„Régen várt örömére a nemes magyar nemzetnek” - 200 éves az első magyar kőszínház
utolsó frissítés: 12:24 GMT +2, 2021. március 13.Pontosan 200 évvel ezelőtt avatták fel Kolozsváron az első magyar nyelvű színházépületet. Megnéztük egy kicsit a történetét.
Napra pontosan kétszáz esztendővel ezelőtt valószínűleg egy dologról beszélt egész Kolozsvár, a közel három évtizednyi tervezgetés után egy nappal korábban átadott Belső-Farkas utcai Nemzeti Színház avató ünnepségéről. Megvitathatták Petrichevich Horváth Dániel mágnás alakítását Zrínyiként, valószínűleg dicsérték a mélyen hazafias és lelkes prológusát, amellyel az ünnepségét megnyitották, s elégedettek lehettek a Kolozsvári Muzsikai Egyesület növendékei által előadott, Komjátszegi Szentkirályi Zsigmond kifejezetten az alkalomra írt kardalával is. Előfordulhat még az is, hogy ámulattal beszéltek a főúri szereplők kifejezetten az előadásra varratott drága, díszes ruháikról, amelyet nemes gesztussal a színháznak adományoztak. S eseteként megbeszélhették, hogy ki fog menni az esti előadásra, amiben már nem a műkedvelő főurak léptek színpadra, hanem a hivatásos színészek csillogtatták meg tehetségüket. Nagy nap volt az Kolozsváron, amire kétszáz évvel később is megemlékezünk.
1821. március 12-én avatták fel a magyar nyelvterület első kőszínházát Erdély fővárosában, az azóta ikonikusnak számító Farkas utcában. Főúri műkedvelők egy csoportja adta elő Carl Theodor Körner Zrinyi című vitézi szomorújátékát. A társulat tulajdonképpel egy nappal később, március 13-én lépett fel először a Mátyás király, vagy A nép szeretete a jámbor fejedelmek jutalma című darabbal. Ehhez a színházhoz köthető a Bánk bán indulása, illetve ebben a színházban használt 1899 januárjában Janovics Jenő először filmjeleneteket egy színházi előadásban. Végül 1906. július 17-i Bánk bán előadás volt az utolsó, amit az egykori színházban láthatott a közönség. Az épületet végül eladták az egyetemnek, amely az 1930-as években arról döntött, hogy lebontják, és a helyében felépítik a manapság Egyetemiek Házaként ismert komplexumot.
A kolozsvári magyar állandó színjátszás története néhány évtizeddel korábban kezdődött. Bár a főúri és iskolai színjátszásról már korábbról is vannak adatok, az első hivatásos társulati bemutatót 1792 decemberében tartották a városban, gróf Rhédey Mihályné született báró Bánffy Terézia báltermében, amit egy évre ingyen ajánlott fel a társulatnak színi előadások megtartására. A Nemzeti Játszó Társaság A titkos ellenkezés vagy Köleséri című darabot mutatta be.
A társaság tagjai ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy egy állandó játékszín megépítése jelentené számukra biztos jövőt, így már nem sokkal ezután, 1793-ban elhatározzák, hogy színházat építenek, amihez 1795-ben az országgyűlés jóváhagyását is megszerzik. Végül gróf Teleki Ferenc, báró Wesselényi Miklós, báró Thoroczkay József, gróf Teleki Lajos és báró Bánffy József összesen 5000 forintos adományából vásárolnak telket a református kollégiumtól a Farkas utcában, ahol 1803-ban teszik le az épület alapkövét. A napóleoni háborúk által sújtott terhes időkben végül 18 évbe tellett, amire Alföldi Antal kolozsvári építész irányításával elkészülhetett az első magyar kőszínház. A színházépítés nehézségeiről Káli Nagy Lázár, a Farkas utcai színház első igazgatója számol be részletesen a visszaemlékezéseiben.
