2020. aug. 13. csütörtökIpoly
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Van, ami fél évszád múltán is változatlan: Nagyvárad és Segesvár akkor is lenyűgöző volt

utolsó frissítés: 15:26 GMT +2, 2020. június 18.

Folytatjuk a könnyed nyári körutazásunkat Erdélyben, most Nagyvárad és Segesvár lesz a főszereplő.


Nemrég egy könnyed erdélyi körutazást ígértünk nektek, egy titokzatos budapesti házaspár segítségével, akikkel nem csak térben járjuk be Erdélyt, hanem időben is visszaröpítek minket ötven évet. A dolgok közepébe csapva pedig már bemutattunk a nyári melegben nyugodtnak tűnő Kolozsvárt, lényegében az első várost, ahol látszik, hogy ismeretlen kalauzaink több időt is eltöltöttek. Most viszont rendet teszünk az utazásaikban, egy gyors városnézés erejéig megfordulunk Nagyváradon, majd elveszünk Segesvár mai napig is ámulatba ejtő történelmi városközpontjában, és persze tovább kutatunk a titokzatos budapesti házaspár után, akinek képei tavaly az Azopan Fotóarchívumhoz kerültek.

A képek eredetijét jelentő színes diapozitívokat 2019 februárjának végén egy lomtalanítás során találta Budapesten Tüskés Anna művészettörténész. A mintegy 5000 darabos, színes családi gyűjteményt kiszórták az utcára. A diák nagy része Észak- és Nyugat-Európában, illetve Észak-Afrikában és a Közel-Keleten készültek, de közel 300 darab két erdélyi utazást mutat be. Sántha Imre Géza művészettörténész közreműködésével így került képbe az Azopan Fotóarchívum, amely nyitott volt az gyűjtemény erdélyi anyagának digitalizálására és közzétételére. Bár a diák többségét a készítők feliratozták, így viszonylag pontosan lehet tudni hol és mikor készültek, de a képeken szereplő személyek személyazonosságát nem jelölték (mint ahogyan a családi fotók többségén nem szoktuk, mert úgy gondoljuk, mindig is tudni fogjuk, kik szerepelnek rajta). Ezért is indítottunk nyomozást utánuk, amit az Index is felkarolt, így most már tényleg megnőtt annak a lehetősége, hogy kiderül, kik is a kalauzaink. Bármi friss információ derül ki róluk, természetesen megírjuk, és ha ti bármi információt tudtok róluk, azt is szívesen vesszük, de most térjünk inkább vissza az 1969-es utazásukra.

A képek alapján először ugyanis 1969-ben jártak Erdélyben, és valószínűleg egy klasszikus észak-erdélyi túrát tettek meg, Nagyváradot és Kolozsvárt érintve vették az irányt Székelyföld felé, ahol főleg a klasszikus üdülővárosokban időztek el. A mostani képek ennek az utazásnak egy részét fogják felidézni. A következő részben az ötven évvel ezelőtti Székelyföldön fogunk megfordulni az 1969-es, illetve a második, 1973-as utazás képeivel, és a terveink szerint egy Dél-Erdélyi túrával zárjuk a sorozatot, többségében az 1973-as körútjuk képeit használva, amiben Brassó és Nagyszeben városa lesz a főszereplő.

szerkesztette: Gál László

Az első állomás rögtön a határ után Nagyvárad. Manapság talán a város szecessziós öröksége jut elsőre eszünkbe, illetve ennek legreprezentatívabb és egyszersmind Várad legismertebb épülete, a főtéri (Szent László téri) Fekete Sas palota. A kalauzaink mintha nem is érdeklődtek volna a szecesszió iránt, csak egy főtéri gyors séta (és rövid kitérő a római katolikus székesegyház felé) fért bele az utazásba a képek alapján. A Fekete Sas palotáról ez az egyetlen kép, ez sem a legelőnyösebb.

