2021. december 6. hétfőMiklós
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„Amikor visszajöttünk Hollandiába, a mi szívünk Kolozsváron maradt”

utolsó frissítés: 15:52 GMT +2, 2021. február 27.

Klaas és Ida Eldering fiatal holland teológus házaspárként kerültek Erdélybe, ahol fényképezőgépükkel arra is rácsodálkoztak, ami a helyieknek teljesen természetes volt.


"Néha féltünk fényképezni, mert nem tudtuk pontosan, hogy mit szabad, és mit nem szabad. Általában semmit nem volt szabad, szóval kaland is volt az, hogy mit fényképezünk le. Mi más dolgokat fényképeztünk, mint az Erdélyiek. Számunkra más dolgok voltak érdekesek, mint a helybelieknek. Például lefotóztunk egy kóberes cigány családot a sárban, azt hiszem 1973-ban Magyarszováton. A falusiaknak ez mindennapi látványnak számított, de nekünk különleges volt. Szóval sok olyat örökítettünk meg, ami nekünk különleges volt, de a helybelieknek nem. Így megmaradtak ezek a képek" - meséli Klaas Eldering, akit az Amszterdami Egyetem teológus hallgatójaként kértek meg 1972-ben, hogy a feleségével, Ida Elderingnel közösen jöjjenek a kolozsvári teológiára tanulni. Mindezt úgy, hogy egy szót sem beszéltek magyarul, sőt azon kívül hogy hol található, Erdélyről sem igazán tudtak semmit.


"Először mi inkább máshova mentünk volna külföldre tanulni.

Utrechtben kezdtünk teológiát tanulni '67-ben a feleségemmel, majd '71-ben átmentünk az Amszterdami Egyetemre. 1972 tavaszán kerestek meg azzal a kéréssel, hogy menjünk Erdélybe tanulni. Nem szerettünk volna, de akkor kezdtek mesélni arról, hogy mi van ott. Megtudtuk, hogy ez egy régi kapcsolat az erdélyi és a holland református egyház között. Végül belementünk, mert érdekesnek tartottunk. Éreztünk egy nyomást is, nagyon szerették volna, ha megyünk, mert teológus diákházaspár sem gyakori, de akik hajlandók külföldre menni, pláne Romániába a kommunizmus alatt, azt nehéz volt találni. Márpedig feltétel volt, hogy házaspár legyünk. Ha egy férfi egyedül megy, akkor kitudja, hogy mi lesz? Egymásra is voltunk utalva ebben a helyzetben, nem ismertük a nyelvet. A körülmények is teljesen újnak számítottak nekünk, mert a kolozsvári teológia bentlakásában kellett élni" - idézi fel Klaas a körülményeket.

"Egy teljesen ismeretlen nyelvet kellett megtanulnunk. A hollandiai gimnáziumban, ahol mi jártunk, nem csak angolt, franciát és németet tanultunk, hanem görögöt és latint is. Tehát már hat nyelvet ismertünk, de egy nem indogermánt (indoeurópai - szerk.) megtanulni lehetetlennek gondoltam. Két hónapja lehettünk Kolozsváron, amikor mondtam Klaasnak, én hazamegyek, mert ezt a nyelvet soha nem fogom megtanulni. Akkor jött Hollandiából egy ismerősünk, aki korábban Prágában tanult, ő biztatott, hogy csak az első három hónap nehéz, utána már érzhető a javulás. Karácsony után már tényleg kezdtünk valamennyit érteni. Májusban kimentünk Juhász Tamáshoz, Juhász István professzor fiához, aki egy faluban volt lelkész. Ott az volt a szokás, hogy az istentisztelet után a nők körben és a férfiak körbe állnak a templom előtt, majd a lelkész mond pár szót. Mesélte, hogy kik vagyunk, majd nekem kellett a nőkkel beszélgetni. Nekem akkor az óriási élmény volt, hogy magyarul sikerült ezekkel az érdeklődő, egyszerű asszonyokkal beszélni. Én megértettem, hogy mit kérdeznek, és valahogy válaszolni is tudtam. Tényleg remek érzés volt" - mesélte Ida, hogy miként vették a nyelvi különbségek jelentette akadályokat. Volt néhány diák, aki tudott franciául, angolul vagy németül, ők segítettek számukra megtanulni magyarul. És nem csak a nyelv volt teljesen más.

