Elmentünk felfedezni Kolozsvár elfeledett parkját
utolsó frissítés: 15:42 GMT +2, 2021. május 9.Mert a falumúzeum inkább egy különleges, csendes park, mint egy életteli múzeum.
A járványhelyzet a számtalan kellemetlensége mellett számomra néhány pozitív meglepetést is hozott. A különböző közösségi terek korlátozott működésével olyan helyszíneket kellett felfedeznem, aminek a létezéséről bár korábban bár tudtam, de nem igazán törődtem vele. Ilyen például az Erdélyi Néprajzi Múzeumhoz tartozó Romulus Vuia Etnográfiai Park is. Korábban is tudtam, hogy létezik, hiszen eleget diáknapoztam a szomszédságában, de a tavalyi esztendő hozta el igazán azt az érzést, hogy fel akarom fedezni, részben például a TIFF vagy éppenséggel a Jazz in the Park jóvoltából (aminek azért remélem, hogy a jövőben is helyszíne marad). És nem csak én voltam vele így. Apai Emese, a múzeum munkatársának elmondása szerint érezhető volt, hogy tavaly, miután az emberek újra kimehettek a szabadba, élénkült az érdeklődés.
"Azt tudom, hogy többen jönnek a múzeumba csak úgy, mindenféle extra tevékenység nélkül, mint amennyien a járvány kitörése előtt jöttek. Az emberekben most van egy nyugodt sétára való igény. Ezenkívül természetesen külön események is vannak, amelyek által rengeteg olyan ember látogat el a múzeumba, akik egyébként nem jönnének" - magyarázta.
Pedig - ezt már én teszem hozzá - a szabadtéri múzeumban rejlő igazi potenciál töredékét sem használják ki. Mostanság tényleg egy csendes helyre hasonlít, ahová vissza lehet vonulni sétálni, ahol megpihenhetünk a természet ölén, és ahol esetleg azt is érezhetjük, hogy egy évszázaddal ezelőtt még milyen közel is élt az ember hozzá. Pedig a park története egyáltalán nem úgy indult, hogy ez lesz belőle. Elmentem felfedezni a falumúzeumot, ahogy mindenki emlegeti, és ennek a tapasztalatát fogom most veletek megosztani.
A története egészen 1929-ig nyúlik vissza, hiszen június elsejei átadón mint az ország első szabadtéri múzeumát nyitották meg. Ahogy Apai Emese magyarázta Romulus Vuia nem egy klasszikus mindent a szemnek, de semmit a kéznek múzeumot akart, élő helyként képzelte el a parkot, ahol bemutatják az erdélyi faluvilágot. Ezért még egy pásztor családot (a juhokkal együtt) is meghívott és fizetett. Pénz természetesen akkor sem volt, így a modell nem volt fenntartható, ráadásul a II. világháború is súlyosan érintette a létesítményt, az épületek többsége teljesen megsemmisült, mindössze a Gaudeamus étterem (mert akkor az is működött benne), illetve a mócvidéki Felsővidráról származó ház maradt épen. Ezt utóbbi egyébként a mai napig áll. Ez után következet az park újra tervezésé. 1956-ban még úgy gondolták, hogy négy szekcióval kellene működnie, a népi építészetet, háztartásokat és teljes gazdaságokat bemutató rész mellett egy másik a népi technológiákat és a népi mesterek műhelyeit mutatná be, egy harmadik az etnobotanikával, míg egy negyedik az etnozoológiával foglalkozna. Végül csak az első kettő valósult meg, és ez a felosztás mind a mai napig megmaradt.
szerkesztő: Gál László
A falumúzeum kifejezés nem igazán fedi le azt, amit ott találunk. Pláne nem a járvány alatt, amikor a házakba egyáltalán nem lehet bemenni, mert nem tudják megfelelően fertőtleníteni azokat. A vegyszeres fertőtlenítés ugye szóba sem jöhet, végül is muzeális berendezési tárgyak vannak kiállítva, infralámpával meg nem tudnak mindenhol fertőtleníteni, így inkább zárva tartanak. Ez is azt az érzésünket erősíti, hogy egy parkban járunk, ahol vígan énekelnek a madarak és olyan növények is megteremnek, amelyek a mezőgazdaság gépiesítése nyomán máshol talán már rég eltűntek.
