Hogyan lett egy büdös sártengerből Kolozsvár egyik legfontosabb dísztere?

Kolozsvár legendás főterének a kialakulásáról és átalakulásairól már sokszor írtunk, legutóbb talán épp akkor, amikor a Mátyás-szoborcsoport történetét idéztük fel képekben. Sokkal kevesebb szó esett a sokak által csak román főtérnek nevezett Bocskai és Hunyadi terek kialakulásáról, bár hasonlóan izgalmas a történetük (ha nem is nyúlik olyan régre vissza). Ezért döntöttünk úgy, hogy részt veszünk a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete és Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány által szervezett sétán a Kolozsvári Magyar Napokon, amelyen Pál Emese művészettörténész mutatta be, hogyan alakult ki a manapság is látható tér, illetve milyen jelentős épületek kaptak helyet rajta.

A középkorban és kora újkorban Kolozsvár kereskedő és polgári lakossága a városfalon belül lakott, a falakon kívül mezőgazdálkodással foglalkozó, főként újonnan betelepülő emberek laktak. A jövevény lakosság nem könnyen költözhetett a falakon belül, számukra keleti irányba terjeszkedett tovább a város. A várfal és a betelepülők házai között ugyanakkor egy nagy üres teret kellett hagyniuk, hadászati jelentősége miatt nem szabadott ezt a területet beépíteni. Ezen a szabadon hagyott területen alakul ki később a Bocskai és Hunyadi tér. De egyelőre ne szaladjunk ennyire előre.

Először csak a tér keleti oldalán alakulhatott így ki házsor, ide kertes házakat épített az újonnan betelepülő lakosság. Csak a 18. század végén, amikor a várfal már nem szolgált védelmi célokat, engedik meg, hogy ezen a területen jelentősebb építkezések folyjanak. A nyugati házsor megépítését az 1790-es évek közepén engedélyezték. A tér északi határát a Magyar utca jelentette, míg a déli végét a mai Tordai, Pata és Györgyfalvi utcák találkozásánál kiépült úgynevezett Cigánysor alkotta. A városnak két fontos kapuja volt erre a területre: a Deák Ferenc (ma Eroilor) utca végében állt a Közép kapu, illetve az egykori Kossuth/Magyar utca (Bulevardul 21 Decembrie 1989) végén volt a Magyar utcai kapu.

Az elnevezésére vonatkozó első adat a 18. század közepéről származik, amikor egy Trencsin Ferenc nevű kapitány bekerítette a terület egy jelentős részét – nagyjából a Közép kapu előtt és az onnan Torda felé vivő út mentén. Gyakorlótérként deszkakerítéssel és részben földhányással vétette körül, s kitiltott onnan minden polgári személyt. A városi tanács ezt az önkényes lépést elég rossz néven vette, mert a földhányás akadályozta a közlekedést a Torda felé vezető úton. Ezért panaszt is tettek a Főkormányszéknél, amely 1769-ben visszaadta a városnak a Trencsin váraként emlegetett területet. A nevét viszont különböző formában egészen a 19. század végéig megtartotta a terület, akkor választották lényegében ketté a teret.

A Közép kapu előtt vásártér alakult ki. Ott szerezhette be Kolozsvár lakossága például a téli tüzelőt: eleinte a mai színház helyén levő egész térség területét lefedte a vásár, a 18. század közepétől már csak a Magyar és a Közép kapuk közti területet, a század végén a keleti soron a kaszárnyák előttit. Emellett átmenetileg baromvásárokat is tartottak a területen, amely a Közvágóhíd 1886-ban történt felépítésekor annak környékére költözött. Ezek után nem meglepő, hogy a leírások eléggé zajos, sáros és bűzös területként említik a Trencsin teret. Kass Endre 1930-ban így írt róla. "Emlékeztek rá ugye, fapiacnak is hívták valamikor, mert legfőbb nevezetessége az volt, hogy ott sereglettek össze vásárra a falusiak, akik kis mokány lovaikkal vagy két bivallyal vontatott szekereiken szállították be a környező erdőségekben vágott tűzifát a városi népnek. A szagok orrcsavaró birodalma volt a Trancsin tér, és irgalmatlan nagy pusztaság, amelyet nagyobbára rozoga kerítések szegélyeztek a nagy kaszárnya kőmonstrumát és a közelében épített iszonytatóan hosszú katonai istállókat nem számítva, amely istállóknak a végében a Két Ágyúnak nevezett kocsma volt." Leírása szerint nyári időben itt vertek sátrat a forgó hintát és egyéb szenzációt kínáló cirkuszok, amelyeknek csodájára járt a város.

