásárolni.

"Az én gyerekkoromban még 2-3 üzletük is volt a városban, ahol meg lehetett vásárolni a termékeiket. Akkor még nem kellett valakinek lenni, ahhoz, hogy vegyél egy pár cipőt. Mindenféle cipőt lehetett kapni. Amikor aztán elfogyott minden, az étel és a cipő is a boltok polcairól, akkor az volt, hogy kellett ismerni valakit, akit szólt, amikor elutasítottak egy szállítmányt, ami akkor a boltokba került. A bolt viszont soha nem tudta előre, hogy mi fog érkezni" – idézi fel Balázs László a képen is látható 70-es éveket, illetve a későbbi 80-as éveket. Elmondása szerint ekkor már ők is csak nehezen, ismeretségekkel juthattak cipőhöz. "Ha ügyesek voltunk, még az is előfordulhatott, hogy saját magunknak terveztünk egy pár cipőt. Persze rendesen kifizettük, de valamilyen csoda folytán meg tudtuk vásárolni. A gyerekem születésekor az orvosnak készítettem így egy cipőt" - idézte fel az ínséges 80-as éveket.
Puskás Mihály egy még korábbi időszakot is felidézett. "Választhattunk egy párat, amit tetszett nekünk. Odaadtuk a mesternek, aki ráírta a nevünket, és levitte az üzletbe, majd kifizettük. Így jutottunk mi cipőhöz. Emlékszem 1953-ban Bukarestben volt egy ifjúsági fesztivál, amire egy külön szandált terveztek, egy új modellt. Úgy is nevezték, hogy fesztiválszandál. Mondtuk a mesternek: – Mi csináljuk, de nekünk is kellene egy pár! Azt válaszolta, hogy válasszunk ki egy párat, és adjuk oda neki. Mi ráírtuk egyre a nevünket. Másnap jött a cipővel, hogy ennek az árát akkor majd lehúzzuk a fizetésedből. Minden fazonból, amit gyártottunk, és megtetszett, abból kaptunk egy párat, de hivatalos áron ki is fizettük" - mesélte, majd néhányat még meg is mutatott a régi modellek közül, amelyek még mindig tartanak.
Ez már Csomafáy Ferenc felvétel 1988-ból, és itt az ideje, hogy egy kicsit beszéljünk a cipőtervezésről, illetve a Clujana különböző modelljeiről. Ebben Balázs László segít, aki a könnyűipari líceum elvégzése után, 1980-ban került a vállalathoz, és 1990-ig volt annak a munkatársa.

"Már az iskolában is tanultam tervezést, de a helyszínen a régi tervezőktől többet lehetett tanulni. Amikor odakerültem tizenhárman dolgoztunk a tervezőosztályon. Volt, akik férfi cipőkkel foglalkoztak, mások férfi bakancsokkal, csizmákkal, félcipőkkel, szandálokkal, vagy éppenséggel női félcipőkkel. Én elsősorban férfi cipőket terveztem, ritkábban bakancsokat és csizmákat, még ritkábban női cipőket. Véleményem szerint a női cipő egy sikertelen irány volt a Clujanaban. Nem volt hagyománya a női cipőnek, illetve ami volt, azt elveszítette. A Dermatának ugyanis még szép női cipői voltak azelőtt, hogy átálltak volna katonai bakancsokat és csizmákat gyártani" - magyarázta Balázs László.
A Clujana híres volt arról, hogy főleg exportra termelt. Az ott gyártott cipők jelentős többségét külföldön értékesítették. Sokszor merülnek fel Nyugat-Európai országok nevei, ahová szállítottak, de Balázs László elmondása szerint a külföldi termelés legnagyobb része a Szovjetunióba ment.

