Mit mutatott Székelyföld a turistáknak ötven évvel ezelőtt?
utolsó frissítés: 13:04 GMT +2, 2020. július 6.
Az Azopan Fotóarchívummal közösen indított nyári sorozatunk harmadik állomásán Székelyföldet fedezhetjük fel egy magyarországi turistacsalád fotóin keresztül, éppen az erőltetett iparosítás kezdetekor.
A segesvári Vártéren guggoló kisfiú - azóta már férfi - ugyan már felismerte magát, de az 50 évvel ezelőtti ismeretlen magyarországi turistáink nyomára még nem sikerült lelni. A történethez hozzátartozik, hogy a Press One portál is közölt egy cikket az IH-62-37 rendszámú Trabanttal Erdélyben kétszer is turistáskodó házaspárról, és annak egyik megosztásánál idézett fel egy rövid történetet az élelmiszerüzletből kilépő nőről, aki a római katolikus plébános házvezetőzője volt. Illetve arról, hogy valószínűleg mákos szeletet majszol a társával együtt, ami a kor egyik közkedvelt édessége volt. Sőt, azt is sikerült megtudni, hogy a háttérben látható Skoda valószínűleg az ortodox esperesi Dragolea család autója, míg az élelmiszerüzlet vezetője egy bizonyos Markel volt.
Nyári körutunk segesvári (és nagyváradi) felfedezéseit itt találjátok, míg a fél évszázaddal ezelőtti Kolozsvárt itt mutattuk be, most viszont Székelyföld felé vesszük az irányt.
Ha valaki nem olvasta volna a sorozat előző két részét, azoknak egy gyors összefoglaló a most bemutatásra kerülő fotókról. Az eredetijüket jelentő színes diapozitívokat 2019 februárjának végén, egy lomtalanítás során találta Budapesten Tüskés Anna művészettörténész. A mintegy 5000 darabos, színes családi gyűjteményt kiszórták az utcára. A diák nagy része Észak- és Nyugat-Európában, illetve Észak-Afrikában és a Közel-Keleten készült, de közel 300 darab két erdélyi utazást mutat be.
Sántha Imre Géza művészettörténész közreműködésével kerültek az erdélyi körútjaikat bemutató képek az Azopan Fotóarchívumhoz, amely nyitott volt az anyag digitalizálására és közzétételére. Bár a diák többségét az azokat készítő házaspár feliratozta, így viszonylag pontosan lehet tudni hol és mikor készültek, de a képeken szereplő személyek személyazonosságát nem jelölték (mint ahogyan a családi fotók többségén nem szoktuk, mert úgy gondoljuk, mindig is tudni fogjuk, kik szerepelnek rajtuk). Ezért a fotósok kiléte ismeretlen, de reménykedünk, hogy minél többet megtudhatunk róluk. Ezért továbbra is kérünk, hogyha bármi információt tudtok róluk, a Trabantjukról, az esetleges erdélyi rokonaikról vagy inkább szállásadóikról, akkor írjátok meg nekünk!
A házaspár a képek alapján kétszer járt Erdélyben: először 1969-ben, másodszor 1972-1974 között. Először egy klasszikus észak-erdélyi túrát tettek meg, Nagyváradot és Kolozsvárt érintve vették az irányt Székelyföld felé, majd másodszor a dél-erdélyi látványosságokat nézték meg, de akkor is eljutottak Székelyföldre. A mi időutazó nyári körutunkban nem teszünk éles különbséget a két utazás között, inkább helyszínek szerint mutatjuk be a képeiket, azok részben időben is tagolják a gyűjtemény anyagát. Időben most fognak leginkább keveredni a különböző helyszínek, mert ezen a terülten kétszer is jártak, a Békás-szorost például kétszer is megnézték. A terveink szerint egy Dél-Erdélyi túrával zárjuk a sorozatot, többségében az 1973-as körútjuk képeit használva, amiben Brassó és Nagyszeben városa lesz a főszereplő. De előbb még...
szerkesztette: Gál László
... Székelyföld, és elsőként Marosvásárhely. A város egy bevett találkozási pontjánál kezdjük a körutazásunkat. Mára Marosvásárhely szimbólumává vált a virágóra, amelynek az időmérő szerkezetét az 1960-as években készítette egy helyi óraműves. Tehát 1969-ben, amikor a kép készült, még viszonylag újdonságnak számított. Az elkészítéséhez a város kertészei mintegy húsz virágfajtát használnak, összesen pedig nagyjából 6-7 ezer virágtövet ültetnek el évről évre. Ez nyilván a mintától is függ. A közel 5 méter átmérőjű virágórát tavasztól őszig működteti az elektromos áram-alapú szerkezet, amely az óra létesítése óta rendületlen hajtja a mutatókat.
Akkor még (már amennyire meg tudjuk állapítani) sem magyarul, sem románul nem írták/rakták ki a város nevét a virágórára, nem volt ez téma. Nem úgy a 2010-es évek közepén, amikor legutóbb a virágóra bekerült a hírekbe. Akkor a CEMO azt nehezményezte, hogy csak románul írták ki rá a város nevét. A hivatal pedig azt válaszolta, hogy nem volt elég virágtöve a magyar felirathoz, de később úgy döntöttek, hogy ismét kihagyják a város nevét a mintából.