Egy időben ide akarták költöztetni a város piacát, mert a falakon belül már nem fért az meg. Végül ez sem valósult meg, inkább a Széchenyi tér mellett döntöttek, az ugyanis közelebb feküdt a vasúthoz, és előnyösebb helyzetben volt az áruszállítás szempontjából. Így kaphatott a Trencsin tér reprezentációs, dísztér funkciót, amelyet igazán csak a 19. század végén kezdenek kiépíteni. Akkor viszont már állt a terület első, manapság is látható épülete. Az előző idézetben egy pillanatra fel is sejlett az alakja. A Szent György-laktanyát Goró Lajos százados tervezte, és 1834-1837 között építették fel. Innen indult a sétánk is.

szerkesztett: Gál László

Amikor az egykori Trencsin teret vásártérből dísztérnek alakítják át, kettéosztják. A déli fele lesz a Hunyadi tér, míg az északi a Bocskai tér. Az impériumváltás után a Hunyadi teret Ștefan cel Maréről (Nagy István moldvai fejedelem) nevezik el, és manapság is az ő nevét viseli hivatalosan.

A képen a Bocskai tér, vagy ahogyan manapság nevezik Avram Iancu. Ennek a térnek az elnevezése szépen követi a történelem alakulását. Előbb EMKE-tér volt a neve, majd 1907-ben, amikor az egyesület megvált a téren álló ingatlanától, Bocskai névre keresztelték. A trianoni békeszerződést követően a románok Alexandru Ioan Cuza nevét adták neki, majd második világháború idején, a rövid magyar világban Hitler térre változtatták nevét. A háború után Malinovszkij marsall nevét vette fel, majd 1964-ben Győzelem térre keresztelték (románul Piața Victoriei). 1993-ban, miután felavatták szobrát, kapta meg Avram Iancu nevét.

Miután szétnéztünk a téren, menjünk egy kicsit vissza az időben a bevezetőben említett időkig, amit nagyon szépen szemléltet az 1769-1773 között készült, Kolozsvárt és környékét bemutató jozefiniánus térkép részlete. Mintha kivehető lenne a Trencsin váraként emlegetett elkerített terület is, de még nem áll a Szent György-kaszárnya.

A tér délkeleti sarkánál kezdjük a sétát a klasszicista stílusban épült kaszárnya előtt. A mai formáját 1986-ban nyerte el, amikor a vakolatot leverve teljesen felújították. Nem lehet tudni, mennyire igyekeztek megőrizni az eredeti díszítést, azonban a klasszicista stílusjegyek így is felismerhetők.

A kaszárnya egy robosztus, egyszerű, szimmetrikus és timpanonnal lezárt 19. századi klasszicista épület. A kép még a térrendezés előtt, a század derekán készülhetett.

Jelenkori képet nem mutatok róla, az épület ugyanis manapság is a katonaság tulajdonában van, kaszárnyaként funkcionál, s mint ilyen, nem lehet fotózni. Egyébként is igyekeztem korabeli fotókat válogatni az Octavian Goga Kolozs Megyei Könyvtár online is elérhető gyűjteményéből, amelyet csak ajánlani tudok mindenkinek, aki a város története iránt érdeklődik. A térképrészleten kívül az összes korabeli fotó onnan származik.

Az előző korabeli fotón még jól látszik, hogy mennyire sáros volt a terület, s annak kifejezetten örülhetünk, hogy az akkori szagokat nem őrizte meg a kép. A 19. század utolsó negyedében döntenek úgy, hogy reprezentatív középületeket fognak felhúzni erre a területre, most ezeket fogjuk megnézni sorban.

A kaszárnya után következik az Igazságügyi Palota, ami méreteiben legalább olyan meghatározó, mint az előbbi épület, viszont a Wagner Gyula tervei alapján 1902-ben átadott palota sokkal díszesebb.

A tér épületei rendre a századfordulón népszerű historizmus jegyében készültek, az Igazságügyi Palota történetesen pompás neobarokk stílusban. A funkciójára a díszítése is utal, középen például Iustitia, az igazságosság istennője karddal és mérleggel. Az épület helyén korábban egy Törökfő nevű vendéglő, illetve kertes ház állt.

