2020. aug. 13. csütörtökIpoly
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A nagybetűs romániai turizmus következik

utolsó frissítés: 13:44 GMT +2, 2020. július 18.

A retrókirándulásunk utolsó részében a dél-erdélyi látványosságokra fókuszálunk az 50 évvel ezelőtt itt elkattintott fotók segítségével.


Ha rákeresünk a romániai top látványosságokra (én például megtettem, ezt, ezt és ezt találtam), mérget vehetünk arra, hogy a Duna-delta, a parlament épülete, a törcsvári kastély vagy a bukovinai festett kolostorok mellett ott találjuk Brassó központját, Nagyszeben belvárosát, a Peleș-kastélyt és a vajdahunyadi kastélyt is a kihagyhatatlan helyszínek között. Ezek a látványosságok következnek most az Azopan Fotóarchívummal közösen indított könnyű nyári sorozatunk negyedik állomásán.

Rajonghatunk Kolozsvárért, közel állhat a szívünkhöz Marosvásárhely és Székelyföld, de be kell ismernünk, nem feltétlenül ezek az ország legnagyobb látványosságai. Az eddigi túráink során a segesvári vár volt az egyetlen, amely manapság tényleg és igazán turistalátványosságnak számít. 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején viszont még az sem tartozott a fő attrakciók közé, de manapság már nincs olyan összeállítás, amely ne említené.

Egy rövid emlékeztető azoknak, akik nem követték a sorozatot. A most bemutatásra kerülő fotók eredetijét jelentő színes diapozitívokat 2019 februárjának végén, egy lomtalanítás során találta Budapesten Tüskés Anna művészettörténész. A mintegy 5000 darabos, színes családi gyűjteményt kiszórták az utcára. A diák nagy része Észak- és Nyugat-Európában, illetve Észak-Afrikában és a Közel-Keleten készült, de közel 300 darab két erdélyi utazást (egy 1969-es körutat, illetve egy 1972-1974 közötti túrát) mutat be. Sántha Imre Géza művészettörténész közreműködésével kerültek az erdélyi körútjaikat bemutató képek az Azopan Fotóarchívumhoz, amely nyitott volt az anyag digitalizálására és közzétételére. Bár a diák többségét az azokat készítő házaspár feliratozta, így viszonylag pontosan lehet tudni hol és mikor készültek, a képeken szereplő személyek személyazonosságát nem jelölték (mint ahogyan a családi fotók többségén nem szoktuk, mert úgy gondoljuk, mindig is tudni fogjuk, kik szerepelnek rajtuk). Emiatt a fotósok kiléte ismeretlen, de reménykedünk, hogy minél többet megtudhatunk róluk.

Ezért továbbra is nyomatékosan arra kérünk, ha bármi információt tudtok a magyarországi házaspárról, az IH-62-37 rendszámú Trabantjukról, az esetleges erdélyi rokonaikról vagy inkább szállásadóikról, akkor írjátok meg nekünk!

A természeti látványosságokban és Monarchia-korabeli üdülőtelepekben igen csak bővelkedő székelyföldi körutazásunkat Sepsiszentgyörgyön fejeztük be. Lehet, hogy elsőre nem erre gondolnánk a város kapcsán, de ezek már lényegében a régió déli részének a végei, néhány kilométer múlva már az egykori szászok vidékén járunk, és 33 kilométer múlva már ott állhatunk a Cenk aljában.

szerkesztette: Gál László

Ez talán nem az aljából készült, de semmiképp nem a Cenk tetejéből. Előttünk pedig Brassó történelmi belvárosa az ég felé törő régi tanácsházzal. Brassó ekkortájt kifejezetten izgalmas város volt, megkockáztathatjuk, hogy izgalmasabb, mint manapság. Az ország vezető turisztikai attrakciójának számított, élénk volt a gépjárműipara, és még egy kifejezetten népszerűnek számító könnyűzenei fesztivált is szerveztek a városban. Egyáltalán nem meglepő, hogy az általunk követett házaspár mindkét romániai útja alkalmával meglátogatta.
A Cenkről egyenesen a történelmi városközpontba érkezünk meg. A város nem csak a szászok, hanem Erdély egyik legfontosabb városa is volt a történelem folyamán. Az Erdélyt Havasalfölddel és Moldvával összekötő fő kereskedelmi útvonal kereszteződésénél feküdt, és ez az elhelyezkedése meghatározta a gazdasági jelentőségét, mindig is fontos ipari és kereskedelmi központ volt. Például 1489-ben Mátyás elrendelte, hogy Erdélyben Brassó városának mértékeit kell egyetemlegesen használni.

