2021. július 24. szombatKinga
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Vilidár István egyszerre lélegzett a fényképezőgéppel

utolsó frissítés: 12:05 GMT +2, 2020. december 12.

A nagyváradi Fáklya napilap riporterének az életútját idézzük meg az Azopan Fotóarchívummal együttműködésben.


"A fényképezést, aki okosan űzi, az örömök valóságos tárházát nyitja meg. Nem elég a zsebbe nyúlni, drága gépet és hozzá a legjobb anyagot venni, magunkból is hozzá kell valamit adnunk. A végső cél a szép kép. Eléréséhez azonban nekünk kell életet bele vinnünk a holt anyagba. Ennek alapfeltétele, hogy teljesen ismernünk kell gépünket és anyagunkat, valamint a legelemibb tudást, hogy azokat a szolgálatunkba állíthassuk. Sajnos, az amatőrök nagy átlaga nem is gondol erre. Minden előkészület és megfontolás nélkül veszi kezébe  modern technikának eme csodálatos ajándékát. Kattint egyet és utána naivul örül a sikerült vagy közepes, gépies képeknek" - írta Vilidár István a nagyváradi Fáklyában megjelent cikkében, amelyben egy fotós képzést harangozott be, hogy azok az amatőrök ne álljanak be tájékozatlanul a fényképezők táborába. Ez az egyszerű idézet jól jelzi Vilidár István (1935-1986) elhivatottságát, lelkesedését és szeretetét a fényképezés iránt, épp ezért érdemes bemutatni a fotóriportert, a fotóművészt és néhány képét.

Vilidár István 1935-ben született Nagyváradon, ott végezte el a középiskolát, majd a marosvásárhelyi színművészeti főiskolára felvételizett. Nem úgy indult az élete, hogy fotóművész lesz belőle.

"Másodévet végeztem a színművészeti főiskolán, amikor eltanácsoltak. Jártunk-keltünk a bábszínházzal, unatkoztam, hát nekiálltam csattogtatni a kis Pionír gépemet. Egyszer Nagybányán lekaptam egy subás falusi nénit, amint feketézik a kávézóban. A Fáklya közölte a képet. Így kezdődött" - foglalta össze a kezdeteket 1972 januárjában az említett újságnak adott interjújában. Az egyetem után nyolc évig volt a nagyváradi bábszínház munkatársa, de amikor az interjút adta már közel egy évtizede volt a lap - ahogyan a kollégái emlegették - száguldó riportere, épp a harmadik kiállítására készült, elismert fotóművésznek számított.

"Bizony, hogy irigylendő ekkora siker, amekkorát Vilidár István kollégánk kiállítása aratott. Learatott annyi jelképes olajágat, szinte félő, hogy a tarlón jó ideig nem terem fű az utána következő kiállítóknak" - méltatja lelkesen kollégáját Implon Irén az említett kiállítása kapcsán. Néhány sorral lejjebb pedig így dicséri: "Nemcsak technikai megoldásainak korszerűsége miatt, hanem elsősorban azért, mert a masinái érzékenységénél nagyobb érzékenységet hordoz a szemében, kereső figyelmet, a látványban a témát felmérő mértéket. Pár évvel ezelőtt természeti hangulatképeinek harmóniájából ítélve, azt hihette a néző: a nyugalom, az idill állapotának a rögzítésére törekszik. Azóta egyre messzebb került az idilltől. Azt hiszem, nem tévedek, ha ezt a továbblépést épp riporteri minőségének tulajdonítom, annak, hogy a világban szétnéző fotós szemnek az élmény átéltsége adta meg a távlatot. Impressziói nem törnek meghökkentésre most sem, az egyedit, az esetlegeset, a groteszket is bizonyos tárgyilagos szemlélet hatja át. Legjobb képeinek azokat tartom, amelyeken a témát a pillanat adta, a hozzátartozó hangulatot pedig a fényképész emberi érzékenysége időzítette, vagy az arcokban a sajátost meglátó válogatás."