1969-ben még azzal került be a virágóra a hírekbe, hogy nincsenek galambok körülötte. Egy Amszterdam galambjairól szóló, 1969-es cikkben az Új Élet szerzője ezt írta: "Vajon a mi városunkból miért hiányoznak a galambok? Hiszen ott lenne a helyük valahol a Rózsák terén, a virágóra körül, az újjáépített várbástyák lábánál, a négyszáz esztendős kollégium előtti sétányon."
Egy kicsit szétnézünk még a Rózsák terén, amelynek külcsínjén azóta sem történt jelentős változás, jelenleg van folyamatban egy új, modernebb tér kialakítása. De ismerve a vásárhelyi viszonyokat, még nagyon hosszú ideig eltarthat, mire látható eredménye lesz. A tervezett főtérről, illetve főleg az alá megálmodott mélygarázsról (aminek már évtizedes története van) már sokszor volt szó a Transindexen, például itt és itt, ezért nem bonyolódunk most bele jobban. A téma rettenetesen terhelt, mert sokszor nemcsak egyszerűen a főtér átalakításáról van szó, hanem felmerül benne a várost két évtizede vezető Dorin Floreával szembeni ellenszenv, illetve a románok és magyarok közötti feszültség is, aminek a gyökerei a környékbeli falvak román lakosságának betelepedésével pont azokba az időkbe vezethető vissza, amikor ezek a képek készültek.
A tér évszázadokig piactérként szolgált, ahol a vidék legnagyobb és legfontosabb vásárait tartották. A város központjának dísztérré történő átalakítására az első lépéseket a 20. század elején tették meg a városháza impozáns épületének megtervezésével, majd a mellette álló Kultúrpalota megépítésével. A vásárokat a téren csak az 1950-es években számolták fel teljesen, azóta jobbára a manapság is látható dísztérként funkcionál.
Ekkortájt még bőven többségben voltak a magyarok a városban. Az 1966-os népszámlálás szerint még a város lakosságának 70 százaléka volt magyar, 1977-es összeíráskor 64 százalékuk vallotta magát magyarnak. Ez az arány folyamatosan csökkent a betelepítésekkel. A legutóbbi, 2011-es népszámláláskor 43 százalék volt a magyarok részaránya a városban.
Marosvásárhely ikonikus Kultúrpalotáját nem nézték meg közelebbről, csupán egy hányaveti kép készült a magyaros szecesszió Lechner Ödön által elindított mozgalmának egyik jelentős művéről és a szintén magyaros törekvéseket képviselő gödöllői művésztelep összművészeti törekvéseinek csúcspontjáról. Szóval csak megerősíthetjük, amit már Nagyváradon is sejtettünk: utazóink egyáltalán nem érdeklődtek a szecessziós stílus iránt. Manapság azért szinte elképzelhetetlen lenne, hogyha Vásárhelyen turistáskodunk, akkor ne nézzük meg a Bernárdy György polgármestersége alatt elkészült épületet.
Érdekesség a városháza tornyán látható vörös csillag, ami 1957-1982 között "díszítette" az épületet. Egyébként a fotókon rendre visszaköszön egy-egy vörös csillag, emlékeztetve, hogy melyik korszakban is vagyunk. Akár még külön "vadászhatnánk" is rájuk, hogy ki hányat fedez fel...
A városháza (egyébként szintén szecessziós stílusú) épületére vethetünk még egy pillantást, majd tovább haladunk az ortodox székesegyház felé.
Több szempontból is érdekes a jobb oldali kép. Egyrészt a békás kút miatt, aminek a helyén manapság Avram Iancu lovasszobra áll, másrészt látható rajta a régi Tanácsház épülete, amelyet később lebontottak, és a helyére a Divatházat építettek. A békás kút már nem sokáig állhatott a téren, mert a lovasszobrot 1978-ban avatták fel, tehát a szökőkutat már előtte el kellett tüntessék. Arról mindenféle városi pletykák keringnek, hogy hol láthatóak manapság a békák. A A régi fotók Erdélyből csoportban például azt írták, hogy a Matricon autógyár udvarán látták ezeket. A kút maradványai állítólag a föld alatt még mindig a helyükön vannak: megvan még a pompaház is a pompák nélkül, illetve a csövezés és az állványok.
A magyarországi turistáink ugyanakkor nem csak a régi Tanácsház épületét láthatták, mert még állt a 18. századi ferences kolostor a hozzá tartozó templommal és iskolával, illetve még megvolt a kolostorhoz tartózó kert is. A templomot, a kolostort és az iskola épületét 1971-ben, a nemzeti színház építésekor bontották le. A helyükön áll ma a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház épülete, illetve a Színház teret is ezen a helyen alakították ki. Manapság csupán a kolostor templomának a tornya áll emlékeztetőül.