"A kortársak egybehangzó véleménye szerint, az új kolozsvári színház épülete egyike Közép-Európa legszebbjeinek és Nagy Lázár szerint, még a legjobban berendezett bécsi színházakkal is képes felvenni a versenyt. A díszletezésekről azt írja Nagy Lázár —, hogy azoknak eredetijökön kívül még Bécsben is mások nincsen, maga pedig a játszóhely úgy vagyon készülve, hogy szekerekkel és állatokkal lehetne rámenni, ha kívántatik. Mint a Schikaneder teátrumában, Bécsben." - írja Jancsó Elemér az említett munka 1942-es kiadásának előszavában. Az épület földszintjén és a páholyokban összesen 1200 ember fért el, de egy nagyhírű játék vagy opera esetében 1400 lélek bezsúfolódhatott. És a beszámolók alapján bizony előfordult, hogy megtelt a színház. Csak viszonyításképpen, Kolozsvárnak akkortájt 18 ezer lakója volt.
"Március 12-én, az erdélyi mágnás és főbb nemes familiabéli hazafiak és dámák Zrínyi Miklós című magyar darabjátékkal, nagy pompával, fényes készületekkel, a nézőkkel dugva lévő új theatrumot a haza nagy gubernátora, a felséges királyi gubernium magyar úri tagjai jelenlétében, a muzsikai egyesület tanítványainak kóruséneklése és egy hazafiúi oratiónak elmondásával, régen várt örömére a nemes magyar nemzetnek, az írt tágas, szép épületű nemzeti játékszínt a következő játékok folytatására kinyitják s azon játékra nagy költséggel készíttetett fényes öltözeteiket az institutum számára ajándékozzák" - olvasható a korábban már idézett visszaemlékezésben a napról, amivel tulajdonképpen elkezdődött a színház története.
szerkesztette: Gál László
A társaság színészei március 13-án vették először hivatalosan birtokukba a kor mércéi szerint igencsak modernnek számító színpadot. A bemutató színlapja nem maradt fel, de az akkori társulat névsora ismert: Székely József (a korszak meghatározó színházi embere) és felesége, Székelyné Ungár Anikó (a korszak egyik legünnepeltebb színésznője), Jantsó Pál (a társulat egyik vezető színésze az épület megnyitásakor), Pergő Celesztin, Néb Mária (a korszak másik jelentős színésznője), Török István, Farkas József, Simény Borbára, Hajósné Koronka Borbára, Simonffy György, aki egyben színpadmester és díszletfestő is volt, ifjabb Székely József, Keresztes Juliánna, Técsi Mária, Rácz Sándor, Göde István, Kónya László, Bartha Mojzes valamint Kolozsváry Pál és Gillyén Sándor, akik ugyanakkor súgók is voltak. A színház működését eleinte egy színházi bizottságra vállalta, akik a fegyelem és a játékmód felügyeletével Jantsó Pált bízták meg, id. Székely József a színházi törvény betartásáért és a ruhatárért felelt, míg Pergő Celesztin a könyvtárat és a darabokhoz szükséges kellékeket kezelt. Augusztustól egy évre aztán a korábban már idézett Káli Nagy Lázár veszi bérbe a színházat.
(fotó: Kolozsvári Történelmi Múzeum Facebook oldala)
1853-ban a színházkedvelő közönség segítségét kérte a Szózat az erdélyi nemzeti színház ügyében a haza s különösen Kolozsvár városa minden rendű és rangú polgárához című felhívásában. Irányításával vezették be bérletrendszert, ami szintén segítséget jelentett az anyagi nehézségekkel küszködő intézménynek. 1854-ben részvények kibocsátását határozták el, míg 1859-ben Mikó Imre „színházi alap” létesítését javasolta, és 1860-ban ismét adakozásra buzdított a Felszólítás a Kolozsvárt létező erdélyi nemzeti színház jövőjének biztosítása ügyében című kiáltványában. Ezen még a felújítás előtti állapotok láthatók.
Számos hasonlót találtok még Zakariás Erzsébet által válogatott és tavaly megjelent Képek könyvében.
A Farkas utcai színház történetét részletesen bemutatni egy ilyen anyagban egyszerűen lehetetlen, legfeljebb momentumokat tudunk kiemelni, esetleg színészeket, akik itt kezdték a pályájukat, esetleg itt teljesedtek ki. Például Kolozsváron indult a nagy magyar tragika, Jászai Mari pályája is. A sokoldalú tehetségnek számító Kassai Vidor feleségeként került Kolozsvár 1869-ben, segédszínésznőnek.