Vilidár István nem tanulta a fotózást,

legalábbis nem hivatalos körülmények között, hanem egyszerűen szenvedélyesen rajongott a fotózásért, ezért folyamatosan gyakorolta és mindent megtett, hogy jobb legyen benne.

"Senkitől nem tanult fotózni. Legalábbis nem volt neki ilyen végzettsége, ahogyan nekem van egy igazolásom, hogy elvégeztem egy iskolát és fotográfus vagyok, vagy ahogyan a gyerekem egyetemi szinten tanulta, és diplomázott belőle. Apámat látható módon érdekelte a fotózás. A családunkban megvolt a művészi véna. Az egyik nagybátyja cipészmester volt, de színdarabot írt. Volt balettművész is a családban. Tehát a művészi véna adott volt hozzá, de a felmenői között konkrét fotós nem volt. Szinte biztos vagyok benne, hogy autodidakta módon tanulta meg a szakmát, mert mai napig megvan a rengeteg elsárgult szakkönyve" - mesélte a lánya, Vilidár Andrea, aki az apja biztatására választotta ezt a szakmát, de ahogyan mondja, ő teljesen más szinten űzi a mesterséget. Az apja fotóművész volt, ő fényképész.

A bábszínészi munkát 1964-ben hagyja ott, akkor alkalmazzák fotóriporternek a Fáklya, illetve a Crișana napilapokhoz, de már előtte is folyamatosan fotózott, 1959-ben még fotóversenyen is indul Nagyváradon. Amikor a napilaphoz kerül már szívvel-lélekkel fényképez. Talán az a legtalálóbb, ahogyan a lánya fogalmazta meg: "0-24-ben fényképész és riporter volt. Azért voltak neki szenzációs fotói, mert nagyon jó szeme volt, és mert mindig használta a nála lévő fényképezőgépet". Fotóriporterként több más napilapban és magazinban is megjelennek a képei: a Scînteia, a România Liberă, a Sportul, a Familia, az Új élet és az Utunk is közöl tőle képeket. Ezek nem minden esetben művészi fotók, sokszor a korszak elvárásának megfelelően a haladást hirdető képek, de ebben is a maximálisra törekedett.

"A 70-es években traktorokat és kombájnokat kellett fotózni, ahogy a mezőgazdaságban dolgoznak. A betakarítás azért annyira nem izgalmas téma, hogy lázba hozta volna, de az kellett mindig megjelenjen az újság címoldalán. A focimeccseken már inkább kiélhette magát, azokon tényleg rengeteg jó képet csinált, jól meg tudta ragadni a pillanatot" - eleveníti fel a lánya, hogy milyen munkát kellett végeznie akkortájt egy fotóriporternek.

Az első egyéni fotókiállítása 1966-ban Nagyváradon volt,

ennek anyagát Sepsiszentgyörgyre, Brassóba és Szalontára is elvitték. A második 1968-ban Margittán volt. Közben Popper Imrével, a Crișana napilap fotóriporterével is van egy közös tárlata. 1968-ben még Bordeaux-ba, illetve 1969-ben Hongkongba is eljutnak a képei a Román Fotóművész Szövetség szervezésében. Vilidár István ekkor ahhoz a kiváló nagyváradi fényképész csoporthoz tartozott, amelynek a korábban már bemutatott Weiss István, a színház fotósa is tagja.

"1975-ben kaptunk egy meghívást Aradra. Az ottani fotóklub szervezett egy országos szimpóziumot, amelyre meghívták a Romániai Fotóművészek Szövetségének vezetőségét is, illetve a nagyváradi fotósokat is. Kelen Ferenc meghívására így jutottunk el Vilidár István Trabantjával Aradra, ahol Kelen Ferenctől azt a feladatot kaptuk, hogy egy éven belül Váradon is indítsunk be egy fotóklubot. Már Aradról hazafele volt időnk megbeszélni a dolgot. Mivel én a nagyváradi nyomdában dolgoztam, és ott olyan lehetőségünk volt a nyomtatásra, mint az országban szinte sehol, jött a javaslat, hogy a Moszkva utca 8 szám alatti művészeti klub keretében alapítsuk meg a nagyváradi fotográfusok Tavirózsa névre keresztelt klubját. Az alapító tagok között szerepelt Popper Imre, Weis István, Vilidár István, Csontos István, a korabeli pionírház tanára és fotószakkörének vezetője, illetve én" - magyarázta megkeresésünkre a klub vezetését több évtizedig ellátó Tóth István.