Ahogyan teljesen hiányzik a vár is a meglátogatott látványosságok közül, de arra legalább van magyarázatunk, azt ugyanis az előző hatalom igyekezett inkább elrejteni és lehetőleg eltüntetni a turisták szeme elől.
Épp csak egy kicsit kellett balra fordulni, hogy elkészítsék az ifj. Rimanóczy Kálmán tervei alapján épített városházáról ezt a fotót. A XIX-XX. század fordulóján alkotó Rimanóczynak fontos szerepe volt Nagyvárad mai arculatának kialakításában. Az 1904-ben felavatott városháza épülete mellett olyan jelentős épületeknek a tervei kötődnek a nevéhez, mint a pénzügyi igazgatóság palotája, a görögkatolikus püspöki palota, az ortodox püspökség jelenlegi székháza, a volt központi takarékpénztár épülete, a Moskovits-, a Rimanóczy- és az Apolló-palota. Nem véletlenül állított neki szobrot nemrég születésének 150. évfordulója apropóján az önkormányzat, amit a járványügyi korlátozások miatt mindenféle ünnepi ceremónia nélkül adták át.

A képen a néptanács épületére kifeszített molinó a Román Kommunista Párt X. kongresszusát élteti. Erről már beszéltünk a kolozsvári képeket bemutató összeállításban is, így nem részletezzük.
Főtéri tornyok. Balra a Mária elszenderedése ortodox templom (ismertebb nagyváradi nevén Holdas templom), míg jobbra a néptanács tornya.

Néhányan talán azt gondolják, hogy a későbarokk stílusú Holdas templom eredetileg nem is a nagyváradi ortodox közösségnek épült, pedig de. A templomot a 18. század végén kezdte építtetni a közösség Mihai Püspöki és Mihai Kristoff közbenjárásával. Mindketten jómódú váradi nemesek voltak, akik jelentős befolyással bírtak a város kereskedelmi életére, s egyúttal buzgó ortodoxok is. A 18. századi váradi ortodoxok között egyébként egyaránt voltak románok, szerbek, makedo-románok és görögök. Egy részük jelentős szerepet játszott a város gazdasági megerősödésében, sőt annak vezetőrétegeiben is helyet kapott.

Ha átutazóban lévő magyarországi turistáink bementek volna a templomba, akkor még a templom falainak eredeti festészeti díszeit láthatták volna, amit aranyozásaival és szobrászati munkáival egyetemben Alexandru és Arsenie Teodorovici testvérpár készített el a 19. század elején. Ezt a korábbi festészeti díszét a templomnak 1977-79 között teljesen átfestették, az új kifestést Eremia Profeta festőművész készítette el.
Úgy látszik, hogy tényleg nem akartak a főtérnél sokkal távolabb menni. A képen még mindig a néptanács épülete, illetve a vele szemben álló Szent László római katolikus templom.
Még mindig a főtéren vagyunk, háttérben a 2018 augusztásában kigyulladt (és nagyrészt le is égett) görögkatolikus püspöki palota, aminek jelenleg is tart a felújítása.

A képen azért még jól kivehető a kommunista rendszer térrendezési törekvése, aminek a lényege a terek zöldesítése, hogy kiszorítsák az embereket a térről, ezzel is akadályozva a gyülekezésüket. A tér park jellege a 19. században megjelenő trendre vezethető vissza, akkor Európa-szerte zöldesítették a főtereket, és ezt a modellt vették át az erdélyi városok is. Nagyvárad mellett például a legutóbb bemutatott Kolozsvár is. A főterek parkszerűsége a két világháború között is megmaradt, a kommunizmusban pedig egyenesen virágkorát élte ez a fajta térrendezés, amivel a tér eredeti, agora funkcióját akarták akadályozni. A rendszerváltás után pedig az autók vették birtokukba a teret, lévén nagy részét az autós közlekedés és parkolók foglalták el. 2010-ben vetődött fel komolyan a főtér felújításának és átalakításának az ötlete, ami hosszú viták után (itt találtok például egy remek riportot erről a vitáról, illetve a visszás közbeszerzésekről) végül a 2010-es évek második felére be is fejezték.