A építkezések egyébként jelentős mértékben megváltoztatták a tér arculatát. Kovács Levente marosvásárhelyi rendező és színészpedagógus szerint a tősgyökeres marosvásárhelyiek már nem érzik otthon magukat a központban. „A régi főtér szétzilálása, a döbbenetesen szervetlen, a város képéhez és hangulatához nem illeszkedő, semmiféle jelleggel és funkcióval nem bíró Színház-tér és az azt körülvevő csúnya, ormótlan épületek, élükön a jellegtelen Nemzeti Színházzal, az üzletházakkal, a krematóriumra emlékeztető BRD banképülettel, ezek előzményeként pedig a régi, otthonos park, a ferences templom, a korcsolyapálya, a Hargita-kert, a Mészáros-köz, az Apollo mögötti nyári színház stb. megsemmisítése azt eredményezte, hogy a vásárhelyiek nem érzik otthonuknak azt a központot, ahol annak idején a korzó hullámzása, a Maros vendéglő, a Kultúrpalotában lévő színház, a Muskátli, a Piros Rózsa, a Lido, a Bukarest cukrászda megannyi intim tere volt a találkozásoknak, a civil együttlétnek.”
Ezzel a kis nosztalgiázással el is hagyjuk a főteret és a vár felé vesszük az irányt.
Kötelező látványosságok következnek az úton. Először a középkori vár, amelynek elődjét 1492-ben kezdte Báthory István erdélyi vajda építtetni, és végül 1658 körül fejezték be, illetve vártemplom. Marosvásárhely története egyébként szorosan összefonódik az egykor Szűz Máriának felszentelt templom, illetve a köré épített kolostor történetével. A városról szóló első okleveles adatok például a kolostor első említésével egykorúak. A kolostor lassan eltűnt a történelmi események sűrűjében, tégláit a városfal építéséhez használták fel. A Szűz Mária tiszteletére felszentelt templom pedig kibővítve és átalakítva a reformáció idején a reformátusok kapták meg. A Vártemplom falai között 37 országgyűlést tartottak, megfordult benne Nagy Lajos király, Hunyadi János vagy János Zsigmond is.
1910-ig a vár körül védőárok is volt, amelyet az akkori városrendezési munkák során megszüntettek. 1962-ig a várban levő épületek (a vártemplom és a hozzá tartozó épület kivételével) katonai célokat szolgáltak. Ekkor határoztak úgy, hogy az épületeket múzeumokká alakítják, és a vár területén pihenőparkot hoznak létre. A vár a rendszerváltás után sokáig elhanyagolt állapotban volt, végül 2012-ben kezdődtek nagyszabású felújítási munkálatok Európai Uniós forrásokból, melynek tervét még 1999-ben rendelték meg. Ennek során újrafödték illetve restaurálták a várfalakat és a belső épületeket, helyreállították a várudvari sétányokat, parkosítást végeztek. A vár manapság Vásárhely egyik látványossága, amit mindenképp nézzetek meg, ha arra jártok!
A képen még látható a '60-as évek jelentős javítási munkálatainak a nyoma.
A vásárhelyi román-magyar viszony megértéséhez szükséges az erőteljes nacionalista románosítás lépéseinek a felvázolása. Ilyen volt ugye a Színház tér kialakítása, ami a tősgyökeres, tehát többségében magyar lakosság otthonosságérzetének a csökkenésével járt, illetve ilyen volt az 1960-as években az egykori református kollégium vegyes tannyelvű intézménnyé alakítása, amit a magyar közösség felrótt a többségében román vezetőségnek. Amikor ez a kép készült, már nem csak magyarok tanultak az egykori kollégium falai között. Az iskola teljesen magyarrá tétele már 1990-ben felmerült, és az volt az egyik kiváltó oka a fekete március néven ismert etnikai összetűzésnek is, de csak a 2005–2006-os tanévtől kezdődően szüntették be a román osztályokat és lett újra teljesen magyar tanintézmény.
Vásárhelyen járva viszont kihagyhatatlan látványosság az egykori református kollégium, illetve a Bolyaiak nyomainak felkutatása. Ezért titokzatos utazóink megnézték a Bolyai Farkasról 1957-ben elnevezett iskolát is.
Illetve lefotózták a Bolyai Farkast és Jánost bemutató szoborcsoportot. Izsák Márton és Csorvássy István alkotását szintén az iskola alapításának 400 éves évfordulóján lepleztek le a líceum előtti téren, 1957. szeptember 8-án. A szobor Bolyai Farkast, az iskola néhai matematika és fizikatanárát, valamint fiát, a geometriát és a gondolkodást forradalmasító Bolyai Jánost ábrázolja.
Ugyanakkor megnézhették a Teleki Tékát is, ahol Bolyai János kéziratait őrzik.
A Wesselényi Kata által az 1770-es évek közepén épített városi palotát tovább bővítve nyittatta meg Teleki Sámuel 1802-ben a fejedelemség első nyilvános, mindenki számára elérhető könyvtárat. Akkor az épületnek nagyjából fele látott el könyvtári funkciókat: a könyvtárterem mellett a földszinten olvasóterem működött és ugyanitt külön lakosztálya volt a könyvtárosnak. Az Téka államosítása után 1962-ben egyesítették az egykori református kollégium könyvtárával, a Bolyai Könyvtárral, amely Bolyai János kéziratai is őrizte, így kerültek 1969-re már ebbe az épületbe. Ezzel a Teleki Téka Marosvásárhely egyik legjelentősebb kulturális öröksége.
