A legmenőbb erdélyi cipőgyár, a Clujana rendhagyó története néhány képben elmesélve
utolsó frissítés: 14:25 GMT +2, 2021. november 7."A Kluzsána cipő, maradjunk a fonetikus formánál, egy fogalom volt. A 70-es években, mikor fiatal voltam, a legmenőbb cipőnek számított. Akkor már többnyire csak exportra gyártottak. A kolozsvári bemutatóboltban olykor ki lehetett fogni egy-egy jó példányt. Néha jöttek hírek is, hogy árut vittek ki a boltba. Ilyenkor képesek voltunk Vásárhelyről stoppal átruccanni Kolozsvárra, hogy aztán abban flangálhassunk a Főtéren" - ez és még számos ehhez hasonló történet érkezett arra a másfél héttel ezelőtt közzétett felhívásra, amelyben arra kértem a Régi fotók Erdélyből Facebook csoport tagjait, hogy osszák meg élményeiket a Clujana gyárral, illetve a cipőivel kapcsolatban. A hozzászólók egybehangzó véleménye szerint a Clujana cipő minőség volt, amihez nehezen lehetett hozzájutni, még Kolozsváron is, hát Székelyudvarhelyen, ahová az egyik hozzászóló szerint legalább százan álltak sorban a cipőboltnál az öt pár (mert kb. ennyit vittek) bakancsért, amikor a tél elején áru érkezett. Különösen a sárgásbarna bakancsaik voltak híresek. Az 1960-as és 1970-es években készült hivatalos fotókkal, illetve Csomafáy Ferenc fotográfus 1988-ban készített képeivel idézzük meg egy kicsit az egykor híres kolozsvári cipőgyárat, illetve annak termékeit.
Ez nem egy történeti összefoglaló lesz, a felgyűlő emlékeket hallgatva és az elénk tornyosuló újságcikkeket, illetve szakirodalmat olvasva, egyértelmű, hogy ez már csak a terjedelmi korlátok miatt sem lehetséges. Arra kérdésre sem próbálok választ adni, hogy mostanra mi lett az egykori oly jelentős gyárkomplexumból. Egyszerűen csak történeteket idézünk fel a gyárral kapcsolatban, és mindenkit arra biztatok, hogy hozzászólásában ő is ossza meg a sajátját.
A Clujana története egészen a 19. századik nyúlik vissza, amikor Johann Renner vállalkozó Bajorországból Erdélybe települ át, és Szászrégenben bőrcserző műhelyt létesít. Egy évtizeddel később pedig már Szászrégenből Kolozsvárra költözi üzemét, ahol végül a Farkas és Hecht családokkal társulva 1911-ben megalakul a Renner Testvérek és Társai Rt. bőrgyára, ami tulajdonképpen a jelenlegi Clujanának is jogelődje. A háborús körülmények (igény volt a jó minőségű bőrre) és az 1920 után megnyíló román piacok fellendítik a gyárat, amely 1930-ban felvette a Dermata Művek Rt. nevet. A két világháború között már a város legnagyobb gyára volt. Gyártottak talpat, finombőrt, gépszíjat, bőrből készült műszaki cikkeket, cipőt, műbőrt, enyvet, cipő- és bőrápoló-kellékeket. A gyárt végül 1948-ban államosították, és felvette az egykori munkásának, Herbák Jánosnak a nevét, 1964-ben pedig Clujana lett. Aki többet szeretne tudni a gyár történetéről, például ezt a rövidfilmet ajánljuk.