A város területének története a honfoglalás előtti időkbe nyúlik vissza, akkor még népes bolgár település lehetett a helyén. Az első írásos emléke a vidéknek 1211-ből származik, amikor II. András király Brassó vidékét, az egész Barcaságot a német lovagrendnek adományozta. A lovagokat ugyan nem sokkal később már kiűzték az országból, de a velük érkező német telepesek maradtak utánuk is, s tovább lakták az általuk alapított három kisebb települést, úgymint Brassót, amely a Szent Márton templom, valamint a mai Hosszú utca és Közép utca találkozása táján volt, Bertalant, a Spreng hegy keleti oldalán, s Coronát a mai Fekete templom körül. Ez utóbbi környékén járunk most, amely földművelésre már akkor is kevésbé alkalmas helynek számított, így a település kezdettől városi jellegű lehetett, iparosok és kereskedők lakták. A mai Brassó első írásos említése 1235-ből származik, pont erre a Coronára vonatkozik. Ezekből a városrészekből fejlődött ki idővel a ma ismert város. A város történelmét nyilván nem fogjuk részletesen ismertetni itt, mi ezt az összefoglalót találtuk a leghangulatosabbnak.
Ahogy megérkezünk a város főterére, az egykori Tanácsház látványa uralja a teret, amely egyben a város egyik legrégebbi épülete is. A város kedvező fekvése, illetve a királyoktól kapott kiváltságoknak köszönhetően gyorsan fejlődött az ipar és a kereskedelem, a brassói polgárok pedig szépen gyarapodtak. 1420-ban köt szerződést a szűcsök céhe a brassói városi tanáccsal arról, hogy a szűcsök piactéren álló bolt fölött hivatali helységet alakítanak ki, amely aztán 1878-ig szolgált - nyilván nem egyszer kibővítve, újjáépítve és átalakítva - a városi tanács székelyéül. 1950-től múzeum működik benne, tehát a kép készítésekor is valószínűleg már erre a célra volt átalakítva.

Az épület pozícióját a legrégibb magja határozza meg, amely a 15. században épített városfalat megelőző erődítési rendszer hídtornya lehetett. Ehhez a hídtoronyhoz kapcsolódott a szűcsök boltja, amelynek emeletére 1420-ban a városi tanács tanácstermet épített. Ez a korai épületegyüttes a mai tanácsház keleti részébe épült (az épület tornyos oldala) be. Az épületet ezután fokozatosan nyugati irányba újabb boltszakaszokkal, termekkel és emeletekkel bővítették. A Tanácsáházról most ennyi, nézzünk inkább körül a téren.
A Tanácsháztól délre a tér egy másik, ugyancsak szimbólum-értékű épülete a városnak: az egykori árucsarnok (Hirscher-ház vagy Kereskedőház néven is találkozhatunk vele), amely nyilván a város gazdag kereskedelmi múltjával van összefüggésben. Az épületet Lucas Hircher városbíró özvegye, Apollónia építtette 1547-ben és a város iparosainak adományozta termékeik értékesítési helyéül. A kép készítésekor természetesen már rég nem azt a célt szolgálja, az Új Élet egy 1965-ös cikkében úgy jellemzi: az ódon lábasházban hipermodern vendéglátóipari komplexumot talál ott a látogató: a Cerbul Carpatin. Étterem, borospince és söröző is működött benne.
Egy pillanatkép a város nyüzsgő kulturális életéből, bár nem sikerült rájönnünk, hogy pontosan mit szerveztek. A rézfúvósok mellett népviseletbe öltözött lányok is feltűnnek a képeken, tehát még kifejezetten a rendezvény típusára sem tudunk tippelni.

Az 1960/1970-es évek fordulóján viszont négy évig egy könnyűzenei fesztivált, versenyt is szerveztek a városban. Az Aranyszarvast - mert erről van szó - állítólag kifejezetten Nicolae Ceaușescu indítványozta, aki egy brassói látogatása alkalmával állítólag ezt mondta: „Brassó Románia Salzburgja. Miért nem rendeztek ti is valami fesztivált?” Egy másik forrás szerint Octavian Palertől, az akkori nemzeti rádió és televízió társaság, RTVR elnökétől származott az ötlet. Az Aranyszarvas fesztivált aztán a tévé is élőben közvetítette minden évben. Az első kiadást 1968. március 5. és 10. között rendezték 28 versenyzővel és 13 vendégszereplővel. Helyszínként a brassói színház épülete szolgált, a résztvevőket az Aro Palace-ban szállásolták el. Az Aranyszarvas rendkívül sikeres volt, kifejezett népszerűségnek örvendett a közönség körében, külföldről is érkeztek fellépők. A sokat idézett Új Élet beszámolója szerint már az első kiadáson finn, francia, belga, lengyel és csehszlovák fellépők is részt vettek. A fesztivál első trófeáját, nagydíját egyébként a belga Jacques Hustin sanzonénekes nyerte, aki 1974-ben az Eurovíziós Dalfesztiválon is képviselte a hazáját. Az 1969-es eseményen fellépet az akkor 26 éves, a zenei világban még csak alig fél éve bemutatkozó Julio Iglesias is, aki nemhogy semmit nem nyert, de a helyi sajtó kifejezetten negatívan írt róla. 1971-ben pedig Koncz Zsuzsa is fellépett a fesztiválon, az Új Élet borítójára is tette a róla készült fotót.