Az 1976-ban elinduló fotóklubot további lehetőségeket nyitott meg a tagjai számára. Vilidár István is csatlakozott a romániai fotóművészek szövetségéhez, 1978-ban pedig már a svájci székhelyi Nemzetközi Fotóművész Szövetség is a tagjai közé fogadja. "Az elején mind a helyi tanács vezetőségét, mind az átlagembert hozzá kellett szoktatni, hogy Váradon létezik egy ilyen klub. Emlékszem, a bemutatkozó kiállításunkat a színház emeleti előcsarnokában szerveztük meg. Nagyon sokan jöttek el. Ezt követően Vilidár István a Fáklyában, Popper Imre pedig a Crișana napilapban segített, hogy egyre népszerűbbek legyünk" - emlékezett vissza Tóth a klub kezdeteire.

Vilidár István fotói közben számos nemzetközi kiállításra is eljutnak. 1978-ban az Egyesült Államokban, 1979-ben Kelet-Németországban, míg 1980-ban Kanadában állított ki képeket. Az 1978-as Washingtonban szervezett Northwest International Exhibition of Photography kiállításról a Fáklya is büszkén beszámol, mondván a 25 ország fotóművészeinek a részvételével zajló eseményen a fotóriporterük Harmónia című felvételét a húsz kiemelt fotó között hatodikként díjazták. Közben sokat jár külföldre is, Lengyelországban, Csehországban, az NDK-ban, Magyarországon egyaránt fotózott. Tóth István arról is mesélt, hogy miként lehetett akkor külföldön kiállítani.

"Voltak korlátozások, de nem annyira tragikusak, mint ahogyan azt sokan beállították a rendszerváltás után. A vámnál ugyanazokat a formaságokat kellett elvégezni, mint manapság. Először a Körösvidéki Múzeumnál működő Bihar megyei Nemzeti Kulturális Örökség Hivatalánál kellett a képek kivitelét engedélyeztetni, ezt követően pedig feladhattuk azokat a nagyváradi 1-es postahivatalnál, minden hónapban egyszer volt lehetőség képeket küldeni" - világított rá a kor viszonyaira.

A külföldi kiállítások mellett számos hazai tárlaton is beválogatják Vilidár munkáit. 1975-ben Brassóban, 1977-ben Resicabányán, Herkulesfürdőn és Bánffyhunyadon, 1978-ban Marosvásárhelyen és Bukarestben, 1979-ben Brassóban és Temesváron mutatnak be a fotóiból. 1976-ban Nagyváradon közéleti szereplők - írók, politikusok, művészek - portréiból szerveznek egyéni kiállítást, 1980-ban a Körösvidéki Múzeumban, 1984-ben pedig a kolozsvári Korunk Galériában mutatkozik be.

"A hatalom szemében két kevésbé kedvelt téma létezett. A vallási jellegű képekre és az aktfotókra érzékenyen reagáltak egyes városokban. Ez sem ment minden megyében egyformán. Brassóban szemtanúja voltam annak, amikor a propaganda párttitkár jött, a megnyitó előtt egy órával rámutatott 5-6 fotóra, és azt mondta, hogy ezek a képeket nem lehet bemutatni. A szervezők hiába érveltek, hogy országos zsűri válogatta a képeket. A válasz egyszerű volt: elfogadják vagy nem nyitják meg a kiállítást. Váradon ez sokkal másabb volt, talán azért, mert közelebb voltunk a határhoz. Nálunk soha nem volt ilyen probléma. Marx József fotóművésznek egy egész aktfotó kiállítását tudtuk megnyitni" - részletezte Tóth István, hogy miként működött a cenzúra abban a korban. Egy felfelé ívelő karrier törik ketté 1986-ban, amikor

alig ötven évesen egy veleszületett betegségben meghal.