"Első szerepeimet játszottam már, mikor az utcán összeszedtem a sajt és kenyérhéjakat, otthon tűre szúrtam, körülégettem, és megettem. Kassai, az uram, a kávéházba járt reggelizni meg ozsonnázni, kávét, tojást" - írja kolozsvári éveiről a visszaemlékezéseiben. Végül közel három évig, 1872 márciusáig volt a színház művésze mielőtt a Pesti Nemzeti Színházhoz szerződött. Ikonikus szerepe Gertrudisz volt, amelyet legelőször 1871 novemberében alakította Kolozsváron, majd később is gyakran játszotta ezt a szerepet kolozsvári vendégjátékai során. A Farkas utcai színházépülettől való búcsúelőadásban (1906) is őt hívta meg az akkori igazgató, Janovics Jenő Gertrudisz alakítására, és a Janovics által gyártott Bánk bán filmben, amit Kertész Mihály rendezett 1914-ben, is ő alakította a királynét.
A teátrum neves színészei közé tartozik ugyanakkor például Ecsedi Kovács Gyula, Szentgyörgyi István vagy éppenséggel Déryné Széppataki Róza, aki Kolozsvár első operaprimadonnája volt. Káli Nagy Lázár csábította 1823-ban Kolozsvárra a színésznőt, akinek neve akkor már fogalomnak számított az akkori Magyarországon.
"Sohase volt szándékom Kolozsvárra menni..." - vallotta be a színésznő utolsó éviben írott naplójában, végül mégis négy évig maradt. Valószínűleg nem véletlenül, a naplójában ilyen bejegyzések vannak a kolozsvári közönségről: "Valóságos virágeső fogadott. A színpadon alig lehetett járni a sok virágcsomagoktól." vagy "Ilyen a kolozsvári nép. Érzékeny, ábrándos és egyenes, szívélyes, kedves, mézesbeszédű". Az Új Élet magazin 1972-es összeállítását böngészve például az is kiderül, hogy hol lakott a városban.
(fotó: Kolozsvári Történelmi Múzeum Facebook oldala)
Ebben a színházépületben 1906. július 17-én gördül fel a függöny, az ünnepi előadás stílszerűen a színházhoz szorosan kötődő, és korábban már említett, Bánk bán. Katona szomorújátékát, a manapság ismert és tanult Bánk bán egy korábbi változatát még az Erdélyi Múzeum által 1814-ben kiírt pályázatra kezdte írni, amellyel az új színház épületét majd méltóképpen lehet megnyitni. Annyi biztos, hogy Katona beküldte a pályázatra az ős-Bánk bánt, de azzal végül nem nyert. Katona később átdolgozza művét, amit először 1833. február 15-én mutatnak be Kassán, majd következik a sorban Kolozsvár, ahol 1834. szeptember 6-án mutatták be a darabot. Ettől fogva a dráma kultuszdarabbá vált Kolozsváron: a következő száz év alatt százkétszer adták elő.
"A sors kegyelme folytán én lehettem ennek a színháznak utolsó igazgatója. Bánk bánt játszottuk. Gertrudis Jászai Mari volt, Tiborc Szentgyörgyi István, Melinda Aczél Ilona, Petur bán Sebestyén Géza, Ottó Rajnay Gábor, Bánk Hídvégi Ernő, Mifchál Dezséri Gyula, Biberach Janovics Jenő. És a kisebb szerepekben és a statisztéria tömegében is olyan nevek, mint Várady Miklós, Tóvölgyi Margit, Makray Dénes, Király Ernő, Berlányi Vanda, Laczkó Aranka, Parlagi Lajos. A függöny legördült, de már állott a Hunyadi-téren az új, ragyogó, nagy színházi palota, amelynek csak belső berendezésén dolgoztak és néhány hónappal későbben már ott folytatták működésüket színészeink" - írta Janovics Jenő 1938 márciusában a Pásztortűzben megjelent cikkében, amiben az egykori színházat méltatta. Janovics végül ezek sikerességét látva döntötte el, hogy megírja a színház történetét, ami 1941-ben jelent meg Budapesten.
A képen egykori színházépület 1928-ban. Látszik, hogy meglehetősen romos állapotban van. Az egyetem vezetését átvevő román hatalom, pedig úgy döntött, inkább nem tartja meg, nem újítja fel, hanem az alapjai felhasználásával modernista stílusú diákházat épített a helyére. Amikor felvetették az épület átalakítását, a terv része volt, hogy a színház falait meg kell hagyni eredeti helyükön.