A gyors marosvásárhelyi városnézésünk után tovább haladunk Székelyföld felé.
Magyarországi kalauzaink tipikus turistaként viselkedtek, a természeti, kulturális és történelmi látnivalók mellett úgy tűnik, hogy áldoztak a pihenésre és szórakozásra is. Ez különösen a székelyföldi összeállításban lesz egyértelmű, mert két tipikus üdülőtelepen is megálltak: Szovátán és Tusnádfürdőn. Először Szováta következik a sorban, amely száz évvel korábban valószínűleg még nem gondolta volna, hogy pont erről lesz híres, ugyanis amikor Orbán Balázs a híres székelyföldi leírását készítette még nem is létezett, és lakói leginkább a sóbányászat által képzelték el a jövőt. Száz évvel később már az ország egyik legszebb és Székelyföld legnagyobb fürdőhelyének számított. Amikor az Új Élet riportere, Bözödi György 1968-ban ott járt még így idézték fel neki a tó keletkezésének történetét:
"Alakja, némi fantáziával, kiterített medvebőrhöz hasonlít, állítólag innen kapta a nevét. 1879-ben keletkezett, tíz évvel azután, hogy Orbán Balázs erre járt. Keletkezéséről sokat beszéltek a szemtanúk. Az egyik sóőr szerint a föld megrázkódott s a Pálné gödrének feneke, mely kaszáló volt, teljesen eltűnt, s helyében sötét szakadék képződött. Más tanú szerint egy őszi napon hatalmas dörgés keletkezett, a föld megrázkódott s a Pálné gödre mellett emelkedő sószikla alázuhant, utána hatalmas porfelhő szállt fel. Földtanilag annyi bizonyos, hogy előzőleg két kis patak folyt át a kaszálón, és elveszett a déli oldalon a sósziklákban. A víz és só örökös küzdelme következtében leomlott dolina elzárta a patakok útját, melyek aztán vizükkel feltöltötték a völgyet, majd a legalacsonyabb ponton tovább folytak belőle. Hosszú évtizedekig nem keltett különösebb figyelmet az új tó" - írta a szerző.
A mai Szováta nem egy nagyon régi település, bár sót már a rómaiak is bányásztak a környéken. Az első lakói 1578-ban sótermelésre idetelepített, elszegényedett szabad székely családok voltak. A szovátai fürdőzés története is valamivel messzebb nyúlik vissza, mint a Medve-tó. A szovátai fürdőtelep eredetileg is lent volt a falunál, ahol felfogták több sós patakocska vizét, és tóvá gyűjtötték, majd a tulajdonos kabinokat építtetett. A Medve-tó mellett kialakuló felső telep története csak később kezdődik. Nagy Lajos látta meg a lehetőséget, hogy Szováta jövője nem a Gérában van, hanem fenn a völgyben. Villákat kezdett építeni, majd 1901-ben hivatalosan is megalapította szovátai gyógyfürdőt, amelynek a fejlődését az I. világháború megakasztotta. A tönkrement fürdővállalatot a Nemzeti Parasztpárt vásárolta meg, amivel újabb lendületet kap a fürdőélet. Előszeretettel látogatta a magyar arisztokrácia, de az impériumváltás után a román királyi család is szívesen járt ide fürdőzni.
A képen az egyik legnagyobb és legimpozánsabb szovátai villa, ami Bírák villájaként ismert. Ezt 1926-ben az erdélyi ügyvédi kamara építette, és azt kell tudni róla, hogy a román királyi család is ezt használta, ha épp Szovátán üdült. Az épület manapság is az ügyvédi kamara birtokában van. 1969-ben a korábbi részekben már sokat emlegetett pártkongresszus miatt volt felzászlózva.
Turistáink a Medve-tónál nem fényképeztek sokat, és őszintén szólva a mostani kánikulákban ezt meg is tudjuk érteni, mi is inkább fürdőznénk. Helyette megnézték a Medve-tó környékének tavait, a képek a Vörös-tónál készültek, illetve rácsodálkoztak az iszappakolástól fekete testű napfürdőzőkre. Érezni a képeken, ahogyan ámulatba esnek a nem mindennapi látványtól. A tó alján lévő kálciumszulfátban és vasban gazdag iszap jótékony hatással van a szervezetre, emiatt nem meglepő, hogy fekete embereket látni a tó partján. A háttérben a sósziklák is látszanak, ahogyan a felszínre törnek. Manapság már kiépített tanösvények vannak, amelyek mentén felfedezhetőek a Medve-tó környéki tavak: a Vörös-tó mellett ott van a Zöld-tó, egy kicsit távolabb a Mogyorósi-tó, Rigó-tó, vagy éppen az édesvizű Piroska-tó. A képen látszik, 1969-ben ezek még kevésbé voltak kiépítve.