"A boncolás után derült ki, hogy agyi aneurizmája volt. Ez egy érprobléma. A halála után nagymamám mondta is, hogy apámnak gyerekként mindig fájt a feje, de a '40-es években volt gyerek, akkor senki nem gondolt egy ilyen betegségre" - magyarázta a lánya, aki ezután maga is fényképész lett.

"Az volt a vágya, hogy vigyük tovább ezt a szakmát. Ketten vagyunk testvérek. A bátyámról egyértelmű volt, hogy reál beállítottságú, mérnöki egyetemet végzett. Szegény apám azt mondta, ha már a fiából nem lesz fotográfus, akkor a lánya vigye. Így nőttem fel, pólyás korom óta ezt hallottam, hogy én leszek a szakmai utód. Azt mondta, hogy szerinte mindig meg lehet majd élni ebből, és azt szerette volna, ha a rajongását ezért a hivatásért valaki tovább élteti. Én mindig mentem vele vidékre is, amikor betakarítást és hasonlókat kellett fotóznia. Mesélte, mutatta rendületlenül, hogy így meg úgy kell csinálni. Nem erőltette, de hatékonyan terelt a fényképezés irányba. Óvodás koromtól kezdve a labor piros fényében könyökig pancsoltam a vegyszeres tálakban. Amikor bekerültem az iskolába, már nem tudtak újat mondani nekem. Azt viszont már nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam feltenni neki a szakmai kérdéseim" - elevenítette meg édesapja alakját Vilidár Andrea. Elmondása szerint a Vilidár név még sok idős nagyváradi emlékezetében él. 

"Apám egy jelenség volt. A régi váradiak, a 70 és 80 éves korosztály, még mindig emlékezik az apámra, mint tehetséges alkotóra, örökmozgó emberre. Nemcsak a nevére, amit gyakran láttak az újságokban. A mai napig becsengetnek hozzám, mert akarnak egy képet, és sokan rögtön mondják, hogy még emlékeznek az apukámra" - mondta. A nagyváradi várban manapság galéria viseli Vilidár István nevét. 

"A fotóklubunknak több székhelye is volt már Váradon. Amikor a Fekete Sas Palotából költöztünk át a várba, jött az ötletem, hogy az ott kialakított stúdiógaléria vegye fel Vilidár István nevét. Több tucat kiállítást nyitottunk már meg benne. Nemcsak hazai alkotók munkáit láthatta benne a közönség, hanem olasz, japán, kínai és szingapúri fotóművészek is kiállítottak itt" - mondta Tóth István, aki egy pillanatra még megidézi Vilidár István fotózás iránti rajongását.

"István különleges volt. Érezte a fotóművészetet, és ráérzett a témákra. Ő egyszerre lélegzett a fényképezőgéppel, nagyon tudta, mikor kell az exponáló gombot megnyomnia. Nagyon sok szociofotót, művészi riportfotót készített, amelyek a világ minden részén nagy sikerrel szerepeltek. A fotóművészet a megismételhetetlen másodperc töredékének a meséje kell legyen, illetve ahogyan Kincses Károly fotóművész fogalmazott, a fotóművészeti alkotások lényegében a szerző lelki világát kell, hogy ábrázolják. Vilidár István nagyon sok olyan képet alkotott, amelyekben ezeket már fel lehet fedezni. Sokat inspirálódtunk a halála után is a munkáiból" - zárta gondolatait Tóth István. Aki még több lélegzetelállító képet akar látni Vilidár Istvántól, annak érdemes az Azopan oldalára kattintania.

szerkesztette: Gál László