2021. október 18. hétfőLukács
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

A számok mögött mindig emberek, sorsok vannak - közelkép a csíksomlyói tűz által felvillantott arcokról

utolsó frissítés: 16:04 GMT +2, 2021. január 19.

Sajnáljuk őket, segítségükre sietünk, gyűjtést szervezünk, és statisztikákat készítünk róluk. Amelyek természetesen hasznosak, és kellenek. De ugyanúgy szükségünk van arra is, hogy az adatsorok mögött észre vegyük a tekinteteket, az élet által megviselt vonásokat, a halvány reményt, amelyet most mindennél fontosabb volna megőrizni. Tőkés Hunor és Márkos Tamás fotóriportja erre vállalkozik.


Hétfőn reggel visszatértünk a leégett romatelep lakóihoz, és újból meglátogattuk a csíkszeredai Erőss Zsolt Arénában elszállásolt 62 roma családot is, akik között jelentős a kiskorúak száma (az összesen 261 személyből 146 gyermek tartózkodik jelenleg az ideiglenes szálláson). Én (Tőkés Hunor - szerk. megj.) Szentgyörgyről utaztam Szeredába autóval (be is ragadtam a hóba rendesen, aztán izmoztam egyet a hólapáttal, és valahogy befutottam), Márkos Tamás fotós kolléga pedig Kolozsvárról jött a vonattal.

A helyszínen a Szatmár megyei Máltai Szeretetszolgálat két önkéntese segített nekünk és közvetített az aréna felső és alsó szintje között, mert a csíkszeredai önkormányzat úgy ítélte meg, jobb ha a sajtó csak az alsó szinten tartózkodik, tekintettel arra, hogy a roma közösség ideiglenes élettere az emeleten lett berendezve, és – teljesen jogosan – úgy döntöttek, hogy ide nem léphet be akárki. Nem volt könnyű dolgunk, annak ellenére, hogy beszélgetőpartnereink közlékenyek voltak. Mit lehet pár órás találkozásba besűríteni? A riporter és a fotós a bőség zavarával és a felfedezés, a megismerés örömével küzd egyszerre. Következzenek tehát a portrék, életutak, történetek, úgy, ahogy mi láttuk.