Az volt egyben az utolsó Aranyszarvas fesztivál az előző rendszerben, amelyet azért hoztak létre, hogy megmutassa a nyugati világnak, hogy a kommunista Románia egy szabad, nyitott ország. Állítólag a sikerességét látva Ceaușescu attól tartott, hogy a románok túlságosan rákapnak a szabadság ízére, így beszüntették a rendezvényt.
Csak egy kicsit kell a Cerbul Carpatin étteremről balra forduljunk, hogy meglássuk a város másik nevezetes épületét, az 1689. április 21-i szeles napon kitört tűzvészben feketére kormozódott (és részben le is égett) templomot, amelyet azóta is Fekete-templomként emleget mindenki. Az akkori tűzvészben a teljes belváros (az egykori Corona) leégett, elpusztítva a kereskedők és iparosok házaik mellett a raktáraikat, műhelyeiket és árukészletüket, ezzel pedig a város virágzó gazdaságát is megakasztotta, politikai hatalmát is visszavetette. Az 1477-ben felhúzott eredetileg katolikus nagytemplom, a gótikus építészet legkeletibb alkotása. Manapság a hivatalos neve az Ágostai Hitvallású Szász Evangélikus Főtemplom. Menjünk is egy kicsit közelebb hozzá a látogatóinkkal.

A főtér átalakításáról most nem beszélünk sokat. Korábban már Kolozsvár, illetve Nagyvárad kapcsán is részletesen írtunk az egykori vásárterek átalakulásának folyamatáról, hogyan alakítottak ki rajta dísztereket, és próbálták az előző rendszerben akadályozni, hogy tömegek lepjék el őket, illetve a rendszerváltás után hogyan alakultak ki a fogyasztásra épülő posztmodern terek, amikor az emberek újra birtokba vehették azokat.

Brassóban is végbement egy hasonló folyamat, csak egy kicsit másképp alakult, mint amit a korábbi városokban megszokhattuk. Egy csapat elszánt építésznek már az 1970-es években sikerült meggyőznie a pártvezetést a tér történelmi és építészeti értékéről, építészeti rezervátummá nyilvánították, majd az 1980-as években – a szükséges engedélyek beszerzése után – az addigra már igencsak elromlott állapotú épületeket kijavították, felújították, visszaadva régi kinézetüket: egyeseket régi fényképek és rajzok alapján restauráltak, másokat pedig – képek hiányában – feltételezések, a megmaradt eredeti elemek tanulmányozása alapján. A tér az 1987–1989-es átépítés alkalmával nyerte el jelenlegi formáját: az autóforgalmat csak az egyik oldalra korlátozták, a többi részt gyalogos sétálózónává alakították át. A régi városháza elé szökőkutat építettek. Tehát Brassóban a közönség egy kicsit hamarabb birtokba vehette a teret, mit általában megszokhattuk az erdélyi városok esetében. Egyébként, akit érdekel a brassói főtér története, bátran ajánljuk az arról szóló Wikipedia szócikket, nem csak a régi bazári hangulatú vásárokat idézi fel, hanem részletesen leírja az egykori főtéri házak történetét, és a 20. század első felének díszes kirakatairól is említést tesz.
És ha már beígértük, akkor tényleg jöjjünk közelebb a Fekete templomhoz, amelyet Kelet Európa legnagyobb középkori templomaként tartanak számon, ezzel is jelezve az egykori szász kereskedők és a város gazdagságát. És egy kicsit talán azt is sajnálhatjuk, hogy nem mentek be (vagy nem sikerült megfelelő minőségű képeket készíteni bent) mert a templomnak van délkelet-Európa legjelentősebb és leggazdagabb anatóliai szőnyeggyűjteménye, amelyek manapság a templombelsőt díszítik. A 16–18. században készült 119 szőnyeget a Törökországot járó szász kereskedők vásárolták és ajándékozták az egyházközségnek.
A 60-es évek végére nem csak a turisztikai szempontból volt vezető helyen Brassó és vidéke (Bukaresten kívül a leglátogatottabb része volt az országnak az Új Élet 1965-ös összefoglalója szerint tíz és tízezer bel- és külföldi turista fordult meg itt nyáron és télen), hanem tehergépkocsi-gyártása, illetve a traktorgyártása is. Mind a kettőről lelkendező beszámolók sorát olvashatjuk a korabeli sajtóban, bár 50 év távlatából nehéz azt megállapítani, hogy mennyi ebből a korszellem elvárt elragadtatása, illetve mennyi a valóság. A tehergépkocsi-gyártásról itt találtok egy szöveget, míg a traktorgyártásról itt. A brassói traktorokról, amelyek közül a hatvan lóerős U-650-es, illetve a 651-es volt legkeretesebb a világpiacon, egy rövid történetet is felidéznek arról, hogy miként kaptak a lipcsei vásáron aranyérmet.