"Kolozsváron akkor nagyon zárt volt a társadalom. Van egy példám, ami szemlélteti a helyzetet. Amikor jártunk a városban, mindenhol láttuk ezeket a nagy kapukat, de mindenik kapu be volt zárva. Nem lehetett tudni, hogy mi van mögötte. Tudtuk, hogy valószínűleg egy udvar van ott, de nem lehetett biztosan tudni, hogy mi folyik ott. '90 után minden kapu kinyílt. Még kis üzletek is kerültek oda. Nyugodtan be lehetett menni, körülnézni. A zárt kaputól a nyitott kapuig. Ez volt számunkra a nagy változás. Hollandia akkor is egy nyílt ország volt, ehhez képest Kolozsvárt még elhagyni sem volt szabad. A Bükkbe mehettünk, de az utazáshoz mindig engedélyt kellett kérni, a püspökségnek pedig jegyet kellett váltania nekünk. Pénzünk se nagyon volt, annyit kaptunk, hogy minden nap megihattunk egy kávét belőle. A teológia épületében volt az Orient kávézó, odamentünk egyszer egy nap kávézni" - magyarázta.

Ezzel együtt is sokat utaztak szerte Erdélyben, Kalotaszegre, Székelyföldre vagy akár Segesvárra vagy Brassóba. Szolgálni is jártak, ha meghívta a lelkész, akkor szívesen mentek. Klaas visszaemlékezései szerint egyszer az erdélyi református egyházkerület akkori püspöke, Nagy Gyula meg is jegyezte, hogy túl sokat utaznak, túl sokat szolgálnak, és nincs idejük tanulni. "Nem doktoráltunk, nem fejeztük be, de jó volt megismerni az erdélyi életet. Sokkal fontosabb volt számunkra" - jegyezte meg.

"Nekem a nagyapám parasztember volt, gyerekként mindig hozzuk jártunk a vakációban. Azt a paraszti életet ismertem otthonról, nagyon szerettem a falvakba menni, és látni a falusi életet, ami nálunk a '20-as és '30-as években volt. Amilyenről az édesanyám mesélt az ő ifjúságából, és akkor átélhettem Erdélyben. Azért is érdekes volt számunkra, mert falun minden papnak volt egy saját gazdasága. Kukoricát, krumplit, zöldséget termelt. És pálinkát is főztek. Ezt az ősi életet megismerni, eltekintve a kommunizmustól és minden egyházi dogmától, ahogyan édesanyám is felnőtt, más, jó élmény volt" - egészítette ki Ida.


"Amikor Kolozsvárra kerültünk, akkor minden hónapban kellett menni a rendőrségre meghosszabbítani a tartózkodási engedélyt,

aztán kaptunk egy fél évre - magyarázza Klaas, amikor arról kérdezem, hogy miként viszonyultak hozzá a hatóságok, majd egy történetet is megoszt arról, amikor 1973 nyarán hazamentek látogatóba. "Ha jól emlékeszem 6 hétre hazajöttünk, de 3 hét után már felhívott az egyik utrechti professzor, aki benne volt a szervezésben, hogy olyan táviratot kapott, ami szerint inkább ne menjünk vissza. Nem pont így mondták, de ez volt az értelme. Ő pedig megkérdezte: holnap vagy holnapután már nem tudnánk visszautazni Kolozsvárra? Megjelenni ott meglepetésként. Így is történt. Amikor megérkeztünk Juhász István nagyon megörült, és azonnal telefonált a rektorhelyettesnek, Hermann Bindernek, aki a nagyszebeni ágazatot vezette, és éppen Bukarestben volt. Felvetette, hogy menjen el a minisztériumba, és mondja meg, hogy már itt vagyunk. Kitoloncolni már nem illett. A hatóságok mérlegeltek. Volt előnye is annak, hogy Kolozsváron voltunk, mert mondhatták, Románia szabad ország, ahol szabad a vallásgyakorlás, és magas szinten van a teológia, mert lám, Hollandiából is ide jönnek. A hátránya az volt, hogy a magyarok között éltünk, magyarul tanultunk, láttuk a társadalmat, és azt is, milyen elnyomás folyik. Ez volt a hátrány a hatóságok szemében" - értékelte a helyzetüket.