"Persze volt angol, amerikai, kanadai export is, de ezek mind kismennyiségek voltak. Stabil holland kliensünk is volt. Ezek igényesek megrendelők volt, akik hosszas tárgyalást követően nagyon szőrszálhasogatók voltak a miniségellenőrzésnél is. Igaz, jobban is fizettek. Valutát adtak érte, ami nagyon sokat számított Romániának. Viszont mindössze 1000-2000 párat rendeltek meg. Egy ekkora gyárnak az nem volt mennyiség. A szovjet megrendelők ezzel szemben kevésbé voltak szigorúak, és egy modellből akár 50-60 ezer párt is rendeltek, ami hetekre munkát adott a gyárnak. A belföldi és az szovjet piacra szabadkezük volt a tervezőknek. Csupán gazdasági megszorítások voltak, mert egy modell sem lehetett ráfizetéses. Ez akkor is egy követelmény volt. Általában a tervező egyénisége döntötte el, hogy milyen lett az a terv. A amerikaiak, a hollandok és az angolok már nem bíztak ránk dolgokat. Hozták a terveket, vagy pedig hoztak egy modellt, és megmondták, hogy nekik ilyen kell. Az egyfajta másolás volt, csak esetenként voltak apró módosítások különböző technikai okokból. Kevés kivételtől eltekintve a nyugati export ilyen másolásból állt. Ezek nyilván egy kicsit az itteni tervezőkre is hatott" - mesélte Balázs László, aki a sokat emlegetett sárgásbarna bakancsokról is beszélt.
"A sárga bakancsok Kanadának és Észak-Amerikának készültek. A hazai piacra csak a vége felé, egyébként a csak selejteket adták el itthon. Ha egy teherautónyi szállítmány nem ment át a szúrópróbán, akkor kerültek a hazai üzletekbe. A szúrópróbán kinyitottak a három dobozt, és ha azokban találtak három hibás darabot, akkor az egész visszarepült. Az a szállítmány nem feltétlen volt rossz minőség, mert nem mindig gyártási hibák miatt dobták vissza, a ragasztó nagyon ritkán vált le. Olyanokra kell gondolni például, hogy beleszabtak valami bőrhibát a bakancsba, mert vadul kellett teljesíteni a normát, hiszen aszerint kapták a fizetést. Románia az argentínai marhák bőrét vásárolta, mert olcsóbb volt. Viszont az argentin marhák nem úgy legelnek, mint nálunk, hanem mennek, mint a vadak árkon-bokron át. A tüskés bokrok pedig összekarcolták a marhákat, de ott az nem számított, mert inkább a húsukért tartották, de így gyenge minőségű lett a bőrük, így a hibák is gyakoribbak voltak" - magyarázta.
"Nagyapám felnézett a Clujanára. Neki egy érték volt, hogy ott dolgozott kubikusként. A rokonságomban is voltak olyanok, akik a Herbákban, illetve előtte a Dermatában dolgoztak. Büszkén mesélték, hogy milyen tisztességesek volt a vezetés, mert télire tüzelőt, kaptak disznót, kaptak cipőt, kettőt is egy évben, a gyerekek pedig ajándékot. Vigyáztak a munkásaikra. Engem is biztattak, hogy egy ilyen állást keressek. Amikor kiderült, hogy a Clujanában fogok dolgozni, szerint tata volt a legboldogabb, mert úgy tartotta, hogy az jó hely. Az volt a családi hozzáállás, hogy a Herbák jó hely" - mesélte Végh Éva, aki az előző rendszer legsötétebb időszakbán, 1989-ben kezdett a Clujánában dolgozni, és állítása szerint az ott töltött szűk egy év alatt azt tanultam meg, hogy többé nem akar ilyen helyen dolgozni.

"Az ötödik emeltre kerültem a cipőfelsőrész készítéshez. 300 nő dolgozott az gyár új épületrészében. Hat szalagon dolgoztunk, két váltásban. Szerintem a clujánás létnek a legalját kaptam el. Nyáron óriási hőség, a vécék nem működnek, nincs víz. Télen hidegek, éhezés és sötét. Láttam, ahogyan négy szelet kenyérrel ették a szalmakrumplit, mert más nem volt. Tényleg nagyon rossz volt. Ahhoz, hogy reggel 6 órakor indítani tudjam a gépet, fél ötkor fel kellett kelnem. Terhesen a Tóközből háromnegyed hatra be kellett gyalogoljak a gyárhoz. Ez számomra az aljának az alja volt. És tudtam, hogy ilyen helyre nem szeretnék visszakerülni. Voltak még kultúrműsorok és koncertek is, de már nem az a közösségépítés, amiről korábban hallottam, hanem csak a tapskényszer."
Balázs László szerint a gyár leépülése tulajdonképpen már 1990 előtt elkezdődött. "Amikor már nem volt túró, vaj és kenyér az üzletekben, akkor a gyártól is elvették a pénzeket. Nem engedték, hogy visszaforgassa azt technológiába. A gyár vezetői nem voltak hülyék, nem azért fejlesztették a gyárat, mert Ceaușescu azt mondta, hanem mert okos emberek voltak. A gyár kikészülésének az egyik oka az volt szerintem, hogy elvették a pénzeket. Főleg a bőrgyárat érintette súlyos ez az intézkedés, mert azok a gépek már nagyon régiek voltak. A régi gépekkel csak harmadosztályú terméket tudtak előállítani, amivel a veszteség is nagyobb" - magyarázta, és szerinte a nincstelenség volt az oka annak is, hogy a korábban tapasztalt kollegiális hangulat megromlott a gyárban.