Mostanság már inkább azon megy a vita, hogy lesz-e Szent László szobor a róla elnevezett téren. Először a barokk korban állítottak egy kőből készült Szent László szobrot itt, majd ezt 1893-ben lecserélték egy álló, bronz Szent László szoborra, amit az első világháború után eltávolítottak. Helyére először egy II. Ferdinánd román királyt ábrázoló lovasszobor került, amit 1924-ben avattak fel, de a királyság bukása után természetesen ennek is mennie kellett, Vitéz Mihály lovasszobra váltotta, ami egészen a legutóbbi felújításig maradhatott, ekkor döntötték el, hogy lecserélik. A város magyarsága azt szerette volna, ha ismét egy Szent László szobor kerül a helyére, de végül 2019-ben úgy határozott a hivatal, inkább II. Ferdinánd királynak állítanak ismét szobrot. A Vitéz Mihály lovasszobra Emanuil Gojdu térre kerül, míg Szent László impozáns lovasszobrát a várba fogják felállítani.
Fölösleges lett volna ennyit foglalkozni Szent László szoborral, ha nem mutatok egyet. A képen az 1893-ben a főtéren felállított szobor látható, ami az eltávolítása után a római katolikus püspökség kertjébe került a székesegyház elé, ahol egyébként ma is látható. Úgy tűnik, hogy turistáink nagyra értékelték a magyar történelmi személyiségeket.

Ők még nem láthatták, de manapság ettől a szobortól nem messze láthatójuk Szent László kőből készült szobrát is, ami a város legrégebbi barokk szobra. 1969-ben még a föld alatt rejtegették (összesen 52 éven át volt a föld alatt), és csupán 2000-ben a restaurálási munkák befejezés után állították fel újra.

Ennél közelebb már nem megyünk a székesegyházhoz, úgy tűnik, mintha a vezetőink is csak távolról nézték volna meg az épületet, helyette továbbhaladunk Kolozsvár felé.
Kolozsvár előtt viszont egy rövid vásárlásra megálltak még - a feliratok szerint - Magyarkapuson (Căpușu Mare). A kalotaszegi településektől nem volt idegen a háziipar. A Korunk 1969-es riportja szerint Magyarkapus lakosságának is jelentős bevétele származott a kalotaszegi varrottasok, illetve a nyírfa ágakból készített seprűk és kosarak árusításából. A "háziipari" termékek árusítása manapság is gyakorlat Magyarkapuson, csak manapság valószínűleg nem a varrottasokból származik a legnagyobb bevétel, hanem a kerti törpéből, bőrökből, csergékből és hasonlókból. A vesszőből font kosarak árusítása manapság is bevett viszont.
A népi viszont már akkor sem volt túl népszerű Kapuson, az említett Korunk cikk meg is jegyzi, hogy az ősi, igen szép ruhadarabok ott is csak a ládák fenekéről kerül elő mutatóba, senki sem viseli.
Ekkortájt a településen a cikk szerint az 1962-ben megnyitott vasbánya és a vasérc jelentette a legfontosabb megélhetésforrást, bár ezzel kapcsolatban azért egy kicsit fenntartásokkal kezelnénk a Korunk riportját. Az új/megváltozott idők szelét viszont mindenképp jelzi, hogy 1969-ben Magyarkapuson 160 rádió előfizető volt, és televízióból is volt az egyik legtöbb Kalotaszegen. Ez egyébként egy másik Korunkos cikkből derül ki, amely a Művelődő Kalotaszegről szól.

A képek alapján szereplőinket két téma érdekelte igazán. Előszeretettel fotózták a természet látványosságait, ezek közül a Gyilkos-tó körül, illetve Békás-szorosnál készített fotók lesznek egészen lélegzetelállítóak, de ha már Kolozsváron jártak, akkor nem hagyták ki a Tordai-hasadékot sem, ami már akkor is jelentős turistalátványosság volt. Az Erdélyi-érchegység átszelő mészkőszakadék eredetileg egy beszakadt barlang. A keletkezését a mondák Szent László személyéhez fűzik (úgy látszik, hogy ennek az összeállításnak Szent László lesz a vissza-visszatérő szereplője, ha már nemsokára a napja következik), aki egy vesztett csata után menekülésre kényszerült, és amikor üldözőinek fejszéi már-már elérték, imájára a király háta mögött a roppant szikla kettéhasadt.