Mit rejtenek a tekintetek? Pár perces, félórás beszélgetés elég-e arra, amit terveztünk? Folyamatosan ez kattogott a fejünkben. Nekem, amikor kérdeztem, Tamásnak, amikor a fényképezőgép keresőjén keresztül nézte azokat az arcokat, amelyeket megmutatunk most. Szerettük volna ugyanis megtalálni az utat azokhoz, akik fedél nélkül maradtak a tűzvészt követően, és azokhoz is, akik eddig csak a szokványos híradásokat olvasták a csíksomlyói romákat ért szerencsétlenségről. Összefoglalhatják-e ezek a hírek mindazt, ami odaégett a romatelepen?
Az otthon nélkül maradt roma családok nem mehetnek vissza a Somlyó utcában található telepre, sőt azok is, akiknek a háza megmaradt, szintén új helyszínre kell, hogy átköltözzenek majd. A tűzeset ugyanis egyszerre szól pusztulásról, fájdalomról és az újrakezdés lehetőségéről.
A csíkszeredai önkormányzat biztonságos környezetet és jobb körülményeket szeretne biztosítani a roma közösség számára. A Korodi Attila polgármester féle városvezetés a történtek kapcsán úgy döntött, hogy szembenéz az évek óta húzódó és elhallgatott, sok más helyen sem megoldott roma helyzettel, legalábbis gyorsított ütemben kezdtek el foglalkozni a lakhatás kérdésével. Átmenetileg állami intézményekben, hosszú távon pedig egy lakótelepre tervezik átköltöztetni a csíksomlyói roma közösséget.
A változás érintettjei nehéz szívvel ugyan, mert legtöbben gyerekkoruk óta élnek ott, de követik az új polgármester terveit, mert Korodi elnyerte a roma közösség bizalmát. Ugyanakkor ebben a nehéz helyzetben, amikor a közösség támogatására vannak utalva, abban is bíznak, hogy az eddigi helyzetüknél csak jobb lehet. Legtöbbjük háza leégett, ami elképzelhetetlen csapás számukra, de már előzőleg is nehéz körülmények között éltek. Úgy fogalmaztak, ők még valahogy elboldogulnának, de legalább a gyerekeknek így jobb sorsuk lehet. A fürdetésnél például nem kellene attól tartania az anyáknak, hogy ezt követően gyermekük lebetegszik, mert a házak falai vékonyak.
A házak többsége lécből, gerendából, kátrányból, habtéglából lett összeeszkabálva. A szegényebb családok esetében a fal vagy a szigetelés mindössze egy szőnyeg, amin átsüvít a hideg szél. A szorosan egymás mellé felhúzott viskókról mindenki tudta, a bennük élők, és a fejüket elfordító hatóságok is, hogy nemcsak a betegségek leselkednek az itt lakókra, hanem a olyan szerencsétlenségek is, mint a tűzvész. Nem az első és nem is az utolsó alkalom, hogy kigyullad egy ház, amelynek vacogó lakosa jobban befűtött a kelleténél. Korábban is lángolt már az a ház, amelynek füstölgő kályhája elindította ezúttal is a pusztulást.
Akkor viszont szerencséjük volt, hisz a feleségével együtt a szemközti házban élő szomszéd, a 25 éves Ötvös Jenő, aki képünk bal felén látható és három kisgyerek büszke édesapja, akkor segíteni tudott. Sikerült időben eloltania a tüzet. Jenő elmesélte, hogy akkor pokrócot tett magára, beugrott a lángok közé, kimenekítette szomszédját aztán mielőtt még a lángok a mostanihoz hasonló, nagyobb bajt okoztak volna, társaival eloltotta a tüzet. Most azonban csak később lett figyelmes a tűzre, így már a tűzoltók is csak 20–25 ház üszkössé válása után tudták megfékezni a tüzet. A szomszédra most más feladat hárult, ő a gyerekeket mentette: amikor a tűz javában tombolt, 21 gyereket rakott be autójába, egymás ölébe, hogy biztonságos helyre vigye őket, majd visszarohanjon segíteni a többieken is. Többen ugyanígy tettek, mentették a gyerekeket, a fiatalokat, az időseket, csak aztán gondoltak az állatokra, a tárgyi értékeket legtöbben veszni hagyták. Így személyi sérülés nem történt, de a házak mellett sok állat elpusztult, a személyes tárgyak és iratok szinte mind odavesztek. A helyiek rövid idő alatt összefogtak, hogy a hatalmas károkat szenvedett roma közösséget segítségék, azonban a történtek még így is hatalmas teherként élnek és szomorúsággal töltik el a romatelep lakóinak szívét, emlékezetét.
A képen a két apróság, a két éves Barcsa Gáspár és a három éves Barcsa Alina, akikkel Márkos Tamás szinte azonnal összebarátkozott, így a gyermeki őszinteség legtisztább pillanatait sikerült lencsevégre kapnia.


A gyerekeket nagymamájuk Ötvös Éva és férje Barcsa Rupi neveli, miután édesanyjuk Magyarországra szökött, meséli nehéz szívvel Éva. A családot a velünk való találkozásra Varga Zsolt is elkísérte. Azt mondja azért, mert sógora nehezen beszél, és segíteni szeretné a beszélgetésünket.
Rupinak mély, reszelős hangja van, szűkszavú, de amikor megszólal, barna szemeiben szomorúság csillog. Több oka is van rá. Édestestvéréről napok óta nem hallani semmit. Ő ugyanis attól való félelmében, hogy őt fogják hibáztatni a történtekért, jobbnak látta eltűnni, világgá menni. A rendőrök keresik, beszélgetésünk idején még nem találtak rá, hogy elmondják neki, baleset történt, ne féljen, nem bántják..
Rupi meséli el, mi történt: testvére meghevítette az általa készített kályhát, majd elindult vízért. Mire visszatért, a ház lángokban állt, aztán már nem csak az a ház égett, hanem a csíksomlyói romatelep jelentős része vált a lángok martalékává – egészíti ki Zsolt, aki szerint emberemlékezet óta nem történt ilyen tragédia. A tűz keletkezésekor Éva és Rupi a gyermekeket mentette, Rupi nehezen jár, hosszabb távra csak biciklivel tud eljutni, de fájdalmak és félelem mellett is menekülniük kellett.