"Amikor a Dermatába kerültem az egy jólszervezett és jólműködő gyár volt. Engem meglepett akkor az a körülmény, hogy egyáltalán nem voltak bedolgozói, mert a gyártelepen megteremtettek mindent, ami a bőr- és a cipőkészítéshez szükséges volt. Nem csak egy cipőgyár volt, hanem mindenféle segédműhelyek is működtek, kovács-, asztalos- és fémforgácsolóműhely is volt, amelyek kiszolgálták a gyártást technikailag, kellékekkel és javításokkal. A Dermatába bejött a nyers bőr, és ezt teljesen feldolgozták. Abból készültek a bőr felsőrészek, a talpak is. Amikor én odakerültem még megvoltak az eredeti tulajdonosai, csak 1948 júniusában államosították. Kiváló szakember dolgoztak a gyárnál, akik jó minőségű munkát végeztek. A cseh Bata gyárral versenyeztek, hogy ki tud tartósabb cipőket és cipőkellékeket kihozni, bár 1945 után még inkább az oroszok igényeit elégítette ki, csizmákat és katonai bakancsokat készített. A civil számára készülő cipők gyártása abban az időszakban egészen visszaszorult" - elevenítette fel Dermatás éveit Dózsa Sándor 1945-ban tizenévesként inasszerződéssel került a gyárhoz. A háborúban elvesztette az édesapját és a bátyját, munkát kellett vállalnia. Így került a gyár műszaki osztályára a szerszámlakatosokhoz.
"Az 30-as években amerikai gépekkel szerelték fel a gyárat. Varrógépekkel, stancológépekkel, meg a talpvarró gépekkel. Amikor megkoptak ezek alkatrészei, és már használhatatlanná válták, az alkatrészműhelynek ezeket helyettesítenie kellett, hogy a termelési folyamat ne álljon le. Kulcspozíciója volt a gyár működésben a műszaki részlegnek, mert ezek nélkül a műhelyek nélkül a gyártási folyamat nem működött" - idézi fel, hogy milyen munkát is végeztek, amikor pedig a munkakörülményekről kérdezem, csak annyit jegyez meg, hogy egy nagy család volt a Dermata annak idején, pedig akkor már ezrek dolgoztak a gyárban, ami egyre vonzóbb volt a fiatal munkaerőnek, így került a gyárhoz Puskás Mihály is, aki négy évnyi suszterinaskodás után választotta inkább a gyárat.
"Én suszternak tanultam, és azért jöttem ide, mert itt volt a gyár. Abban az időben a suszterműhelyek eltűnőben voltak, adták fel, mert adóztatták őket, és nem nagyon volt már, aki ingyen dolgozzon nekik. Inkább a gyárban vállaltak munkát, akik ebben a szakmában akartak dolgozni. Én 11 éves koromtól már inasként dolgoztam Marosújváron. Mivel a szüleim nem tudták fizetni, négy évig voltam inas, pedig két év alatt megtanultam, amit dolgozni kellett. Két év után már ingyen dolgoztam a mesternek, akinek 4-5 ilyen inasa is volt, mint én. Ezért inkább a gyárat választottam, és nem gazdagítottam senkit. Ez volt a szakmám, ezt tanultam, és ezt csináltam" - idézte fel Misi bácsi, hogy miként került a gyárhoz az 1940-es évek második felében, és ahol aztán 1986-ig dolgozott.
Jól szemlélteti ezeknek az éveknek a hangulatát, hogy 1946-ban a munkások elhatározzák, hogy önkéntes munkával miután kijöttek a gyárból bölcsődét építenek a Dermata-palota háta mögött, hogy legyen ahová a gyerekeiket bevinni. A bölcsőde évtizedekig működött, csak néhány évvel ezelőtt bontották le, hogy egy tömbház épüljön a helyére. A Dermata különböző egyletei is működtek már, amelyek szintén a közösségi élményt erősítették. 1946-ban már elég tekintélyes vegyeskórusa volt, különböző rendezvényekre jártak. Az évek során tánccsoportja, színjátszócsoportja, szimfonikus és fúvós zenekara is működött, amelyet a szakszervezet működtetett. Erős volt a tömegsport szakosztálya, a futballcsapata még a nemzeti bajnokság első osztályában is szerepelt egyszer. "Építettek sportlétesítményeket is, uszodát és három teniszpályát. Volt lehetőség az atlétikára és birkózásra is. Tudom, hogy annak idején jó birkózói voltak" - idézte fel régi időket Dózsa Sándor.
"Engem inkább a sport érdekelt. A kuglicsapatban voltam benne. Focizni is szerettem, de csak az amatőrök között játszottam. Munka után nem kellett senkit sem hívni, mindenki ment a sporttelepre. Ott minden volt, amit akartunk" - eleveníti fel Puskás Mihály. A szakszervezeti tagok ráadásul ingyen használhatták a sportlétesítményeket. Ez a családias, közösségi hangulat is közrejátszott abban, hogy a Dermatának, majd Herbának alapvetően jó híre volt a városban, hogy a körülmények és a nehézségek ellenére, de többnyire úgy tűnik ki a beszámolókból, hogy az emberek szerettek ott dolgozni.