"Köztudomásúlag, az ilyen nagy nemzetközi vásárokon nem elegendő csupán kiállítani a gépet vagy szerszámot, működésében is be kell mutatni. Nos, lévén hogy univerzális mezőgazdasági gépről van szó, a traktoroknak különböző feladatokat kellett megoldaniuk. Más és más út- és talajviszonyok mellett bizonyos fajta műveletek kellett elvégezniük. Többek között át kellett haladniuk egy meglehetősen nehéz, mocsaras talajon. Több traktor indult előttünk, voltak, amelyek sikerrel kikeveredtek a mocsárból, mások azonban bennragadtak. Nos, a mi traktorunk is belépett, s amikor láttuk, hogy simán halad, vontatóra vette a bennragadt traktorokat, s velük együtt kilábolt. Hihetetlenül megnövelte ezáltal az érdeklődést, s az aranyérem nem is váratott magára sokáig" - idézi az Új Életnek Budu Tiberiu főkonstruktőr. Egyébként Brassóban azóta is jelentős a gépjárműipar.
És ha már Brassót meglátogatták, akkor elmenetek megnézni Brassópojánát is, ami ugyan nem a nyári időszakban volt a legnépszerűbb, hanem télen. A képen a pojánai Sport Hotel, ami egyébként Ana Hotel Sport néven manapság is működik. A Romániába érkező külföldi üdülővendégek a nyári időszakban elsősorban a tengerpartot keresték fel egy 1967-es cikk szerint. Onnan általában két irányba tettek látogatásokat az ország belseje felé, az első az észak-moldovai kolostorok irányába vezetett, a másik pedig Bukaresten és a Prahova völgyén keresztül Brassóba. Ezzel szemben télen Brassónak és környékének szinte monopolhelyzete volt (és talán van is) az üdültetés szempontjából.
A lap megkérdezte Gheorghe Puşcaşut, az idegenforgalmi iroda brassói kirendeltségének helyettes vezetőjét is, aki - nyilván pártutasításra - ugyanúgy a couleur lo­cale megfelelő kiaknázását említette, mint az előző részben Szovátánál. Jó hosszan idézek, de szerintem kifejezetten szórakoztató olvasmány.

"Az, hogy a brassói, poianai szállodák kényelmi-civilizációs szempontból kielégítik a nemzetközi turisztika igényeit csak a kiindulópontot jelentheti. Egyik legfontosabb feladatunk a helyi sajátosságok, a couleur lo­cale megfelelő kiaknázása. A korszerű szállodaipar, a természeti szépségek, a középkor műemlékei mellett előtérbe kell helyeznünk a külföldiek számára különösen érdekes népi-nemzeti sajátosságainkat. Közelebbi és távlati terveinkben egyaránt figyelmet fordítunk ezekre. (...)

Bevezetésként talán kissé bővebben kitérnék egy törcsvári élményünkre. Bizonyára ismeri az ottani lovagvárat. A műemlékek iránt fogékony külföldiek számára rendkívüli látványosság. Minden alkalommal nagy érdeklődéssel nézték meg a várat, de soha el nem felejtem, milyen szenzációt jelentett számukra a várlátogatás után rendezett helyszíni lakmározás. A vár közelében, egy kis tisztáson kecskelábú asztalok mellé ültettük le vendégeinket. Bemelegítésnek piteşti-i cujkát, jó Küküllő-menti száraz bort szolgáltunk fel. Három-négy méterre, egy előre megásott gödörben, izzó parázson agyagba göngyölt berbécset sütöttünk. Szőröstől-bőröstől került a parázsba. Amikor szétrobban a berbécsbomba - kész a sült. Az agyagkéreggel leválik a bőr is. A porhanyó húst hihetetlen étvággyal fogyasztották el a vendégek. Nem tudnám megmondani, mire pazaroltak több színes filmet a külföldiek: a lovagvárra vagy a rögtönzött gasztronómiai fesztiválra? (...)

Az idén turisztikai térképünket jó néhány hasonlóval egészítjük ki. Tervbe vettük például, hogy a Brassó-Fogaras műút mellett idegenforgalmi esztenát létesítünk. A tágas helyiséget petróleumlámpával világítjuk; ülőalkalmatosságnak jókora köveket helyezünk a döngölt agyagpadlóra. Nemzeti viseletbe öltözött lányok szolgálják majd fel az illatozó túrós puliszkát, amelyet természetesen a vendég előtt készítenek el. Ezenkívül ordával, túróval, sajttal szolgálnak - és cujkával, borral. Az étkészlet is stílusos: fakanál, cseréptányér. Egy szál pásztorsíp szolgáltatja majd a zenét" - magyarázta a szakember, amit részben azért is emeltünk ki, mert megemlít egy olyan látványosságot, amit szinte fájóan hiányzik. Ezzel el is hagyjuk Brassó közvetlen környékét.
Épp csak egy rövid pihenő Predealon, aki ismeri a környéket bizonyára már sejti, hogy Törcsvár, vagy ahogyan mindenki ismeri: Bran, kimarad, pedig a turisztikai szakember szavai is bizonyítják, hogy már akkor is része volt a turisztikai körforgásnak.

Már elhagytuk a történelmi Erdélyt, és robogunk tovább Sinaia felé, ahol természetesen a Peleș-kastély következik.
Romániában két - ha engedékenyebben fogalmazunk, és a Vajdahunyadi várat is ideszámítjuk, akkor három - igazi kastély van. Olyan nagy reprezentatív épületekre gondolok, amelyekben meglódulhat az ember fantáziája, és a romantikus lelkületűek királyfiaknak és királykisasszonyoknak képzelhetik magukat. És amiről az emberek is azt gondolják, hogy az nagybetűs kastély. Természetesen a törcsvári kastély az egyik, a másik meg a Peleș. Míg a lovagvárnak súlyos történelme van, elődjét a korábban már emlegetett német lovagok építették, akiket II. András király telepített be, és főként az országba érkezők ellenőrzésére, vámolására használták a várat. Ezzel szemben Peleș olyan, mint egy romantikus képzelgés. Egészen modern, az után kezdték el építeni, hogy Romániából királyság lett.