"Nem csak kellemes élményeik voltak. Például Csermák Béla barátunk, akinek a nagyapja püspök-helyettes is volt Nagyváradon, nagyon jól tudta analizálni a helyzetet, mit jelent elnyomásban élni, és a szenvedését, az elnyomott helyzetét megosztotta velünk. Rajta keresztül mi is átéltük ezt. Nagyon szeretett volna külföldön tanulni, jól beszélt franciául és angolul is megtanult, de nem kapott engedélyt. Azok mehettek nyugatra, akik talán ezt meg sem érdemelték. Borzasztó csalódást jelentett ez számra. És csak nekünk tudta elmondani az ő kiábrándulását. Sok szép élményünk volt, de sok csalódással is találkoztunk, hogy miként kezeli egy ország az ő polgárait" - osztott meg egy másik élményét Ida. Innen szinte természetesen terelődik a szó a Securitatera, illetve az esetleges megfigyelésükre. Pláne, hogy a két év elteltével, amit itt töltöttek, rendszeresen visszajártak, szinte minden évben jöttek, és sok mindent hoztak is. Csempésztek teológiai könyveket, Bibliát és énekes könyvet is. Kávét, csokoládét, írógépet és indigót is. "Manapság már lehet, hogy sokan nem is tudják, hogy mi az indigó. Akkor viszont az fontos volt bizonyos embereknek. Az írógép is tiltott volt, minden gépből rendszeresen kellett mintát beadni. Egy becsempészett írógép szabad volt. Azon már lehetett szabadon írni" - jegyzi meg. Közben pedig dokumentumokat vittek ki az országból, ami adott esetben eljuttattak a Szabad Európa Rádiónak vagy a holland újságoknak.

Klaas elmondja, hogy egyszer vitték be a Securitatéra, miután meglátogatta Tőkés Lászlót Temesváron. "Egy évvel alattunk járt a teológiára, tehát ismertük. Később is tartottuk vele a kapcsolatot, rendszeresen felkerestük. '89-ben tavaszán szabad voltam, és az egyik barátommal március közepén elmentünk Temesvárra felkeresni Tőkés Lászlót. Estébe nyúlóan elbeszélgettünk vele. Emlékszem, mondta, a hallgatás falát le kell bontani, én pedig megbeszéltem vele, hogy rendszeresen fel fogom őt hívni, mert nehéz volt a helyzete Temesváron. Onnan előbb Nagyváradra mentünk, majd Kolozsvárra, ahol letartóztatott és bevitt a Securitate. Utasítottak, hogy hagyjam el az országot. Kitoloncoltak. Ez után rendszeresen felhívtam őt, aki elmesélte, hogy mit prédikált a gyülekezetben, miről beszélt a presbitériummal, és milyen lepéseket tett. És ez így ment október végéig. A reformáció ünnepe előtt hívtam fel. Edit vette fel a telefont, de mondta, hogy átadja a kagylót Lászlónak. És akkor megszakadt a vonal. Az volt az utolsó alakalom, hogy működött a telefonja. Utána már csak azt hallottuk, hogy kitört a forradalom" - magyarázta, kiegészítve azzal is, hogy biztos benne, megfigyelték. Sokszor tudták, hogy kiben nem lehet bízni, de néha tévedtek is, később ugyanis kiderült, hogy egy fizetett besúgó volt a lelkésztársuk.

"Szörnyű tapasztalat volt. Kettőről tudom, hogy ők azok voltak. Mi szerettük volna felvenni velük a kapcsolatot, de teljesen eltűntek, amikor kiderült róluk. Az egyik Németországban élt vagy él, gondolom még él, levelet írtunk neki arról, hogy ezt hallottuk, és nem tudjuk, hogy igaz-e, s tőle szeretnénk hallani, hogy mi az egésznek a háttere. Soha nem kaptunk választ. Semmit. Az internetről is teljesen eltűnt" - idézi fel a keserű tapasztalatot.


"Amikor visszajöttünk Hollandiába, a mi szívünk ott maradt Kolozsváron.