A Szent György-laktanya után a Pénzügyigazgatósági Palota tömbje készült el a téren, ez látható a képen. Aki már volt ügyintézésen a Kincstárnál, nyilván tudja, hogy manapság is hasonló funkciót lát el, mint amikor tervezték.

Az épület az 1880-es években a Topler fogadó és kertes házak helyére húzták fel Maetz Frigyes építési vállalkozó tervei szerint. A neoreneszánsz stílusban készült épület letisztultabb és kevésbé díszes, mint az Igazságügyi Palota, amit a stílusválasztás mellett az is magyaráz a szakértők szerint, hogy Maetz nem hivatásos tervező volt, hanem "csak" egy iparos. Az épületet különben a korban az ellenállósága miatt (is) közkedvelt klinker-tégla borítja. Kolozsváron is előszeretettel használták ebben az időszakban ilyen borítást, a BBTE főépülete mellett például a klinikák épületeit, az Egyetemi Könyvtárat, illetve a közvetlenül a Pénzügyigazgatósági Palota mellett álló Erdőgazdálkodási Palotát
is ezzel borították.

Az Erdőgazdálkodási Palotáról most nem mutatok közeli képet, de a következőkben többször is láthatjuk a két tornyáról könnyen felismerhető épületet, amely két évvel az Igazságügyi Palota után, 1887-ben készült el egy kolozsvári vállalkozó, Debreceni Balázs tervei szerint. Manapság ezt az épületet az ortodox egyház használja. 1934-ben, miután az előterében álló székesegyházat 1933-ben felszentelték, a román kormány átadta az épületet az egyháznak, és azóta is az övék.

A Bocskai tér keleti oldalát talán az egyik legismertebb épület zárja, lévén egy időben a tér nevét is ez adta. Aki figyelt a korábbiakban, az már tudja, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által építettet palotáról van szó, amely Endstrasser Benedek tervei alapján készült el 1891-ben. Ez is neoreneszánsz stílusban épült, mint a korábban említett kettő.

Az EMKE-palota és az Erdőgazdálkodási Palota között látható háromemeletes épületet - amelynek épp a hiánya látható a képen - csak az 1950-es évek második felében húzatta fel a román vasúti társaság az épület bővítéseként. Különlegessége, hogy stílusában ugyan némileg eltér a mellette állóktól, de nem kirívó. Eléggé egyedi esete Kolozsvár 20. századi történetében, hogy úgy terveztek meg egy épületet, hogy igazodtak a mellette állókhoz. A későbbiekben még mutatunk róla képet.

Ez az EMKE-palota egy századfordulós képeslapon. Ha alaposan szemügyre vesszük a képet, láthatjuk annak a 16 címernek egy részét, amelyek azokat a vármegyéket és városokat jelenítették meg, ahol az épület emeléséig az EMKE fiókválasztmányokat szervezett. Az impériumváltás után az új hatalom ezeket leszedetti, de helyüket díszítő rombuszokat máig láthatják az arra járó érdeklődők.

Az EMKE különben már a kezdetekben is csak néhány irodát tartott fenn az épületben, a nagy részét kiadta a MÁV-nak. Az épület elkészültével nevezik a Trencsin tér északi részét EMKE-térnek. Később, amikor MÁV megvásárolta az épületet, már semmi értelme nem volt EMKE-palotának nevezni, így a teret is átkeresztelik EMKÉ-ről Bocskaira. És így "örökölte" meg az épületet később a CFR igazgatósága, akik manapság is a tulajdonosai.

Az épületegyüttes madártávlatból, nagyjából a századfordulón, előtérben a Kis Sétatérnek nevezett angolpark, illetve a színház helyén még működő piac.

Ez már a színház megépítése után mutatja a park egy részletét. Mielőtt tovább haladnánk a következő helyszínre, még mutatok néhány képet erről a parkról. Lehet vadászni a különbségekre.

Itt még a nemzeti színház felépítése előtti állapotok láthatóak.

Ezen már kimagaslik a fák mögül a színház épülete.

Még egy utolsó. Ezúttal egy más szögből a Kis Sétatér.

Aki figyelmesen megnézte az előbbiképeket, már felfedezhette, hogy melyik volt a tér következő épülete. A Protestáns Teológiai Intézet épületét fogom bemutatni.