Pedig 1969-ben már jelentős üdülőhelynek számított Szováta, az Új Élet korábban már idézett riportja szerint akkortájt évente átlag 60 ezer szállóvendég fordul meg. Összesen 70 villában 2300 férőhellyel várták a látogatókat, a főidényben 450 alkalmazott gondoskodik a vendégekről. A Medve-tó strandjának forgalma 40 ezer körül volt, a meleg- és iszapfürdőé annak sokszorosa. Az üdülők többsége természetesen hazai vendég volt. 2019-ben Szovátának nagyjából 134 ezer látogatója volt, ebből 11 ezer volt külföldi.
A turisták száma azonban nem minden. Egy 1967-es, szintén az Új Életben megjelent cikkben, amelyben a hazai és külföldi vendégek fogadásáról kérdezték a székelyföldi fürdőhelyek vezetőit, míg sokan panaszkodtak a vendéglátásra, addig a Szovátai Kereskedelmi Vállalat szakirányítójának a gondolatai meglepően korszerűek:
"A Medve-tó partján felépül egy sóvendéglő, ahol a falak, a bárpult, a belső világítás burkolata mind-mind parajdi sólapokból készül. Előre állíthatom, hogy nagy sikere lesz. A Tivoli vendéglőben magaslest építettünk; a vendég egy kis kosárban maga húzza fel zsinórral az ételeket. Ez is tetszeni fog, mert a külföldi vendégek nem fényűzésre, nem holmi pompázatos dolgokra kíváncsiak; azt megkaphatják Bukarestben vagy Párizsban. A helyi különlegességeke, a gasztronómiai couleur locale érdekli őket, valami olyasmi, ami csak itt van, amit máshol nem kapnak meg. Ezt kell kifejlesztenünk, s akkor minden menni fog. Persze, ehhez kapcsolódik a reklám is. Jó és főleg hatásos reklám" - idézi a lap Petru Nașcat.
Egy utolsó sósziklával és a legendás szovátai medvével búcsúzunk. Egy medvés (és medvével pózolós) fotóra az idelátogatók többsége megállt. Külön kiállítást, vagy éppen külön fotóriportot lehetne szentelni az ezeket bemutató képeknek. A kitömött medve még a 2000-es évek elején is megvolt, igaz, akkor már nagyon lepusztult állapotban.
A szovátai búcsúzás után tovább haladunk Székelyföldön. Az egyik kihagyhatatlan állomás Korond, ami akkor még korántsem volt akkora zsibvásár, mint manapság, de a portékák minőségére már akkor is voltak, akik panaszkodtak. A korondi fazekasság gyökerei egészen a 17. századik vezethetőek vissza, de az igazi kézműves fazekas már a 20. század elején is kevés volt, a helyi fazékgyárból vásárolták a termékeiket. Erről korábban részletesebben is írtunk a korondi aragonitcsiszoló üzem kapcsán, akit érdekel a történet, annak mindenképp érdemes kattintani. Mi közben megállunk egy korondi fazekasnál.
Az korábban már idézett, Szovátát bemutató 1968-as Új Élet egy bekezdés erejéig megemlíti a korondiakat is, és hát biztos nem tették ki az ablakba, amit akkor kaptak. "Szováta idegenforgalma mint a mágnes vonzza a dísztárgykészítőket. Sajnos, az iparművészeti giccsnek olyan tobzódását láttam népművészet címén Szovátán, piaci magánárusoknál, amint az utóbbi évtizedekben sehol. A silány áru nagy részét a korondiak szállítják, megtagadva és megcsúfolva a népi kerámia művészetért becsült falunak a hírnevét. Valami rendet kellene már teremteni ezen a téren, hiszen a fürdőn megforduló tíz- meg tízezer vendég ízlésének ilyen méretű rontása mondhatni országos ügy" - írták.
Csak remélni tudjuk, hogy a magyarországi turistáink a megfelelő helyen álltak meg. Korondról a legfrissebb útkönyvek sem nyilatkoznak sokkal pozitívabban: "A falun áthaladó országút egy végtelennek tűnő kirakodóvásár, ahol sajnos a korondi kerámiát egyre jobban kiszorítják a ma már nagyrészt Kínában gyártott kosarak, szőnyegek, faragott fatárgyak és egyéb népművészeti alkotások. Sokak szerint magának a keretmániának a színvonala is visszaesett az utóbbi években, az üzletekben gyakran a giccs dominál" - írják a 2019-ben a Jel-kép Kiadó gondozásában megjelent Székelyföld útikönyvben.
Sokszor volt már szó korábban is róla, hogy mi érdekelhette, illetve mi nem érdekelte a budapesti házaspárt. Székelyföldi útjukon látszik leginkább, hogy fővárosiként mennyire rá tudtak csodálkozni a hagyományos paraszti élet nyomaira, így egy egyszerű tehéncsordára is. A kép valahol Szentegyháza és Csíkszereda között készülhetett.
Ugyanaz a vidék, csak egy másik oldalát fotózták. Aki pontosan felismeri a helyszínt, az segíthet a lokalizálásában is. A képen az erdélyi túrán lévő vendégek, illetve az autóik.