"A titkosszolgálat tudta, hogyha nincs mit ennek, akkor a munkások békétlenek lesznek. Ezért mindenhová bebújtak. Ez pedig megmérgezte a kollegiális hangulatot. Párttitkárok kerültek oda, faluról jövő hű emberek, akinek nem sok közük volt a szakmához."
"Arra emlékszem, hogy kötelező módon vittek nőgyógyászati vizsgálatra. Én állapotos lettem májusban, ezért engem már nem kellett megvizsgáljanak. Az ilyet mindig utolsó percben jelentették be, hogy a nőket, akik nem akarták megtartani a gyereket, úgymond tetten érjék. Emlékszem, amikor kiderült, hogyan próbáltak sok elbújni, kilépőt intézni a mestertől, hogy ne kellje megtartsák a gyereket. Belém égett ez a része a clujánás létemnek" - idézet fel egy újabb szörnyű momentumot Végh Éva, aki szerint érezhető volt az elégedetlenség.
A gyári élet velejárója volt, hogy mindenki megpróbálja kiegészíteni a jövedelmét. "Loptunk, amit tudtunk. Mindenki abból él, ahol dolgozik. A '89 előtti éveknek ez volt a mentalitása. Csak felnőtt fejjel kellett megtudnom, hogy helytelen. De egyszerűen mi ebbe nőtünk bele. Mindenki szerzett, amit tudott. Cipőtalpat, felsőrészt, bőröket. Csereberéltünk is. El-el csentünk valamit mi is ládákból, amiben jöttek húszasával a felsőrészek. Nyelvet, cérnát. És akkor cseréltünk az alsóbb emeleteken dolgozókkal, mert az egyiknek volt talpgumija, a másiknak volt ragasztója. Ezért nagyon komoly motozás volt a kapunál. Az is megvolt viszont, hogy melyik kapusnál lehet kivinni dolgokat, melyiknél nem" - mesélte Végh Éva, aki tulajdonképpen a gyári munka legrosszabb, legmonotonabb és legkevésbé megfizetett részét kapta el.
"Amit ma Clujanának nevezünk az Lenin. Ott van, ki van tömve, néha bekenik az arcát pirosra, néha lekefélik a kabátját, de már rég megvan halva. A Clujana valamikor Kolozsvár legjelentősebb gyára volt, egy kifejezetten magyar gyár, amelynek a közép és felsővezetésében is voltak magyarok. Ugyanakkor egy sikeres gyár is. A szocializmusban ezt átvették és felfejlesztették. A forradalom után még négy hónapig ott voltam, és láttam, hogyan válik gazdátlanná. Ez egy gyárkomplexum volt, aminek szinte minden cipőkelléket előállító részlege volt. Abban az időben 11500 ember dolgozott a Clujanaban, és voltak ajánlatok régi kliensek részéről, tudom, mert dolgoztam velük, akik látták, hogy megy tönkre az egész, és próbáltak tisztességesen megvásárolni egy részleget. De nem adták el, egészen addig, míg annyira eladósodott, hogy a semmiért megváltak tőle" - mesélte Balázs László a gyár elmúlásának egyik okát. Sokak szerint egyszerűen nem volt meg az akarat arra, hogy valami érdemlegeset kezdjenek vele, és megmentsék.