A múzeum fennhatósága alá tartozó tér egyébként sokkal nagyobb, mint maga a park, ahol az épületek vannak. A diáknapok hagyományos helyszíne is a fennhatóságuk alatt van hivatalosan, sőt a nemrégiben megépült illegális út is az ő területükön haladt keresztül. A park fejlesztése és bővítése, turisztikai vonzerejének növelése egyébként régóta téma, és elég csak egyszer végig sétálni ahhoz, hogy felismerjük, sokkal nagyobb potenciál van benne, mint amennyit most kínál, szükség is lenne fejlesztésre. Számtalan olyan műhelynek és múzeumpedagógiai foglalkozásnak az ötlete merült fel csupán a mostani rövid sétánk alatt is, ami a létesítmény élő jellegét erősíthetné, ami által a látogatók résztvevők is lehetnének egyben.
Csak hasonlításképpen. A Romániában etalonnak számító nagyszebeni Astrának - 2017-es adatok szerint - évente 460 ezer látogatója van, a bukaresti falumúzeumnak 400 ezer, míg a kolozsvárinak 60 ezer. Az Astra minden tekintetben a kolozsvári előtt van, területileg nagyobb, a kiállított tárgyak szempontjából gazdagabb, de ami ennél is fontosabb, hogy nagyon élő. És nem csak azért, mert népi állattartást és növénytermesztést bemutató részlege is van, hanem azért is, mert állandó kiállítótérrel rendelkezik, illetve rendszeresen tartanak foglalkozásokat is. A bukaresti Dimitrie Gusti tervei szerint készült, aki szociológus lévén sokkal részletesebben, minden társadalmi csoportot bemutatva tervezte meg a múzeumot, így abban több épületet mutatnak be, és sokkal zsúfoltabb.
Csak hasonlításképpen. A Romániában etalonnak számító nagyszebeni Astrának - 2017-es adatok szerint - évente 460 ezer látogatója van, a bukaresti falumúzeumnak 400 ezer, míg a kolozsvárinak 60 ezer. Az Astra minden tekintetben a kolozsvári előtt van, területileg nagyobb, a kiállított tárgyak szempontjából gazdagabb, de ami ennél is fontosabb, hogy nagyon élő. És nem csak azért, mert népi állattartást és növénytermesztést bemutató részlege is van, hanem azért is, mert állandó kiállítótérrel rendelkezik, illetve rendszeresen tartanak foglalkozásokat is. A bukaresti Dimitrie Gusti tervei szerint készült, aki szociológus lévén sokkal részletesebben, minden társadalmi csoportot bemutatva tervezte meg a múzeumot, így abban több épületet mutatnak be, és sokkal zsúfoltabb.
A kolozsvári ehhez képest szellős, szétszórt szerkezetű falu mintáját követi. Az előtérben a Donát-szobor, amelyet a 2014-es felújítása után állítottak itt fel. A bejárat után előbb a népi műhelyeket bemutató szekció következik. A háttérben például egy zúzómalom látható, amely a Gyulafehérvártól északnyugatra található Bucsum-Pojén településről származik, és arra használták, hogy az aranyban gazdag kőzetet aprítsanak vele. De van fűrészmalom és vashámor is a közelében. Például ott van a közelében az egyetlen olyan műhely (és egyben kiállított épület is), ami helyben készült, és a torockói hagyományos vasfeldolgozót mutatja be. Azt egyébként Kós Károly néprajzkutató (az író és építész Kós Károly fia) vezetésével építették fel a 60-as években.
A park annak ellenére, hogy szabadtéri, még múzeum, tehát nem lehet benne tüzet gyújtani, sem cigarettázni. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az épületek jelentős része fából készült, amelyeknek az elmúlt évtizedek alatt bőven volt ideje kiszáradni, már egyből érthetőbb a tiltás. Részben ez is akadályozza bizonyos műhelyek szervezését, és ezért is lenne aktuális a bővítése. A múzeum egyébként kutyabarát, tehát ha valaki összeszedi a kedvence maradékát (hogy így mondjam), akkor nyugodtan be lehet vele menni. A múzeumban jelenleg nincsenek kutyák, amelyekkel összetűzésbe kerülhetne.
De térjünk vissza a múzeumhoz. Ezek a kedvenc kiállított tárgyaim, nem túl látványosak, de nem is volt díszítő funkciójuk. Annyit teszek hozzá, hogy egy kőfeldolgozó műhely berendezéséhez tartoztak valamikor. Vajon kitaláljátok, mire szolgáltak? Adjatok magatoknak egy pillanatnyi szünetet, és csak utána olvassátok tovább.
Ezek kenyérsütésre használható kőharangok. Az izzó parázson felforrósított harang alakú kövekkel borították le a kenyértésztát, ami így megsült alatta. Egyfajta mobil kemencék, amit magunkkal vihettek a használói, kint a havason is süthettek vele friss kenyeret. Ezek a tárgyak a Mócvidéken voltak használatosak a 18. században. A szakértőnk szerint ilyet manapság már ott sem találni, de manapság is készülnek még olyan kőlapok, amin palacsintát tudnak sütni.