És érezhetően lubickoltak akkor is a témában, amikor átélhető történelemmel találkoztak. Nem egyszerű nyomok vagy 19. századi emlékművek formájában találkoztak a történelemmel, hanem körbevette őket, megérezhetővé tette számukra az elmúlt századokat. Ne feledjük, hogy a vezetőink a 19. század végén, a 20. század eleje születhettek. Arról elsődleges élményük volt. Az egyik ilyen helyszín, ahol láthatóan nagyon jól érezték magukat az Segesvár. Ez következik.
Ha nem voltunk még Segesváron, akkor talán el sem tudjuk képzelni, hogy mit hagytunk ki. Egyetlen képes beszámoló sem képes átadni azt az évszázados hangulatot, ami a vár minden kövében érezhető. Nem hiába lett a város történelmi központja 1999-ben a kulturális Világörökség része. Ez a történelmi élmény még manapság is átélhető, pedig sokszor felmerült már, hogy a helyi önkormányzat és a lakosok nem veszik komolyan a műemléképületek helyreállítására és állagmegóvására vonatkozó szigorú feltételeket. Arról is volt szó, hogy az UNESCO visszaveheti a világörökség címet.

El se nagyon tudjuk képzelni, hogy mit érezhetett a látogató fél évszázaddal ezelőtt, amikor megérezte a szászok középkori városának hangulatát. Bár a képek elég árulkodóak. Jobbra a város jelképének is számító Óratorony lentről, az alsóvárosból, míg balra az Óratoronyból látható kilátás. A toronyról később meg lesz szó, előbb ismerkedjünk Segesvárral.
Ősidőktől fogva lakott hely a Nagy-Küküllő partjának ezen része, de a vár építését a II. Géza magyar király által 1141-1161 között betelepített szászok kezdték el, ami aztán a történelem folyamán bővült, fejlődött, alakult. Első említése 1280-ból származik. A város híres volt közműiparáról. Bronz- és ónművesei, asztalosai, kőfaragói, majd később posztó-, kerámia- és üvegipara tette nevezetessé. 1367-ben kapta meg a szabad királyi város címet.

Fénykorában a várat majdnem ezer méter hosszú várfal vette körül, amelyet 14 torony erősített, többségük egy-egy céh tulajdona volt, ők szervezték meg a felszerelését és a védelmét. És a várnak viselnie kellett a történelem alakulását, támadták tatárok és törökök egyaránt. Pusztított benne tűzvész is, 1676-ban például hat óra alatt a vár házainak csaknem háromnegyedét elemésztette. A 14 toronyból 9 még így is áll. A borbélyok, a lakatosok, takácsok és a kádárok tornyai már nem léteznek, viszont a csizmadiák, kovácsok, kötélverők, mészárosok, szabók, szűcsök, tímárok tornya például még megvan.

A képen épp a szabók tornyát látjátok, amit eredetileg a 14. század építettek a várhegy nyugati oldalán. Itt kezdjük meg a képzeletbe sétánkat, és haladunk fokozatosan kelet, tehát az Óratorony felé. Azt nem tudjuk, hogy az turistáink is így tettek-e, mi csak egy lehetséges útvonalat mutatunk.
A vár manapság is lakott, bár a történelem rendesen átalakította a lakónak összetételét, manapság már nem a szász kézművesek utódai vannak többségben. 1910-ben a város 11.587 lakosából 5486 német, 3031 román és 2687 magyar volt. 1977-ben (a legközelebbi időpont, amit az 1969-es dátumhoz találtunk) 33.208 lakosból 5881 német, 20.606 román és 5924 magyar. Tehát amikor ezek a képek készültek, valószínűleg még bőven lehetett német szót hallani a várban. Lehet, hogy ezért nem is tértek le nagyon a vár fő turistacsapásról, bár így is bejárják a vár jelentős részét, lévén nem olyan nagy. A kép bal sarkában a vár talán második legismertebb épülete tűnik fel a Szarvasos ház, a távolban pedig a Diáklépcső bejárata.