Érdekesség, hogy ennek a helyén állt eredetileg a reformátusok első kolozsvári temploma, amely 1690-ben leégett. A helyére nem építenek újat, hanem 1764-ben inkább eladják a puszta telket Pataki István főbírónak, aki Három liliom néven épített rá fogadót. Halála után, 1781-ben özvegye, Bocskai Erzsébet azzal a feltétellel hagyta a református egyházra a fogadót és a területet, hogy nem adhatják azt el. Érdekesség, hogy a fogódó, miután az egyház birtokába került, egészen rosszhírű helynek számított. Sokszor cikkeznek róla az újságok. Ezt felszámolandó határoz úgy a református egyház, amikor Nagyenyedről Kolozsvárra költözteti a teológiai képzését, hogy a fogadót lebontják, és helyére felhúzzák az intézetet.

Az épület Feszty Gyula budapesti építész tervei szerint 1895-ben készül el historizáló stílusban.

A tér keleti és északi oldala után következhet a nyugati oldal, ahol már a 18. század végétől szabadon építkezhettek a kolozsváriak. Ennek megfelelően kevésbé szabályos a házsor, sőt, mivel többségében magánházakról és bérpalotákról van szó, nem is lehet róluk sokat tudni. Nem is nagyon kutatták őket a szakemberek sem. Van viszont két kivétel, ezek közül látható az egyik a képen.

A Prefektusi Hivatal épületét eredetileg a céhrendszert felváltó ipar fejlődésének első lépéseként 1851-ben létrehozott Kereskedelmi és Iparkamara emeltette. Huber József tervei szerint, a lechneri (magyaros) szecessziós ízlésben, 1910-ben készült el az épület.

A nyugati sor egyik különlegessége egy görög dór stílusú templomot utánzó épület. A művészettörténész szerint jellemző volt a korra, hogy egy az egyben leutánoztak historikus épületeket.

Csak egy pillantást vetünk a Hunyadi teret délről lezáró Tanítók Házára, amelyet Herczeg Zsigmond és Baumgartner Sándor tervei szerint 1902-1903 között építenek a tanárok gyerekei számára bentlakásnak. Érdekesség, hogy ők kifejezetten iskolákra és tanügyi épületekre specializálódott építészpáros volt. Ez a szakosodás nem volt különös a korban. A téren is több olyan épület áll, amelyet szakosodott építészek terveztek. A korábban már említett Wagner Gyula is igazságügyi paloták és börtönök építésére specializálódott, illetve a következő épületet is egy ilyen páros tervezte, abból lett egy kis galiba Kolozsváron.

1900-ben döntött úgy a város, hogy a Farkas utcai kőszínház helyett egy modernebb és nagyobb színházat kell építeni, de nem írnak ki tervpályázatot, ahogy ebben a korban szokás volt, hanem felkérték a színházépületek tervezésére szakosodott osztrák Ferdinand Fellnert és Hermann Helmert. Amikor a kolozsváriak megtudják, hogy a magyar nemzet színházát az egyébként európai hírű osztrák építészek fogják megtervezni, nagy felháborodás alakul ki.

"Tervet náluk csináltatni nem kell, mert az náluk úgy hever raktáron, mint a patikában a deákflastrom" - írta róla a korabeli újság. A felháborodás hatására a tervezőpáros át is dolgozta az eredeti terveit.

A neobarokk stílusú épületet 1906-ban készül el. A történészek szerint az épület építésénél nagy figyelmet fordítottak tűzbiztonságra: a nézőteret vasfüggönnyel választották el a színpadtól, a zsinórpadláson záporkészüléket helyeztek el, és összesen tizenegy kijárat biztosított menekülési útvonalat a nézőknek.

Az épület nagyon hamar kicsinek bizonyul, először 1907-ben bővítik, majd a 20. század közepén tovább építik, de ezek manapság már nem feltűnők, mert megtartották a színház eredeti neobarokk stílusát. Az épület homlokzata különben nagyon hasonlít egy lengyel színház homlokzatára, végül is, lehet, igazuk volt a felháborodott kolozsváriaknak.