Ezek kenyérsütésre használható kőharangok. Az izzó parázson felforrósított harang alakú kövekkel borították le a kenyértésztát, ami így megsült alatta. Egyfajta mobil kemencék, amit magunkkal vihettek a használói, kint a havason is süthettek vele friss kenyeret. Ezek a tárgyak a Mócvidéken voltak használatosak a 18. században. A szakértőnk szerint ilyet manapság már ott sem találni, de manapság is készülnek még olyan kőlapok, amin palacsintát tudnak sütni.
Néhány részlet. Ez egyébként az említett zúzómalom közelről. Elég megdöbbentő megtapasztalni, hogy nagyjából 100-150 évvel ezelőtt még milyen egyszerű technológiát használtak Erdélyben, és milyen leleményesen oldották meg sok esetben a problémát. A körbevezetésünket vállaló Apai Emese eredeti végzettsége alapján régész, és meg is osztotta a tapasztalatát arról, milyen érdekes volt számára látni, hogyan maradtak fenn évszázadokon keresztül a különböző alapformák a cserepek esetében. Egészen a 20. század elejéig használatban voltak az antik világból örökölt formák. A használati tárgyak funkciói nem változtak, és megvolt, melyik forma ideális tárolásra, melyik az élelem tartósítására, és így tovább.
A fazekas műhelyeket, a gyapjúszövet sűrítésére használatos ványolókat, malmokat és olajpréseket láthat a közönség. Az olaj például fontos része volt a böjtös táplálkozásnak. Az ortodox egyház hagyománya szerint pedig sokkal több böjtös nap van, mint amennyit római katolikusként vagy valamilyen protestáns felekezetüként megszokhattunk. Általában véve ugyan zsírral főztek, de a böjtös napokon szükség volt olajra is. Ezért egész változatos tárházát fejlesztették ki a különböző olajpréseknek, amiből több látható a múzeumban is. Van összetettebb, van amit állati erővel hajtottak, illetve olyan is van, amelyet a fa súlyát kihasználva működtettek az emberek.
Bár a múzeum a honlapján törekedik a többnyelvűségre, és magyarul is adnak például tájékoztatást, a szabadtéri múzeumban sajnos nincs magyar nyelvű ismertető szöveg. Az egységeket felsoroló térkép is csak román és angol nyelven elérhető, pedig jól fogna, ha magyarul is lehetne tájékozódni a kiállított tárgyakról.
Bár a múzeum a honlapján törekedik a többnyelvűségre, és magyarul is adnak például tájékoztatást, a szabadtéri múzeumban sajnos nincs magyar nyelvű ismertető szöveg. Az egységeket felsoroló térkép is csak román és angol nyelven elérhető, pedig jól fogna, ha magyarul is lehetne tájékozódni a kiállított tárgyakról.
Ez az utolsó fotó a technikai szektorból. Egy igazi különlegességet, egy olyan vízimalmot láttok, amelynek vízszintesen van a forgatókereke. A malmok vízkeréke általában függőlegesen helyezkedik el, majd valamiféle fából faragott áttétel segítségével forgatja meg a vízszintesen található malomköveket. Itt viszont nincs semmiféle áttétel, a vízkerék is horizontális, így közvetlenül forgatta meg a malomkövet. Állítólag ez az archaikus változata a malmoknak. A Krassó-Szörény megyei Baucár településről származik, és még a 19. században is használták.
Innen már átnézünk a múzeum második részlegébe. Egy szétszórt szerkezetű település bontakozik ki előttünk, amikor a házak nem szorosan egymás mellett, hanem egymástól távolabb helyezkednek el. Előtérben a múzeum egyetlen működő kútja, érdekesség, hogy még ez is muzeális értékű darab, a máramarosi Barcánfalváról hozták Kolozsvára a hatszögű kútkávát.
Egy magas, ég felé törő tetőszerkezet részlete a Kolozs megyei Havasnagyfaluból. Érdekes volt megtapasztalni, hogy mennyire együtt élt még egy évszázaddal ezelőtt is az ember a természettel. Számtalan apró jelben megmutatkozik ez. Ennek a tetőszerkezetnek az alakját is részben az időjárás alakította. A nagy mennyiségű hó súlya nagyon megterhelte volna a szerkezetet, de azzal, hogy meredeken az ég felé törő tetőt építették, megkönnyítették, hogy lecsússzon róla, így kisebb terhelést jelentett. Azért volt szükséges ilyen magas tetőre, hogy megfelelő mennyiségű szénát tudjanak alatta tárolni az állatoknak télire.