Amikor ezek a képek 1969-ben készültek még 100 éves sem volt, hiszen I. Károly román király megbízásából 1873-ben előbb Johannes Schultz, majd Karel Liman építészek vezetésével kezdődik el a neoreneszánsz stílusú luxuspalota felépítése, és 1914-ben fejezik be. Egy kicsit talán meg is lepődünk, eddig úgy tűnt, hogy a magyar történelmi múlt iránt érdeklődnek a magyarországi kalauzaink, azonabn meg kell állapítanunk, hogy a Peleș-kastéllyal lényegében egyidős, szecessziós stílusban épült nagyváradi Fekete Sas palotát vagy marosvásárhelyi Kultúrpalotát meg sem nézték korábban. A Peleș-kastélyt viszont útba ejtették, tehát tudomásuk volt arról, hogy ez Románia egyik legfontosabb történelmi jellegű műemléke.
Az erdővel körülvett tisztásra megálmodott kastélyt 1947-ig használta a román királyi család. Amikor az Új Élet képes újság 1962-ben látogatást tett az akkor már múzeumként működő épületegyüttesben, még éltek olyan személyek, akik felidézték a királyság korabeli időket. A korszak stílusának megfelelően egyetlen jó szavuk sem volt a Hohenzollern-Sigmaringen családról.

"A Peleş múzeum fiatal muzeológus-aligazgatója, Dan Popa elvtárs csak az írásos feljegyzésekből ismeri — de alaposan — a Hohenzollern-família hírhedt uralkodásának részleteit. Ő tájékoztatott bennünket a királyi költségvetésekről, a hármas királyi őrségről, amely még a közeli erdőkbe se engedett látogatót, turistát, amikor — őfelsége itt nyaralt. De személyes tanúval is találkoztunk Szinaján. Ioan Jugănaru főkertész 1919 februárja óta dolgozik itt. Tanulatlan inasként kezdte a külföldi kertészek mellett (a király csakis külföldi: német, angol, cseh főkertészt tartott!), most pedig a Peleş kastély mellett pompázó hatalmas kertészet megbecsült vezetője. Ioan Jugănaru közelről látta ennek a kastélynak a belső életét, romlottságát, intrikáit. Ő szállította a virágokat a királyi kegyenceknek; sok mindenről tudna beszélni..." - írja a lap, de aztán nem idéz semmit.

A kastélyt egyébként a királyi család nyári rezidenciaként használta, általában májustól novemberig tartózkodtak itt. Azt nem tudjuk, hogy a család nyaralása alatt valóban megközelíthetetlenen lett volna az épület, mert más források szerint már I. Károly idejében is látogatták. Az minden esetre igaz, hogy népszerű látványosság volt már ekkortájt is. Az említett cikk arról számol be, hogy 1956-ban 72 ezer látogatója volt a múzeumnak, 1959-ben 120 ezer, a cikk írásakor, 1962-ben pedig már november elején elérték a 150 ezres számot. Az economica.ro múlt havi cikke szerint mostanság a kastélynak évente több, mint 400 ezer olyan látogatója vagy, aki jegyet vált, hogy megnézze. A kastély egyébként 1975 és 1990 között zárva volt a nagyközönség előtt.
A délnémet városok régi várainak stílusa azért érződik a kastély díszítésén, nyilván nem véletlenül, lévén a királyi család is német származású. A kastélynak német reneszánsz stílusban berendezett tanácsterme, indiai bútorral díszített zeneterme, XIV. Lajos kori stílusnak megfelelő elemekkel díszített színházterme, több ezer tárgyat felsorakoztató fegyverterme, török szalonja és minden egyébe van, amit csak egyáltalán el tudunk képzelni. Fotózni bent valószínűleg már akkor sem lehetett csak úgy szabadon.

A királyi kastélyhoz tett kitérő után visszatérhetünk Erdélybe.
Manapság szinte biztos, hogy a Transzfogarasi út jönne a látványosságok sorában, akkor viszont még nem is létezett a mára turisták ezreit vonzó út, azt csak az 1970-es években építik meg a katonaság segítségével.

Helyette egy másik szász várost fogunk megnézni, amit ebből a szögből nem biztos, hogy mindenki egyből megismer, de csak egyet kell legörgetni, és máris ...
... kiderül, hogy Nagyszebenben vagyunk. Csak egy kicsit kellett balra forduljon a kamera, hogy mindenki felismerje a szebeni főtér két nagyon karakteres épületét. A Nagypiacon vagyunk, ami a kor viszonyaihoz igazodva természetesen egy klasszikus dísztér virágokkal, gyeppel és minden olyan elemmel, ami megakadályozza az embereket, hogy tömegekbe verődjenek esetleg.

Szemben balra a híres Brukenthal Múzeum épülete. A barokk stílusú palotát Samuel von Brukenthal építtette 1778–1788 között, miután Erdély kormányzójává választották. Halála után az épületet a benne található értékes műkincs és könyvgyűjteményével együtt az Evangélikus Egyházra hagyományozta, úgy rendelkezve, hogy azt tegyék elérhetővé a nagyközönség számára. A múzeum végül 1817 februárjában nyitott meg a látogatók előtt.