1920 után a román színház költözik az épületbe, és azóta is az működik benne. A mai formáját az 1980-as években nyerte el. 1976-ban készíti el Ovidiu Maitec a Mihai Eminescut ábrázoló szobrot, míg 1986-ban avatják fel Romul Ladea Lucian Blaga-szobrát. Akkor részben átépítik a színház feljáróját is.

Ezzel zárjuk az impériumváltás előtti építkezések időszakát, hagyunk egy lélegzetvételnyi szünetet, mielőtt szemben folytatnánk. Nézzünk meg néhány képeslapot a második világháborút követő időszakból.

Az Istenszülő elszenderülése nevű ortodox katedrális előtt állunk, bár most az épp nem látszik. Nézzük meg előbb a tér néhány emlékművét, illetve annak változását.

Nem Gheorghe Funar hírhedt nacionalista polgármester fejéből pattant ki, hogy Avram Iancu szobrát felállítsák a térre, már az eredeti tervek is erről szóltak, de az a lovasszobor, amit eredetileg akartak, soha nem valósult meg. A ma látható Avram Iancu-szobrot 1995-ben avatják fel, a Svájcban élő Ilie Berindei készíti.

Az eredetileg tervezett Avram-szobor helyére 1945-ben a szovjet hősök emlékére állítanak obeliszket, a templom mögé pedig egy szovjet tankot ábrázoló emlékmű kerül. Ezeket manapság a Házsongárdi temető hősi halottaknak fenntartott parcellájában lehet megtekinteni, de néhány képet is beszúrtam róluk az előbb.

1921-ben írnak ki egy pályázatot a székesegyház megtervezésére. Első díjat nem osztanak. A második díjat a bukaresti George Cristinel és Constantin Pomponiu párosa kapja, és végül ezt a tervet valósítják meg. A harmadik díjat Kós Károly nyerte el. Azt nem lehet tudni, hogy Kós milyen székesegyházat tervezett ide, mert nem maradtak fenn a tervei, viszont állítólag ennek egy kicsinyített megvalósulása a fejérdi görögkatolikus templom. Ezt is megnézhettük.

Az épület a két világháború közötti kolozsvári építészet legjelentősebb alkotása. Érdekesség, hogy az egyház nem ezen a területet szerette volna megkapni a katedrálishoz, hanem igazából a Fellegvárat kérték, és úgy képzelték, hogy oda építik fel a székesegyházat egy új városházával és új múzeummal közösen. Végül ezt a területet ajánlotta fel a város új vezetése. Az építést 1923-ben kezdik el és a nagy gazdasági világválság ellenére már 1933-ra nagyjából befejezik. Technikai megoldásai újítónak számítanak, vasbetonból készült, amit téglával borítottak, majd kővel borítottak. A kőmunkákat egyébként a kolozsvári Bajer és Nagy cége készítette.

És most bemegyünk a manapság már eléggé leromlott állapotban lévő székesegyházba, amelynek a kőfaragványai egészen pompásak, és az i.u. 500-600 közötti bizánci stílust idézik. Ajánlott mindenképp közelről megnézni, s ha már ott vagyunk, akkor a templombelsőt is megcsodálhatjuk, amely a monumentális külsőhöz képest kevésbé tűnik tágasnak, bár kétségtelenül nagyon magas. Most csak nézzük és csodáljuk az épület belsőjét!

Az utolsó helyszín - amellyel már elhagyjuk a tulajdonképpeni teret - a kolozsvári két világháború közötti modern építészet másik fontos alkotása, amit a manapság csak Tiszti Kör épületekén emlegetünk. Ezen a telken eredetileg egy barokkos polgárház állt, amit 1920 után a román kereskedelmi és iparkamara bontat le. Ők írnak ki egy pályázatot egy modernista stílusú, többfunkciós épületre, aminek a földszintjén egy moziterem van. Tehát eredetileg is mozitermet képzeltek el ide, annak a nagyon előkelő hangzású Royal volt a neve, nem mintha a Victoria sokkal elmaradna utána.

A pályázatot a bukaresti Ioan Anton Popescu nyeri, és az ő tervei alapján fél év alatt, rohamtempóban fel is építik. Állítólag három váltásban dolgoztak rajta, és előfordult, hogy egyszerre akár 570 munkás is. Az épületet 1948-ban államosítják, majd a hadseregnek adják. Azóta is az övék.

Ezek után pedig már nincs más dolgunk, mint végleg elhagyni Kolozsvár talán második legfontosabb díszterét.