Valószínűleg szénás lovasszekérből sem szaladgált sok akkortájt Budapesten, ezt is lefényképezték.
Sőt, nem csak egy szögből, hanem rögtön kettőből is. Ebből már a helyszínt is egyértelműen fel lehet ismerni, háttérben a gyergyóditrói Szent Katalin-templom látható.
Azon olyan nagyon nem kell meglepődnünk, hogy lovasszerekkel és tehéncsordákkal találkoztak Hargita megyében. A Hét 1975-ös cikke szerint 1965-ben a megye aktív lakosságának 58,6 százaléka, 1975-ben pedig 36 százaléka foglalkozott mezőgazdasággal. Közben erőltetett iparosítás zajlott. 1965-ben a megye aktív lakosságának 21,1 százaléka dolgozott az iparban, míg 1975-re ez 28,9 százalékra nőtt. Az egyéb ágazatokban (oktatásban, egészségügyben, szolgáltatásokban, közlekedésben és kereskedelemben) foglalkoztatottak aránya pedig 20,3 százalékról 35,1 százalékra nőtt. Hargita megyének elsősorban a faipara volt erős. Gyergyószentmiklóson 1972-ben adtak át bútorgyárat, Maroshévízen 1973-ban, Csíkszeredában és Gyergyóditróban pedig 1975-ben adtak át bútorgyárat.
Pataki Imrével, Hargita megye néptanácsának első alelnökével készített interjúból az derül ki, hogy a gyergyói nagyközség 1975-re elérkezett a városi szint küszöbére. A helyzet azóta is változatlan, azóta is csak egy kis ugrásnyira van a városi címtől. Iparosítás és urbanizáció ide vagy oda, ez a kapu még azóta is állhat, legalábbis nagyon hasonlót néhány évvel ezelőtt még lehetett látni a központban.
Balra a gyergyótekerőpataki római katolikus templom, míg jobbra - adok egy szusszanásnyi időt, hátha felismeritek - a székelyudvarhelyi római katolikus templom. Sajnos Székelyudvarhelyről ez az egyetlen kép maradt fenn, Csíkszeredából még ennyi sem, ott egyetlen kép sem örökíti meg az erőltetett iparosítással és a megyeközponti cím megszerzésével járó, jelentős átépítési munkálatokat.
És úgy tűnik, hogy volt, amit építeni a megyében. "A megyének mind a kilenc városában alacsony szinten rekedt meg az urbanizáció. Nem volt központosított vízellátás, nem volt csatornázás. (A 69 km-es vízvezeték-hálózatot és a 16 km-es csatornahálózatot szinte nem létezőnek lehet tekinteni). Ma már Toplica, illetve Keresztúr kivételével minden városunkban van csatorna és vízvezeték" - nyilatkozta Pataki Imre.
Sokszor mindenféle kontextus nélkül jelennek meg épületek. Udvarhelyen lehet, hogy éppen a mai Küküllő szállodából kilépve fotózták le a teret. Ezek a képek a csíkkozmási római katolikus templomról pedig valószínűleg egy pihenő alkalmával készülhettek.
A Békás-szoros és a Borszék felé haladva megfordultak Gyergyószentmiklóson is. A képen az egykori Piactér, amit a 19-20. század fordulóján parkosítottak, és nagyjából ebben a formában látható manapság is. A tér városias jellegét elsősorban az örmények által épített házak adják.
Gyergyószentmiklós arculatát egyébként évszázadokon át az 1668-ban Moldvából betelepült örmények szabták meg, akik kereskedelemmel foglalkozva előnybe kerültek a földművelő lakossággal szemben, jelentős vagyonra tettek szert, és a pénzforgalom növelésével, építkezéseikkel hozzájárultak a helység fejlesztéséhez. A mai polgármesteri hivatal például az egykori örmény bank épületében működik.
A városi rangot Gyergyószentmiklós a Bach-korszakban kapta meg, egy kicsit talán botcsinálta módon, mert azért sózták rá, hogy nagyobb fogyasztási adót vethessenek ki rájuk. Állítólag a 19. század második felében a főleg földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó székelyek még jobban is szerették, ha falusiaknak nézik őket. Pedig a főtérnek és környékének már akkor is volt egy városias jellege.
Jobbra a Szent Miklós templom, míg balra egy utcarészlet, ami azért még a 20. század második felében is elég falusiasnak néz ki. Pontosításokat szívesen várunk, hogy hol is készülhetett pontosan a kép.
A leírás szerint ez a kép is Gyergyószentmiklóson készült. Ekkortájt a város lakossága mintegy 14 ezer körüli volt, és Székelyudvarhely után a megye iparilag legfejlettebb helységének számított, még ha ez a képen nem is látszik.
A Gyilkos-tónál bár megálltak, nem sokat időztek. Legalábbis nem igazán készültek képek, így mi sem mutatjuk be részletesebben. Aki feltétlenül többet szeretne tudni az 1837-ben földcsuszamlás következtében keletkezett tóról, az kattintson ide. Elég annyi, hogy a mérések szerint folyamatosan csökken a területe, a tavat tápláló patakok évente 4,88 centiméter hordalékkal töltik fel. Emberi beavatkozás nélkül 2082-ra a Gyilkos-tó valószínűleg teljesen eltűnik.