A múzeum részét képező képtárban Jan van Eyck, Pieter Bruegel, Anthony Van Dyck, Jacob Jordaens és Tiziano festményekkel is találkozhatunk. Miután 1946-ban államosították a 19 legértékesebb képet a bukaresti Művészeti Múzeumba vitték, de ezeket később, amikor Nagyszeben Európa Kulturális Főváros lett, visszakapta a múzeum, amely 2006 óta ismét az Evangélikus Egyház tulajdonában van.

Jobbra a mai polgármesteri hivatal épülete.
A város területe már a rómaiak korában is lakott volt, de mai értelemben vett Nagyszebent II. Géza magyar király alapította szászok betelepítésével. A település az évszázadok során az erdélyi szászok kereskedelmi és szellemi központjává vált, a városban működött például Erdély első nyomdája. Erdély Habsburg fennhatósága alatt a gubernium székhelye is itt volt, majd az 1848-as forradalom után közel két évtizedig Erdély fővárosának számít.

A szászok egészen az impériumváltásig többségben voltak a városban, majd utána fokozatosan veszítenek számaranyukból. A második világháború után felgyorsul ez a folyamat, amikor a hatalom fejpénzéért gyakorlatilag eladta a Német Szövetségi Köztársaságnak a kivándorlási kérvényt benyújtó szászokat. 1977-ben a város 150 ezer lakosából nagyjából 120 ezer román, 5 ezer magyar, illetve 25 ezer német nemzetiségű. A következő, 1992-es népszámláson a németek száma már csak 5,6 ezer fő, míg a legutóbbi népszámláláson már csak 1,5 ezer személy vallotta magát németnek.

Erdélyi egykori első városa mintha jelentőségéből is veszítene ebben az időben, a korábban idézett cikkek például csak Brassó környékének látványosságai között említik, pedig az egykori történelmi szászok fővárosának emlékei, a kacskaringós, ódon utcák megvoltak. Nyilván nem véletlenül.

A képen baloldalt az 1588-ban épült Tanácstorony, amely Szeben első városházának tornya volt, és amely alatt a Nagypiacról át lehet menni a Kispiacra. Nem mellesleg remek kilátás nyílik a városra, amit Nagyszeben 2000-es évekbeli felvirágoztatásánál ki is használtak, de mi most oda nem fogunk felmenni.
Guttmann Szabolcs műépítész, műemlékvédelmi szakember, aki 1987-től 2008-ig élt a városban, 2000-től 2008-ig pedig a főépítésze volt, így idézte fel korábban a Transindexnek nyilatkozva a nagyszebeni városvédelmi közeget.

"A két kiemelkedő építész és történész (Herman Fabini és Paul Niedermayer) mellett egy, az épített örökséget állandóan figyelő városi polgárságot találtam a városban, akik, ha volt pénz, próbálták gondozni az épített örökséget, ha pedig épp nem volt pénz, akkor írtak róla. Az '50-es évektől a '70-es évekig ráadásul olyan kaliberű főépítésze volt a városnak, mint Otto Czekeliusz: ő Münchenben és Berlinben tanult, majd Madridban volt építész, és onnan tért haza, baloldali beállítottsága miatt. Nagyszebenben a '70-es évekig magas szinten művelték a városvédelmet. A '80-as évek aztán ilyen szempontból egy rossz periódus volt, de azért '87-ben, amikor a városba kerültem, még mindig érezhető, kitapintható volt a szakmaiság, értékőrzés szelleme. És ez nem csak a szakmára volt jellemző: a városlakók is ismerték és szerették ezt az örökséget" - mondta.

A képen a Hazugok hídja, amely Románia legrégibb öntöttvas hídja, 1859-ben szerelték fel egy fahíd helyére.
Abban, hogy Nagyszeben manapság az ország első számú turisztikai célpontjai között tartják számon, és a dél-erdélyi régió egyik vezető gazdasági erejének tekinthető, egy szász gyökerű polgármester, Klaus Johannis hatalomra kerülésével köthető össze. Amellett, hogy befektetők városba csábításával megalapozta a város gazdasági erejét, a 2000-2004 között felépült ipari park ugyanis jól jövedelmezett, az Európa Kulturális Fővárosi cím elnyerésével ismét megerősítette a város helyét a térképen, megszületett a modern Nagyszeben. A korábban már idézett Guttmann Szabolcs így elevenítette fel Johannis hatalomra kerülését, illetve az örökségvédelem helyzetét:

"A 2000-es helyhatósági választások előtt aztán ráköszöntem az egyik jelöltre, elvittem a történelmi központ azon helyeire, ahol már-már összeomlás fenyegette az épületeket, és megkérdeztem: hogyha ő lesz a polgármester, fogja-e ez érdekelni? Kiderült, Klaus Johannis igenis lát ebben fantáziát, a kultúrája részének érzi az épített örökséget. Így sikerült egy olyan csapatot összeállítani, mely 7 éven keresztül a város épített örökségének a helyreállítására és védelmére összpontosított" - magyarázta.