Zsolt föleleveníti az éjszaka történéseit, amikor a lángok égig értek. Ahogy mindenki, ő is tűzoltóért telefonált. Majd sorstársaival vederrel próbálta eloltani a tüzet. Nemcsak vízzel, sárral is locsolták az égő viskókat. Zsoltot teljesen belepte a sár. Mire a tűzoltók megérkeztek, a Don Quijotek harca a lángóriások ellen már eldőlt. A lángok elérték házak oldalán szigetelésként használt szőnyegeket és a tetőhöz használt kátrányt is, és átterjedtek a szomszédos építményekre is. Ekkor már tudták, hogy a házaik menthetetlenek.
A Barcsa és a Varga család nehéz körülmények között élt már a tűzvész előtt is. Zsolt és Rupi mint mondják, más lehetőség híján ilyenkor télen flakonok összegyűjtéséből és „szemetezésből” tartják el a családjaikat. Zsolt hozzáteszi, ez a roma közösség tagjai között változó. Ők egy szegényebb réteghez tartoznak, de vannak, akik külföldön kapnak munkát. Más évszakokban pedig akad némi szezonmunka itthon is, például a szomszédoknak szoktak segíteni. Elhelyezkedni stabil állásra viszont azt mondják, nem tudnak, mert ha keresik is a munkalehetőséget, folyamatosan visszautasítják őket, pedig sok munkát ők is el tudnának végezni. Ehhez viszont előbb be kellene tanítani őket és megbízni bennük, viszont amikor egy munkáltató egy magyar és egy roma közt kell, hogy döntsön, általában nem az utóbbit választja. Így nagyon nehéz megélni nekik.
Senkinek nem hiányzott ez a tragédia, ami a szegényebbet még szegényebbé tette és sorsára hagyta. A közösség összefogása nélkül nem tudják, mit tehettek volna, hogyan lett volna. Nagyon hálásak a magyar közösség segítségéért. Éva szerint jövedelem nélkül, önerejükből nem tudnának felépíteni egy újabb lakást, pláne úgy, hogy mindenük odaveszett, ezért fontos lenne, ha az önkormányzat valóban lakást tudna biztosítani a számukra.
Ugyanakkor a nehéz körülmények miatt, a gyermekek általában a kötelező tíz osztályig jutnak el, utána megélhetési lehetőséget kell keresniük, vagy családot alapítanak. Akik viszont tovább tanulnak Éva szerint elvesznek a közösség számára, ugyanis más városba, országba költöznek. Ő azonban úgy látja, ez talán a jobbik eset, így Gáspár és Alina is iskoláztatva lesz, hogy tanuljanak, és jó körülmények között éljenek később.
Cine Renáta és Gábor Zita egymás közvetlen szomszédságában élnek. Férjeik Rostás Gáspár és Gábor István testvérek. Sorsuk azonban a rokonságon túl is egybeforrt azon az éjszakán, amikor a lángok mindannyiuk életét egybekötötték.
Renáta és Zita azt mesélik, már egy kicsit jobban érzik magukat, mert gyermekeiket, a nyolc hónapos Rostás Laura Denisát és a két éves Rostás Bianka Máriát, valamint az öt éves Gábor Istvánt, a kilenc hónapos Gábor Szabolcsot és a három éves Gábor Ervint biztonságban tudják.

Szüleiikhez, gyermekeikhez hasonlóan Renáta és Zita is a romatelepen születtek és cseperedtek fel, és azt hitték gyermekeiket is itt fogják felnevelni. most már ők is elköltöznének innen, mert önerőből a télen nem tudnának házat építeni.

Az iskolázás kapcsán pedig azt mondják, hogy szeretnék, ha később a gyermekeik iskolába járnának. A két 22 éves anya pironkodva jegyzi meg, hogy ők azért hagyták abba az iskolát, mert szerelmesek lettek, megházasodtak és gyermeket vállaltak.
Beszélgetésünkkor a gyerekek egy része az aréna felső részén aludt. A legkisebbek talán mit sem sejtenek arról, hogy szüleik vállát mekkora teher nyomja.

A két anya eddig otthon nevelte gyermekeit, férjeik alkalmi munkákat vállaltak. A nehezen megszerzett javak viszont, házaik mellett, mind elégtek. A tűzben vesztek a ruhák, ágyneműk, edények, bútorok, perzsa szőnyegek, a hűtő és az élelem. Még az állatok is mind elégtek – mondja Zita. Renáta hozzáteszi az a kis anyagi értékük is, amit eddig összegyűjtöttek, az is elveszett.
Ezért kérdéses számukra is, hogy az önkormányzat és a magyar közösség segítsége nélkül hogyan tudnának élhető otthont biztosítani maguk és gyermekeik számára.

Renátát és Zitát egyébként nagyon meglepte és pozitívan érintette a tűzvészt követő közösségi összefogás. Renáta szerint nem mindegyik szomszédjukkal, városbélivel volt jó a kapcsolata a romatelep lakóinak, most viszont mindenki jött és adományozott, amikor bajba jutottak, amiért nagyon is hálásak.