Kárpótolnak viszont a Békás-szorosban készült, lélegzetállálltó képek, érezhető, hogy az alföldi rónák után a Hagymás-hegység bércei teljesen lenyűgözték az utazóinkat. Ezekhez nem is írunk sok magyarázatot, mert nem nagyon van mit hozzátenni.
A képen egy moldvai asszonyt látunk egy lánnyal (ez gondolom mindenkinek egyértelmű volt) és guzsallyal (ebben már nem vagyunk biztosak)...
Nagyon sok fotó olyan, mintha profik készítették volna, mások ezzel szemben nagyon is amatőrnek tűnnek. Ezek viszont nagyon látványosan ragadják meg a természet nagysága mellett eltörpülő embereket. Jobbra egyébként az Oltár-kő látható.
Az Oltár-kőre az első (ismert) megmászása, tehát 1934 óta szokás szimbólumokat felvinni. Amikor a képek 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején készültek, még egy vörös csillag díszítette a tetejét, amelyet Románia 1944-es felszabadulásának 10. évfordulóján, 1954-ben állítottak fel az addig ott lobogó zászló helyére. 1974-ben a csillag mellé egy hasonló méretű római 30-as számot állítottak, amit 1979-ben kiegészítettek egy római 35-ös számra, és így tovább. 1984-ben hatalmas napkoronggal és negyvenes számjeggyel ékesítették a szikla tetejét, ami aztán 1989 decemberéig ott díszelgett. A gyergyószentmiklósi hegyimentők 1995-ben egy 7 méter magas és 2,5 méter széles keresztet állítottak a szikla tetejére, amely a mai napig is ott áll.
Érdekesség, hogy az első útjuk alkalmával, 1969-ben a Békás-szoros még nem számított védett területnek, arra csak 1971-ben került sor. A terület mégis mennyire tiszta, műanyagmentes. Persze ezen nincs nagyon mit csodálkozni, akkortájt még nem is nagyon ismerték a nájlonszatyrokat Romániában. Szilágyi N.Sándor idézte fel nemrég egy Facebook-posztban, hogy olyan harmadéves forma egyetemista lehetett, mikor Kolozsváron először látott nájlonszatyrot, emlékei szerint 1970-ben.
"Az is úgy lett, hogy egy németországi könyvkiadó kiállítást rendezett az Egyetemi Könyvtárban, és ott osztogatták. Már nem emlékszem, mi volt ráírva barna betűkkel, csak arra, hogy a vége GmbH volt. Azt a kiállítást nagyon sok diák megnézte, mert a nájlonszatyor nagyon menő lett: attól kezdve a lányok se neccben hordták már a nagy füzeteiket az egyetemre, hanem elegáns nájlonszatyorban, még ha mindenkié egyforma volt is"- írta.
Már a Békás-szorost elhagyva a Békási víztározónál vagyunk, amelynek gátját az 1950-es években kezdték el építeni, az elzárt völgyet pedig csak 1960 nyarán kezdték el feltöltetni, tehát a kép készítésekor még viszonylag új volt. Azt egyébként nem tudjuk pontosan, hogy Gyergyószentmiklós után Borszék felé mentek-e és onnan kerültek a víztározó, illetve a Békás-szoros felé, vagy pont fordítva volt. Esetleg valami egészen más útvonalat jártak be. Mindenesetre a mi képzeletbeli utazásunkban az egykor szebb napokat is megélt Borszék következik.
A város valaha a monarchia egyik legelegánsabb üdülő- és fürdőhelyének számított, csodálatos fürdőházakkal, vendéglőkkel, báltermekkel, zenepavilonokkal. Ekkor még Karlovy Vary-val vagy Badennel emlegették együtt. Mára az egykor csillogó fürdőváros csak árnyéka önmagának, a legendás borszéki villák a hatékony védelem hiányában elpusztultak vagy nagyon rossz állapotba kerültek. Az üdülőtelep a 2000-es években már szinte teljesen kihalt, és csak több próbálkozással sikerült elérni, hogy manapság egy viszonylag élénk üdülőtelepnek számítson. 2012-ben például arról számoltunk be, hogy régi képeslapok segítenek az újjáépítésében. Amikor az 1960/1970-es évek fordulóján a magyarországi turistáink Borszéken jártak, azért még érezhető volt az egykori csillogás.
A borszéki borvíz gyógyító hatása miatt már évszázadokkal ezelőtt is népszerű volt, fejedelmek hordatták innen a vizet kezelésre. Palackozni először 1806-ben kezdték és a 19. század második felére már Európa számos országába szállították. Ferenc József állítólag 1873-ben az ásványvizek királynőjének nevezete és aranyéremmel tüntette ki a borszéki vizet. Ha manapság nem is exportálják szerte Európába, de még mindig is az ország egyik legnépszerűbb ásványvizének számít. Vizét úgy látszik, hogy a turistáink is megkóstolták.