A legutóbbi, 2011-es népszámláláskor egyébként összesen a 28 102.lakosából 19.632 román, 4643 magyar, 403 német. A történet viszonylag ismert, a második világháború után a rezsim kisebbségpolitikája a szászok fokozatos kivándorlásához vezetett, amit a hatalom úgy használt ki, hogy a kivándorlási kérvényt benyújtó szászok távozásáért a Német Szövetségi Köztársaságtól valutát kért. Tehát gyakorlatilag eladták őket.
Az Új Élet 1968-as riportja arról számol be, hogy a történelmi Segesvár központjának számító vár nagyszámú belföldi és külföldi látogatót vonz. Azt írják, hogy 1967 nyarán 36 ezer romániai, illetve 500 külföldi látogatója volt, és úgy számoltak, hogy ez csak a kezdet, mert igazi "népvándorlásra" számítottak a későbbiekben. És tökéletesen igazuk volt, bár az igazi népvándorlás csak az 1989-es változás után jött el.

Arról nincsenek pontos adataink, hogy a városnak hány látogatója van mostanság. 2017-es adatok szerint összesen 104.867 olyan turista látogatta meg, aki szállást foglalt a város valamelyik hivatalos vendéglátójánál. Ebből 37.560 volt a nem romániai szállásfoglaló. Ezek az emberek átlagosan két vendégéjszakát töltöttek a városban, tehát leginkább hétvégi kiruccanások helyszíne a város. Ezen kívül persze számos olyan látogatója letehetett, aki egy napot töltöttek a városban, vagy éppen nem hivatalos szállásadónál aludtak. A város történelmi múzeumának 162 ezer látogatója volt 2017-ben, ezek elsősorban az Óratoronyba látogattak el, 125 ezer ember nézte meg azt. A fegyvergyűjteményt a Vlad Țepeș-házban 15 ezer látta, míg a kínzókamrára 22 ezer ember volt kíváncsi.

Közben látogatóink egy kicsit közelebb mentek a Diáklépcsőhöz, de arról nincsen képek, hogy fel is mentek volna a 300 lépcsőfokból álló járaton. A képzeletbeli utunkon mi sem megyünk tovább, a következő képen már azt látjátok, hogy mit láthattak, amikor megfordultak.
A távolban a vár legnagyobb és legfontosabb tere látszik, magyarul talán Vártér, hivatalos román neve Piața Cetății. El is időzünk ott egy kicsit.

Közben arra gondolunk, hogy Segesvár pont olyan volt (és részben még ma is az), mint egy történelmi film díszlete. És valószínűleg, hogy nem csak mi gondoljuk így, mert 1969 augusztusi számában az Új Élet is arról írt, hogy román, magyar és szlovák koprodukcióban készülő, Dózsa György életét feldolgozó film forgatásának helyszíne Segesvár. Az Ítélet című film az akkor már elismert Kósa Ferenc rendezte, aki az 1967-es cannes-i filmfesztiválon Tízezer nap című filmjével elnyerte a legjobb rendezés díját. Dózsát Bessenyei Ferenc alakította a filmben, míg a női főszerepet (a cikkből csak annyi derül ki, hogy egy székely lányról van szó) a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésznője, Sebők Klára játszotta. Feltűntek mellettük olyan elismert színészek is, mint Major Tamás, Csiky András, Péter Blaskó vagy éppen román részről Gheorghe Dinica. A film 1970-ben a versenyben volt a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál fődíjáért.

A forgatását 1969 májusában a Székelykőn kezdték el, utána Segesvár mellett forgattak még az Erdélyi-érchegységben, Vajdahunyadon, Gyergyóban, a gyimesi havasokban, Nagyhagymáson, Fehérmezőn és Ditrón is. Amikor ezek a képek készültek már valószínűleg túl voltak a Segesvári forgatáson, mert úgy tervezték, hogy a nyár második felétől, augusztustól már a pozsonyi gótikus katedrális előtt veszik fel Dózsa vezérré választásának jelenetét.
A Vártérről készült utcakép. A távolban a Szent József tiszteletére felszentelt római katolikus templom, de azt nem nézzük meg. Ki is akart volna templomokat nézni, amikor történelmi utcaköveken sétálhat? Ezeket azóta már macskakövekre cserélték, de más nem nagyon változott sokáig benne.