Mielőtt elhagynánk a Dermatás és Herbák időszakot, idézzünk még fel egy történetet, ami egy kicsit segít jobban megérteni a második világháború utáni nehéz időszakot, amelyre az 1946-os aszály még rátett egy lapáttal, még inkább megviselte a lakosságot. "Körülbelül 1947 tavasza lehetett, amikor kezdett visszaesni a termelés, mert elfogyott a bőr. Nem volt már utánpótlás, mert a hazai állatállomány nem biztosított elég anyagot ahhoz, hogy cipőgyártáshoz jusson bőr. Elhatározták, hogy kiküldenek egy megbízható közgazdászt Argentínába, egy Klein András nevű embert, aki benne volt a gyár gazdasági vezetésében és nagyon jól tudott angolul. A nemzeti bank jóváhagyásával 8-10 kiló aranyat vitt magával, hogy ott nyersbőrt vásároljon fel. Szarvasmarhák besózott nyersbőrét. Így oldódott meg a bőrellátás. Nem volt nagyon minőségi bőr, mert össze-vissza voltak karcolva. Emlékszem, hogy mindig panaszkodtak a szabászok, hogy a karcolásokat kellett kerülni, ami egy bizonyos veszteséggel járt. Amikor kiment Klein Bandi, akkor gyári munkások elkezdték, hogy soha nem fog abból az aranyból a gyár bőrt látni. Sok szélhámos volt abban az időben. 1947-ben még olyan volt az egész társadalmi állapot Romániában. Klein Bandi viszont becsületes ember volt, mert megvette a hajórakomány bőrt, ami később meg is érkezett a konstancai kikötőbe, és éveken keresztül abból a bőrből dolgozott az üzem" - magyarázta Dózsa Sándor. A következőkben is lesz szó még rossz minőségű argentin bőrről, de most következzenek inkább a képek, illetve az 1964 utáni Clujanas évek.
szerkesztette: Gál László
"Sok munka volt a nyersbőrrel addig, míg bekerültek a szabászatokra. A tímárok ki kellett dolgozzák. Én nem dolgoztam tímárként, de láttam őket, hogyan készítik el a bőrök a nagy gumicsizmáikban. Áztatták és érlelték a bőröket. Leborotválták a szőrét, majd kikészítették. Úgy dolgozta fel a cipőgyár. Előbb a szabászatokra kerültek, majd a varrodába. Már össze voltak varrva a felső részek, amikor nekünk adták, hogy dolgozzuk fel. Mi húztuk kaptára. Nyolcan dolgoztunk egy banklinál, ami egy hosszú, alacsony asztal volt, és mellette ültek kicsiszéken a suszterek. A térdünkön volt a cipő, behúztuk a kaptába, majd rákötöttük a lábszíjat, és rászorítottuk a térdünkre. Így dolgoztunk!"
"Édesapám a finombőrgyárban bőrfaragó volt, édesanyám bőrfestő. Én a Herbák óvodájában jártam, míg az öcsém a bölcsödébe. Sok táborozást éltünk át, és sok kirándulást a Cunci meg a Manci autóbuszokkal. Mindezt ingyen. Hatéves koromban még Sinaiára is elvittek nyaralni a Pelișor-kastélyba vonattal. Sokszor voltunk táborba két hétre a gyalui meg zsibói kastélyokba" - idézte fel a Clujana óvodájában töltött időket az egyik hozzászóló az Régi fotók Erdélyben csoportban.
"Az én gyerekkoromban még 2-3 üzletük is volt a városban, ahol meg lehetett vásárolni a termékeiket. Akkor még nem kellett valakinek lenni, ahhoz, hogy vegyél egy pár cipőt. Mindenféle cipőt lehetett kapni. Amikor aztán elfogyott minden, az étel és a cipő is a boltok polcairól, akkor az volt, hogy kellett ismerni valakit, akit szólt, amikor elutasítottak egy szállítmányt, ami akkor a boltokba került. A bolt viszont soha nem tudta előre, hogy mi fog érkezni" – idézi fel Balázs László a képen is látható 70-es éveket, illetve a későbbi 80-as éveket. Elmondása szerint ekkor már ők is csak nehezen, ismeretségekkel juthattak cipőhöz. "Ha ügyesek voltunk, még az is előfordulhatott, hogy saját magunknak terveztünk egy pár cipőt. Persze rendesen kifizettük, de valamilyen csoda folytán meg tudtuk vásárolni. A gyerekem születésekor az orvosnak készítettem így egy cipőt" - idézte fel az ínséges 80-as éveket.