A képeken ugyan még nem ezt látjuk, de érezhetően annak a mai városnak az elődje. Egy kicsit nézelődünk a Kispiacon és környékén, majd csakhamar az evangélikus székesegyház felé vesszük az irányt.
Azt nem tudom, hogy a képen látható ablak a székesegyházban van-e, de a szerzőink eddig nagyon kevés jelét mutatták annak, hogy bármit is megnéztek volna belülről, így mindenképp szerettem volna beszerkeszteni, és aki pontosítani tud, hát nosza.

Ami biztos, hogy a baloldali képen, ahogyan az előző fotópár baloldali képén is, a XIV. században épült gótikus székesegyház látható, amelynek 73 méter magas tornyát 1371-ben kezdték el építeni. Teljesen biztosak nem vagyunk benne, de úgy tűnik, hogy a következő fotók ebből a toronyból készültek. Ezek esetében tényleg a látványon van a lényeg. Egyébként, ha már tornyok és látvány, akkor hozzáteszem, hogy 2007-ben a tornyokba való belépti díjak hozták a legnagyobb bevételt a városnak: többen voltak kíváncsiak a panorámára, mint a múzeumokra.
Keleti irány, szemben a Tanácstorony, illetve a Kispiac részlete.
Északnak fordulva a Hazugok hídja látható. A elnevezését állítólag a környéken árusító vásári kofák füllentései, nagyotmondásai után kapta.
Szinte teljesen ellentétes délnyugati irány, előbb a református templom csúcsa magasodik ki a házsorokból, majd az ortodox székesegyház tornyai, amelyet 1902-1906 között építettek a budapesti Virgil Nagy és Joseph Kammer tervei alapján. Állítólag a nemrég újra mecsetté nyilvánított isztambuli Hagia Szophia ihlette a tervezőket: annak egy kicsinyített változatát szerették volna Nagyszebenben megépíteni.

A távolba révedő tekintetünkkel el is indulhatunk abba az irányba. Szebent még nem hagyjuk el, csak a belvárosának intünk búcsút, és követjük a házaspárt az Astra Falumúzeumba.
Ha esetleg a történelemórán kimaradt, elmondom, hogy az ASTRA (teljes nevén Asociația Transilvană pentru Literatura Română și Cultura Poporului Român) egy 1861-ben Nagyszebenben alapított román kulturális egyesület, amit azért hoztak létre - többek között Andrei Șaguna ortodox püspök részvételével - román nyelvű kiadványok megjelenítésével, közösségi könyvtárak és művelődési házak létrehozásával, ismeretterjesztő előadások szervezésével felébressze és ébren tartása a román nemzeti tudatot, egyfajta közművelő szerepet játszott, ipart és kereskedelmet népszerűsített az akkoriban erősen agrártársadalomnak elkönyvelt románság körében. És bár hivatalosan nem foglalkozott politikai tevékenységgel a román egység hirdetésével egyfajta előkészítője volt Nagy-Románia létrejöttének. A 19. század végén és a 20. század elején az ASTRA kiemelkedő szerepet játszott az erdélyi román társadalomban; éves közgyűlései jelentős eseménynek számítottak. Az 1905-ös nagyszebeni (székházavatással egybekötött) és 1911-es balázsfalvi (50. évfordulós) éves gyűlések nemzeti tüntetéssel értek fel. Erdély Romániához csatolását követően az ASTRA válságba is jutott, a nemzetegyesítés céljának beteljesülésével újra kellett definiálna önmagát. Az 1927-ben új alapszabály készült, amely szerint az egyesület célja "a románok irodalmának és szellemi valamint anyagi kultúrájának előmozdítása a biopolitikai elvek alapján, az intellektuális, erkölcsi és fizikai jólét érdekében" - idézi a Wikipedia.

Már ennek megfelelően merült fel az egyesület keretében 1940-ben egy szabadtéri falumúzeum létrehozása. Romulus Vuia ötletének megvalósítására viszont 23 évet kellett várni, csak 1963-ban kapták meg az engedélyt, hogy a Nagyszebentől 4 kilométerre található 96 hektáros területen létrehozzanak egy skanzent, amelynek az átadása (akkori hivatalos nevén Népi Technológiák Múzeuma, amit azóta átneveztek Astra Népi Civilizáció Múzeumára) 1966-ban októberében volt. A köznyelv által csak falumúzeumként emlegetett szabadtéri létesítménybe mostanáig 400 falusi házat hoztak szállítottak oda az ország különböző tájáról. Eredeti szobabelsőket, falusi kisiparosok gépeit, és hajdani szállítóeszközöket is kiállítottak. Amikor ezek a képek 1972-1974 körül készültek még az egész nagyon újnak számított. Azóta az ASTRA Nemzeti Múzeumkomplexum része, más specifikus múzeumokkal együtt.
Ha már az Astra Falumúzeumot meglátogatták, akkor szinte kötelező egy rövid pihenő a Dumbrava fogadónál, amely azóta is fogadja a látogatókat.