Másrészt mindig abból építkeztek, amiből épp elegendő mennyiség állt rendelkezésre. Általában a fa volt az építkezések alapanyaga, mert az általában volt bőven. A múzeumban látható gazdaságok egy kivételével szintén fagerendából épültek. Az egyetlen kivétel a mezőségi Gyekéről származik, ahol híján voltak a fának, ezért szinte mindent vesszőből fontak. Még a lakóházat is, csak azt tapasztották, viszont a színt, a pajtát és a tyúkólt nem. Egy Gyekéről származó szekérszínt láttok a képen.
Ez még mindig a gyekei gazdaság kerítése. Természetesen ez is vesszőből készült, és a település mellett található tóról származó náddal fedték be.
A múzeumba kerülő tárgyak esetében soha nem változtatnak a technológián, ha egy ház szalmatetővel kerül be a múzeumba, akkor ott is szalmatetőt fog kapni, ami nem is olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk. Egyszerűen manapság már nem könnyű megfelelő szalmát találni a feladathoz, mert természetesen a szalmával födésnek is megvannak a maga szabályai, megfelelő hosszúságú és minőségű kell legyen a szalma ahhoz, hogy használni lehessen. Viszont most már senki nem műveli úgy a földjét, hogy a megfelelő szalmát vágjon, mert ahhoz biza kézzel, sarlóval kellene levágni a búzát. De még zsindelyt is körülményes úgy beszerezni, hogy arról számlát is adjon a mesterember, márpedig egy állami múzeumnak szükséges az is.
A múzeumba kerülő tárgyak esetében soha nem változtatnak a technológián, ha egy ház szalmatetővel kerül be a múzeumba, akkor ott is szalmatetőt fog kapni, ami nem is olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk. Egyszerűen manapság már nem könnyű megfelelő szalmát találni a feladathoz, mert természetesen a szalmával födésnek is megvannak a maga szabályai, megfelelő hosszúságú és minőségű kell legyen a szalma ahhoz, hogy használni lehessen. Viszont most már senki nem műveli úgy a földjét, hogy a megfelelő szalmát vágjon, mert ahhoz biza kézzel, sarlóval kellene levágni a búzát. De még zsindelyt is körülményes úgy beszerezni, hogy arról számlát is adjon a mesterember, márpedig egy állami múzeumnak szükséges az is.
A múzeumnak nem célja, hogy minden néprajzi tájat, minden típust reprezentáljon, inkább az 19. századi erdélyi életmódot akarják bemutatni. Benne a mesterségekkel és vidékekkel. A képen látható - egyébként módosnak számító - ház esetében például gyümölcstermesztésből jutottak jövedelemhez, de van olyan is, ahol szőlőtermesztésből és a bor értékesítéséből éltek.
A többi bemutatott épülethez képest kifejezetten nagynak tűnik ez a felsőgáldi (Fehér megye) ház, de ha figyelembe vesszük, hogy 2-3 generáció is élt benne, és bizony azok népes családok voltak, akkor már rögtön nem tűnik olyan nagynak. Jellemzően kicsi házakat építettek, kicsi ablakkal. A házban csak télen ültek, mert nyáron a szabadban dolgoztak, és rengeteg munkájuk volt. Télen pedig gazdaságosabb volt a kicsi tér, mert kevesebb fára volt szükség az épület kifűtéséhez.
Ez szintén egy módosabb család háza. Ennek érdekessége, hogy a Beszterce-Naszód megyei Telcsről származik, onnan, ahonnan a múzeum első háza is, amit még 1929-ben hoztak ide és állítottak ki. Az a világháború alatt ugyan elpusztult, de ezzel "helyettesítették".
A képen egy igazi különlegességet láttok. Egy olyan házat, amely csupán néhány évvel ezelőtt került a gyűjteménybe. Az Erdélyi-középhegységben, az Aranyosfői-jégbarlang közelében található Felsőgirdáról származik, ahol egész Európában ritkaságnak számító fenyőágakkal födték az épületeket.
A múzeum egyébként folyamatosan próbálja bővíteni a gyűjteményét. Jelenleg épp egy kalotaszegi házzal szeretnék fejleszteni a kínálatukat, annak a beszerzésén dolgoznak a múzeum munkatársai.
A múzeum egyébként folyamatosan próbálja bővíteni a gyűjteményét. Jelenleg épp egy kalotaszegi házzal szeretnék fejleszteni a kínálatukat, annak a beszerzésén dolgoznak a múzeum munkatársai.