"Már az iskolában is tanultam tervezést, de a helyszínen a régi tervezőktől többet lehetett tanulni. Amikor odakerültem tizenhárman dolgoztunk a tervezőosztályon. Volt, akik férfi cipőkkel foglalkoztak, mások férfi bakancsokkal, csizmákkal, félcipőkkel, szandálokkal, vagy éppenséggel női félcipőkkel. Én elsősorban férfi cipőket terveztem, ritkábban bakancsokat és csizmákat, még ritkábban női cipőket. Véleményem szerint a női cipő egy sikertelen irány volt a Clujanaban. Nem volt hagyománya a női cipőnek, illetve ami volt, azt elveszítette. A Dermatának ugyanis még szép női cipői voltak azelőtt, hogy átálltak volna katonai bakancsokat és csizmákat gyártani" - magyarázta Balázs László.
"Persze volt angol, amerikai, kanadai export is, de ezek mind kismennyiségek voltak. Stabil holland kliensünk is volt. Ezek igényesek megrendelők volt, akik hosszas tárgyalást követően nagyon szőrszálhasogatók voltak a miniségellenőrzésnél is. Igaz, jobban is fizettek. Valutát adtak érte, ami nagyon sokat számított Romániának. Viszont mindössze 1000-2000 párat rendeltek meg. Egy ekkora gyárnak az nem volt mennyiség. A szovjet megrendelők ezzel szemben kevésbé voltak szigorúak, és egy modellből akár 50-60 ezer párt is rendeltek, ami hetekre munkát adott a gyárnak. A belföldi és az szovjet piacra szabadkezük volt a tervezőknek. Csupán gazdasági megszorítások voltak, mert egy modell sem lehetett ráfizetéses. Ez akkor is egy követelmény volt. Általában a tervező egyénisége döntötte el, hogy milyen lett az a terv. A amerikaiak, a hollandok és az angolok már nem bíztak ránk dolgokat. Hozták a terveket, vagy pedig hoztak egy modellt, és megmondták, hogy nekik ilyen kell. Az egyfajta másolás volt, csak esetenként voltak apró módosítások különböző technikai okokból. Kevés kivételtől eltekintve a nyugati export ilyen másolásból állt. Ezek nyilván egy kicsit az itteni tervezőkre is hatott" - mesélte Balázs László, aki a sokat emlegetett sárgásbarna bakancsokról is beszélt.
"Az ötödik emeltre kerültem a cipőfelsőrész készítéshez. 300 nő dolgozott az gyár új épületrészében. Hat szalagon dolgoztunk, két váltásban. Szerintem a clujánás létnek a legalját kaptam el. Nyáron óriási hőség, a vécék nem működnek, nincs víz. Télen hidegek, éhezés és sötét. Láttam, ahogyan négy szelet kenyérrel ették a szalmakrumplit, mert más nem volt. Tényleg nagyon rossz volt. Ahhoz, hogy reggel 6 órakor indítani tudjam a gépet, fél ötkor fel kellett kelnem. Terhesen a Tóközből háromnegyed hatra be kellett gyalogoljak a gyárhoz. Ez számomra az aljának az alja volt. És tudtam, hogy ilyen helyre nem szeretnék visszakerülni. Voltak még kultúrműsorok és koncertek is, de már nem az a közösségépítés, amiről korábban hallottam, hanem csak a tapskényszer."
"A titkosszolgálat tudta, hogyha nincs mit ennek, akkor a munkások békétlenek lesznek. Ezért mindenhová bebújtak. Ez pedig megmérgezte a kollegiális hangulatot. Párttitkárok kerültek oda, faluról jövő hű emberek, akinek nem sok közük volt a szakmához."