Rostás Olga épp a képen látható három gyerekét: Rostás Esztert, Zolikát és Szunetát rendezte, amikor a romatelepen zűrzavar lett úrrá. Az ordibálást figyelmeztetés követte, ami Olgáéknak szólt, és megriasztotta az egész családot. A lakást ugyanis minden értékükkel nyomban ott kellett, hogy hagyják, mert már az égő házak füstjének szaga az ő házukat is elérte.



Férjével Ötvös Miklóssal annyi idejük volt, hogy a gyermekeket kimenekítsék. Mint Olga megjegyezte: a ruhák, tévé, aranygyűrűk, fülbevalók, minden, amit Miklós németországi keresetéből megvásároltak, odaveszett.
Olga szerint mindezek ellenére ők újjá tudnák építeni a házukat, egyelőre viszont erre nincs lehetőségük. Nem tudják ugyanis, hogy vissza mehetnek-e egyáltalán a romatelepre vagy máshol fognak lakást biztosítani nekik. Addig pedig kénytelenek itt az arénában várakozni. Mint hozzátette, így azonban nem tud előre tervezni, bizonytalan minden.
A gyerekek kapcsán érdeklődésünkre Olga azt válaszolta, hogy az óvoda után iskolába fognak járni, majd még az egyetem is elképzelhető lehetne, viszont a nyolc éves Eszter még nem jár iskolába. Az Erős Zsolt Aréna oktatási fogalkoztatásán viszont részt vesz.

Később egyébként azt is megtudtuk a telepen, hogy a minisztérium által online oktatásra adott tablettek is bent égtek a házakban. A gyerekeknek az oktatásban való részvételhez ezeket is pótolni kell majd.
A Somlyó utca Csíkszereda Észak-keleti részén található az Erős Zsolt Arénához közel.
A romatelep lakói a pénteki helyszíni tudósításunkhoz hasonlóan, szívélyesen fogadtak most is. Egyesek fel is ismertek.
Ötvös Jenő újbóli találkozásunkkor nem csak megismert, de a nevemen szólított. Bár a helyszínen sok újságíró járt, ő az én nevem is megjegyezte. Én pedig ennek kapcsán azt, hogy mennyire számít számukra a személyes kapcsolat kialakítása.
Ott jártunkkor nem csak mi érdeklődtünk a történtek és a személyes történeteik iránt, ők is nagy figyelmet szenteltek mi nekünk.
Mondhatni vendégül láttak bennünket és kalauzoltak a tragikus emlékeik színterén.
Egy másik ismerős arc, akit már az olvasók is láthattak pénteki cikkünk kapcsán, a Cine Tiboré.

Ő az egyik szomszéd, akinek a háza megúszta a szörnyű pusztítást. Tibor '89-ben született, nagyapja a hetvenes években költözött ide. Mint a Transindexnek beszámolt róla, gyúltak fel máskor is kisebb dolgok, amit ők maguk ki tudtak oltani, többek között a csütörtökön lángra kapott ház is, de ehhez hasonló tragédiára ő sem emlékszik.
Szerinte a tűzvészt követően mindössze hat család maradt a Somlyó utcai romatelepen, főleg azért, hogy az állatokról gondoskodjanak.
„Az a baj, hogy nincs ahova menni, itt születtünk és nőttünk fel, nincs ahová elmenjünk innen” – panaszolta Tibor, aki csak annyit tud, hogy akik itt maradtak, azok is idővel el kell menjenek innen. De, hogy hová, azt még az önkormányzat se tudja.

Mint mondta, több évtizede élnek itt, a szomszédokkal jó viszonyt ápoltak, a több mint 300 roma közül három csinált néha bajt, amiért a szomszédok feljelentették őket.
„Az emberek tudják, hogy minket a szüleink nem gazembernek neveltek, nem is leszünk azok. Volt három fiú, aki bajt okozott, abból egyet azóta börtönbe zártak. Most már ő is rájön, hogy jobb, ha elmegy dolgozni” – fejtette ki Tibor.
Mint mondta, mielőtt még mindenük odaveszett az itteni emberek békés életet éltek eddig itt.

Sokan hozzá hasonlóan állatokat tenyésztenek, gazdálkodnak, ha kell az erdésznek segítenek, ha kell a szomszédoknak pityókát szednek.

Ő például átlagosan hajnali 5-kor kel, és este hétig szokott dolgozni, két lovával a közbirtokosságnak segít. Hozzátette, ha valaki szeretne az kap munkát magának, de ebben a helyzetben, amikor az állatok is elpusztultak, nem tudják, hogy mi lesz velük, a romatelep lakói bizonytalanok. Ugyanakkor reménykednek abban, hogy ennél jobb körülmények között élhetnek majd, mert az mindenkinek előrelépést jelentene.