Ez még mindig a felsőgirdai gazdaság egy épülete. A településre jellemző a Szigethegység magasabb régióinak hagyományos település-formája. A házak szétszórtan helyezkednek el. A múzeumba egy olyan háztartás került, amelyet csak nyáron használtak, tehát amikor az állatokkal felmentek a havasra.
Számukra a fenyőág volt a leginkább kézenfekvő anyag, amivel a házakat födhették. A vidék híres arról, hogy mindenféle szépen faragott használati tárgyakat készítenek jövedelemkiegészítőként, mint például faragott fakanalakat, ami után viszont sok fenyőág maradt hátra, amit végül a házak födésénél használt fel újra. Az is tipikus, hogy sziklákra építették a gerendaházaikat, és nem építettek neki alapot, igaz, hegyvidék lévén nehéz is lett volna az.
Számukra a fenyőág volt a leginkább kézenfekvő anyag, amivel a házakat födhették. A vidék híres arról, hogy mindenféle szépen faragott használati tárgyakat készítenek jövedelemkiegészítőként, mint például faragott fakanalakat, ami után viszont sok fenyőág maradt hátra, amit végül a házak födésénél használt fel újra. Az is tipikus, hogy sziklákra építették a gerendaházaikat, és nem építettek neki alapot, igaz, hegyvidék lévén nehéz is lett volna az.
Néhány kert is van - mert mint Apai Emese magyarázta - jól mutat, ha a házak között néhány gondozott kert is megjelenik. A legnagyobb gond a kertekkel az, hogy nem nagyon van, aki gondozza. Az állatok is részben ezért hiányoznak. A múzeum területén most egyetlen szamarat lehet látni.
Térjünk vissza a kertre. A legnagyobb gond, hogy a múzeum naponta 18 óráig van nyitva (és 17 óráig lehet bemenni), utána már nem lehet kertészkedni. Lehet, hogy lennének Kolozsvárról is személyek, akik szívesen kertészkednének, de egyszerűen nincs arra lehetősége a múzeumnak, olyan kevés ember dolgozik ott, hogy valaki vállalja az önkéntes kertészek koordinálást. A háttérben egyébként az egyetlen székelyföldi porta csűrje, Kászonimpéről származik. Erre még később visszatérek, de előbb a múzeum büszkeségeiről, a három fatemplomról is kell beszélnünk.
Térjünk vissza a kertre. A legnagyobb gond, hogy a múzeum naponta 18 óráig van nyitva (és 17 óráig lehet bemenni), utána már nem lehet kertészkedni. Lehet, hogy lennének Kolozsvárról is személyek, akik szívesen kertészkednének, de egyszerűen nincs arra lehetősége a múzeumnak, olyan kevés ember dolgozik ott, hogy valaki vállalja az önkéntes kertészek koordinálást. A háttérben egyébként az egyetlen székelyföldi porta csűrje, Kászonimpéről származik. Erre még később visszatérek, de előbb a múzeum büszkeségeiről, a három fatemplomról is kell beszélnünk.
Az első a Szilágy megyei Csizérről származik, a sorban következő a Beszterce-Naszód megyei Kerlésről, míg a képen is látható harmadikat Nagypetriből szállították a skanzenbe (a szintén Szilágy megye). Erdélyben egyébként azért építettek főleg fatemplomokat az ortodox felekezethez tartozók, mert nem volt szabad kőből építkezzenek.
A templomoknak főleg a freskóik nagyon értékesek, folyamatos gondozást igényelnek, mert szervesanyag alapú festék használásával készültek, és a nedvesség természetes ellenségük. Ezért állandóan követik a nedvességszintet, és próbálják különböző módszerekkel szinten tartani. Fűteni természetesen nem lehet benne. Jelenleg ezek sincsenek nyitva, bár általában látogathatók.
Ez a már említett kászoni háztartás kapujának mintázata. A házat nem fogom megmutatni, ha kíváncsi vagy, ez alapján biztosan megtalálod. Azt kell tudni az épületről, hogy az a múzeum legidősebb épülete, a gerendába vésett évszám szerint 1678-ban épült. A gazdasághoz a már említett csűr mellett nyárikonyha, kút és a képen látható kapu tartozik.
A házak egyébként rendszeres gondozásra szorulnak, tehát múzeum abban a ritmusban él, ahogyan egykor is éltek a gazdái. Tavasszal újra tapasztják és újra meszelik a házakat, sőt még a berendezési tárgyakat is felfrissítik. Ha pedig a szú megtámadja a fát, akkor akár restaurátorok irányításával cserélik is az elemeket.