És még mindig ott van, nagyon szívesen megyünk vissza Kolozsvárra. Amikor megérkezünk, leparkolunk valahol a központban, vagy ha lehet, akkor a teológián, majd bemegyünk a Szent Mihály templomba, és ott elcsendesedünk egy kicsit. 10-15 percet leülünk. Azt érezzük, hogy itt vagyunk, Kolozsváron. Jó érzés ott lenni. Annyi embert ismerünk, hogy az utcán is sok ismerőssel találkozunk" - magyarázza Klaas, ezek után pedig nem meglepő, hogy jelentős motorja volt a változás utáni egyházi segélycsoportoknak. Többet hoztak létre maguk, illetve Klaas Eldering az egészet összefogó szervezetnek is volt 5 évig az elnöke. "A változás után 600 egyházi segélycsoport jött létre, amely Erdélynek segített. A szigorúan reformátusoknál vagy 300 ilyen csoport volt, míg a történelmi egyháznál további 300 ilyen csoport" - jegyezte meg.

Klaas és Ida Eldering képeit az Azopanon itt lehet megnézni, Klaas korábban nyilatkozott az Elmúlt Jelen projektnek is, az itt elérhető.

szerkesztette: Gál László

A bevezetőből már ismerős fotó, kóberes cigány család valahol a Mezőségen 1973-ban.
Ida Eldering Kolozsváron. 1972 ősze, rögtön az ideérkezésük után, amikor gyakorlatilag még nem is értettek magyarul.
Ez talán ma már nehezebben azonosítható, de a helyszín továbbra is Kolozsvár, a mai központi piac környéke. Az év még mindig 1972. Ekkor fedezik fel a várost, ebből az évből több fotó is van innen.
Kirándulás Királykőre, még mindig 1972-őt írunk.
Még mindig az előbb említett kirándulás képe.
A most bemutatott képek többsége az 1972/1973-as, illetve 1973/1974-es tanévben készültek, azalatt a két év alatt, amíg Erdélyben éltek. Innentől nem törekedünk szorosan az időrend betartására, nehéz is lenne. Egy temetési jelent a Farkas utcából.
A helyszín még mindig Kolozsvár, de már egy kevésbé gyászos pillanat. Lányok a Malomárok és Telefonpalota közti járdaszigeten, amit néhány évvel korábban Kányádi Sándor is megverselt.
A második évben karácsonykor, mint legátusok szolgáltak először Erdélyben. Etéden. Ott készült ez a kép, épp karácsonyi csomag készül a gyerekeknek. Ez után nagyon sok helyre mentek szolgálni, sok helyré is hívták a lelkészek.

"Szép fehér karácsony volt, de nagyon hideg. Fűtés nem volt a templomban; a tetőn át a csillagokat is lehetett látni. Öltönyt és meleg szvettert vettem föl; téli kabátot, palástot. A prédikáció felénél mar alig tudtam lapozni. Megmerevedtek az ujjaim a hidegtől. Mínusz 15 fok volt a templomban. Megfagyott a bajuszom, jeges lett. Egy nagyot énekeltünk; felmelegedtünk az énekléstől. Mint a lelkünk, úgy szállt fel a lélegzetünk, leheletünk. Jó volt, szép volt" - emlékezett vissza korábban erre a szolgálatra.
A képeken gyakran jelennek meg templomok, templomi szertartások, illetve templombelsők. A képen épp a bögözi református templom kazettái.
Esküvői jelenet 1973-ból Magyarszovátról.
Klaas Eldering és Lukács József Szilágyzoványon 1974-ben.
Remetei sziklaszorosban, 1973
Aranyosgerend, 1973
A prázsmári erődített evangélikus templomban, 1973
Gyülekezeti fotó Antal Margit és Ida Eldering református lelkészekkel, 1974
Marosvásárhely, 1973
Egy külföldi nem csak a juhnyájra és latrinára csodálkozhatott rá, hanem a párt üzeneteire is. Székelyudvarhely, 1973
Nagygalambfalva, 1973
Segesvár, 1975
Fiatalok népviseletben sétálnak templomba Györgyfalván, 1973
Küsmöd, 1973
Békás-szoros, 1974
Hagyományos kenyérsütés Uzonkafürdőn, 1974
A végére hagytunk néhány későbbi képet, ezek már a látogatások alkalmával készültek. Marosvásárhelyi imaterem 1987-ben.
1990 februárja, már a rendszerváltás után. A tömeg a forradalom hősét, Tőkés Lászlót ünnepli a váradújvárosi református templom ajtajában.
Szintén 1990 februárja. Visszaérkeztünk a kiindulóponthoz. Kolozsvár főtéren vagyunk, ahol a forradalom áldozataira emlékeznek.