Borszék ekkortájt egyébként beutalós rendszerben működött, 1967-ben például azt nyilatkozta Wild Ernő, a borszéki fürdővállalat kereskedelmi igazgatója, hogy összesen 2300 vendéget tudni mindenféle nehézség nélkül elhelyezni a villáikban, és összesen négy étkezdéjük van, amelyek zökkenőmentesen képesek akár 3000 beutalt ellátására is. Aki viszont nem beutalóval érkezett, az nem sok jóra számíthatott akkortájt, legalábbis, ami a közétkeztetést illeti. Az Új Élet riportere talán kissé erősen, de úgy fogalmazott, hogy akár éhen is halhat, aki beutaló nélkül érkezik, mert a fürdőhely egyetlen vendéglője állandóan zsúfolt, csúcsforgalom idején lehetetlen helyet kapni. Ez persze felveti annak a kérdését is, hogy hol szállt meg, illetve hol étkezett az általunk követett ismeretlen házaspár.
Ezt a képet nemcsak azért mutatjuk, mert általa egy konkrét erdélyi kapcsolatot tudunk bizonyítani, hanem azért is, mert választ adhat az előbb feltett kérdésre is: valószínűleg itt szálltak meg a borszéki tartózkodásuk alatt, tehát bárki felismeri a helyet, esetleg az ajtóban álló kislányt, szóljon!
Ha nem is a borszéki viadukton, de továbbrobogunk Maroshévíz irányába.
Maroshévízről ugyan nem mutatunk képet, de az Árkóza (vagy említik Hazanézőként is) tetőn található menedékről igen. A hely valószínűleg még manapság is megvan, csak azóta körbeépítették.
Maroshévíz helyett Tusnádfürdőre érkezünk meg, ami a korabeli híradások szerint a három bemutatott üdülőtelep közül a leglátogatottabbnak számított. A település egyébként nemcsak akkor volt népszerű célpont, manapság is szólnak arról a hírek, hogy Tusnádfürdő egyre felkapottabb a turisták körében, és nem csak azért, mert évente itt rendezik meg Tusványost. Manapság körülbelül 450 ezer vendégéjszakát töltöttek el egy év alatt a turisták a városban.
Egy pásztorfiú csodával határos gyógyulásával derült fény a tusnádi borvizek gyógyító hatásara a 19. század derekán, és ezután nem sokkal már elkezdik a fürdőtelep kialakítását, amely aztán a monarchia idején a többi üdülőtelephez hasonlóan rohamosan fejlődésnek indul. Amikor 1969-ben az ismeretlen magyarországi házaspár meglátogatja a települést még a '70-es évek erőteljes turizmusfejlesztési időszaka előtt voltak, még érezhető az egykori békebeli hangulat, mert még nem építették meg a nagy szállodáit, amelyek jelentősen csökkentették a báját.
A telep központja az 1900-ban mesterségesen létrehozott Csukás-tó, amelyen egykor strandolni és csónakázni egyaránt lehetett. Manapság már egyikre sincs lehetőség, de ezek a fotók is őrzik az emlékét.
Tusnádfürdőtől csak néhány kilométerre van a Szent Anna-tó, amely nemcsak manapság kihagyhatatlan látványossága a Székelyföldre látogató turistáknak, hanem fél évszázaddal ezelőtt is az volt. És úgy néz ki, akkor még nem lehetett mindenfelé medvékkel találkozni, így bátrabban vágtak neki a magaslatnak, hogy ilyen képek készüljenek. Talán ez a kedvencünk ez egész sorozatból.
A Csomád-hegység kráterében kialakult tóban 2018-ig engedélyezték a fürdést, a vízminőség védelme miatt azóta már nem lehet. A tó partja infrastrukturális szempontból azóta sincs sokkal jobban kiépítve, még a legfrissebb útikönyvek is arra figyelmeztetnek: kürtöskalácson kívül más étkezési lehetőség nincs, a mellékhelyiség pedig egy pottyantós WC-ben merül ki.
A túra utolsó székelyföldi állomása, és az akkor épp frissen alakított Kovászna megye egyetlen fotóval megörökített helyszíne következik: Sepsiszentgyörgy főterének egy részlete. Ez a fotó is inkább egy vétlenül elkapott pillanatnak tűnik, mit tudatosan tervezett felvételnek. 1969-ben még az akkor divatos térrendezés szerint virággruppokkal díszítették a teret, amit végül csak a tér 2010-as évekbeli felújítási munkálatai során tüntettek el teljesen, és lett a terület manapság a város társasági életének egyik fő helyszíne.
Sepsiszentgyörgyön egy pillanatnyi lélegzetet veszünk. A következő részben majd innen folytatjuk, Brassó felé véve az irányt, ahonnan teszünk egy rövid kitérőt a sinaiai Peleș-kastély felé, megnézzük Nagyszeben impozáns belvárosát, majd a Vajdahunyadi várra is vetünk egy gyors pillantást. Addig is, ha van ötletetek, hogy ki lehetett a fotós házaspár, esetleg bármilyen más ötletetek van, osszátok meg velünk, akár hozzászólásban is!