Innen már felgyorsulnak az események, már csak egy igazi megállónk van, egy valódi lovagvár, melynek elődjét maga a törökverő Hunyadi János kezdte el építtetni családi fészeknek. A vár keletkezésének történetére több elmélet is van, az biztos, hogy már korábban is állt a helyén/közelében erődítmény, lehet, hogy csak azt fejlesztette tovább Hunyadi. Az mindenesetre biztos, hogy ő épített/hozzáépített. Mátyás király születési helyét is befolyásolja részben: azért tartózkodott Szilágyi Erzsébet 1443 februárjában Kolozsváron, mert a családi fészekként szolgáló várban épp építkezések folytak.
A Hunyadi-család nem sokáig bírhatja az várat, lévén Mátyással ki is hal a família, és ezzel a kastély is kikerül a történelem fősodrából, nem helyszíne korszakos csatáknak, nem szólnak a történelemkönyvek makacs ostromokról, amellyel be akarják venni. A lovagvárat a 19. században fedezi fel magának a közvélemény. Arányi Lajos egyetemi orvos-tanár 1867-ben kiadott könyve hívta fel az ország figyelmét a romos várra. 1868-ban közadakozás nyomán kezdték el az épületet felújítani, de ez volt a magyar műemlékvédelem első államilag támogatott helyreállítása is. Eredetileg Rudolf főhercegnek szánták a magyar nemzet ajándékaként. A helyreállítási és átalakítási munkálatok (ez építésvezetőként és a vár elképzelt funkciójának függvényében alakult) viszont Erdély Romániához csatolásági nem fejezték be teljesen, így a felújítási munkálatok abbamaradtak, a vár pedig az 1950-es évekre megint lepusztult állapotba került, amikor aztán ismét elkezdődött az 1968-ig tartó felújítása. A kép készítésének idején tehát még viszonylag friss és ropogós felújításról beszélhetünk.

A vajdahunyadi kastélyt legutóbb épp tavaly novemberben kezdték el újból restaurálni Európai Uniós forrásból. A beavatkozás 19 hónapig tart, tehát jelenleg is felújítás alatt van, de ugyanakkor látogatható is. (A vár építésének történetéről itt, itt és itt találtok egy három részes, nagyon részletes összefoglalót). Közben az ország egyik idegenforgalmi nevezetessége, az egyik legközismertebb történelmi emlékünk lett, amely az egykori magyar királyi család emlékét idézi, és igazi történelmi levegőt áraszt.

És ha már egy kutat látunk, akkor mindenképp meg kell említeni egy várhoz kapcsolódó legendát, ami szerint a várnak nem volt elegendő vize, és török foglyokkal ásattak a sziklás, nehéz talajba kutat, akiknek cserébe azt ígérték, ha vizet találnak, szabadon távozhatnak. Állítólag 15 esztendeig ástak, amire vizet találtak, de rabokat nem engedték el. Ekkor vésték azok a kút mellette a falba a hagyomány szerint következő feliratot: "Vizetek van, de szívetek nincs." Egy török nyelvű felirat minden esetre van, de állítólag a fordítása azt jelenti: "E kutat a gyaurok rabságában sínylődő Ibrahim ásta".
1956-ban Vajdahunyadot iparvárossá nyilvánították, ahol kohászati kombinátot, dolomit gyárat és hegyen kőbányát létesítettek. Vajdahunyad városát a romániai acélipar ismert fellegívárává avatták. Az egyik bányához vezető út épp a várat övező huszárváron ment keresztül, így lehet, hogy a vár maga történelemszagú romantikus képzeteket ébreszt, de ha szétnézünk a látvány lehangoló. Különösen mostanra, amikorra ez egykori iparváros jócskán lerobbant állapotba került. Az Új Élet egyik 1970-es számában Marx József ragadja meg jól képriportjában ezt a kétarcú várost. Akit érdekel a téma, vethet arra is egy pillantást.
Még egy utolsó klasszikus beállítású kép, amely jótékonyan kizárja az iparváros nyomait, és indulunk is tovább.
Még egy utolsó pihenő, még egy utolsó teheneket hajtó pásztor a főúton mielőtt végleg elhagynák Romániát.
A helyszín Déva városa. A hegyen a Kőmíves Kelemen balladájából valószínűleg mindenki számára ismert magas Déva vára. A 13. században épített vár sokáig csak egy jelentéktelen erősség volt az Erdély szívébe vezető úton, a Maros bal partján. Hadi értéke igazán csak a 17. században volt, amikor Lippa átengedése után egyedül ez a vár állhatott ellen egy esetleges további török inváziónak. A török visszaszorulásával ugyanakkor a vár ismét veszített jelentőségéből. Amikor Déván átutazva ezt a képet a házaspár készítette már romos állapotban volt, turisztikai attrakcióként való hasznosítására, illetve felújítására egészen 2008-ig kellett várni, amikor a Hunyad Megyei Tanács finanszírozásával nagyszabású helyreállítási munkálatok kezdődtek. A munkálatok 2016-ig tartottak.

Egyébként érdemes megnézni az összes képet, mi csak egy elképzelt lehetőséget vázoltunk fel, szinte bizonyos, hogy nem így történt. A hagyatékban szinte minden településről gazdagabb a kínálat, és mindenki kialakíthatja a saját történetét.

Szép nyaralást kívánunk mindenkinek! Van bőven látnivaló itthon is, amit meg lehet nézni.