Már a korabeli képeken is látszik, hogy nincsenek a legjobb állapotban sem a házak, sem a városfal, és a helyzet sok tekintetben azóta is változatlan. A renoválásuk már az 1960-as években is téma volt, és gyakorlatilag azóta sem oldódott meg maradéktalanul. Manapság a felsőváros (tehát a vár) épületeinek mintegy 90 százaléka műemlék, sok épület egyenesen A-kategóriás, tehát a legmagasabb besorolású, amelyeknek a felújítását az Országos Műemlékvédelmi Bizottság engedélyével lehetne csak megkezdeni.

A rendszerváltás után azonban két dolog volt általános. Az egyik esetben a műemléképületek tulajdonosai, amikor építkezési engedélyt váltottak ki, akkor vagy nem kértek műemlékes jóváhagyást, vagy pedig megkapták az engedélyt anélkül is. A másik - jóval gyakoribb - esetben az épülettulajdonosok egyszerűen építkezési engedély nélkül fogtak neki építkezni. Aki nem Romániában él, annak nem nehéz elképzelni, hogy ez lehetséges. Ennek nyomán aztán elszaporodtak a mindenféle szakszerűtlen megoldások. A felújítási folyamatokat ebben az egész szemléletes anyagban foglaltuk össze még 2015-ben.
Ez a fotó szintén a Vártérről készült, csak épp az előzővel egy párhuzamos utcát fotóztak le. Nyilván felmerülhet, hogy honnan tudjuk ezt ennyire pontosan? Leellenőriztük a Google Térkép segítségével, aminek a segítségével nagyrészt bejárható az egész vár. És ha már a felújításoknál tartottunk, akkor az is feltűnt, hogy a képen látható házak (különösen a hozzánk közelebb eső mustársárágra és vörösre mázolt házra gondolok) gyakorlatilag 1969 szinte változatlanok, a 2012-ben készült utcaképen valamivel romosabb állapotban, de ugyan így állnak. A tavaly decemberben készült panorámaképen már óriási molinó takarja el a sárga épületet, de még mindig nincs felújítás alatt. Ez persze tulajdonviszonyoktól is függ, a tér többi házát legalább jobb-rosszabb kivitelezéssel, de felújították.

Az épületek mellett kérdéses a köztulajdonban lévő várfal, illetve a tornyok helyzete is. Már 2002-ben is volt arról hírünk, hogy az UNESCO világörökség bizottsága arra tett ajánlást a román kormánynak, hogy sürgősen tegyen lépéseket a vár konzerválása érdekében, még mielőtt a bizottság felvenné azt a veszélyeztetett műemlékek listájára. Arról nem volt hírünk, hogy végül felkerült-e, de 2018-ban már arról számoltunk be, hogy beomolt a várfal csaknem 5 méteres szakasza, tehát valószínűsíthető, hogy olyan sokat nem tettek a megmentése érdekében. Akkor arról írtunk, hogy a középkori vár 11-es számmal jelölt, Csizmadia-torony és Szabó-torony közé eső szakaszát már 2016-ban felvették a restaurálást igénylő történelmi műemlékek országos programjába. Az előzetes tanulmányokat az Országos Örökségvédelmi Intézetnek kellett volna elvégeznie, de 2017-ben nem volt rá anyagi kerete, ezért 2018-ra ütemezte át a feladatot, csak közben leomlott a falszakasz. Akkor azt is mondták, hogy a várfal katolikus templom mögötti, 7-es számú szakasza is veszélyben van, 10 méteres rész szorul halaszthatatlanul restaurálásra.

2019-ben Ștefan Balici, az Országos Örökségvédelmi Intézet igazgatója ismét ígéretet tett várfal restaurálására. Akkor azt is mondta, hogy nemzetközi pályázatot írnak ki a vár restaurálására, emiatt akár két és fél év is eltelhet, amíg ténylegesen hozzálátnak a munkálatokhoz. Az igazgató szerint ugyanakkor ez alatt egy sor olyan javítást kell elvégezniük, ami megakadályozza a várfal további romlását. Ígérete szerint hosszadalmas, de minőségi lesz a várfal restaurálása, ami alatt továbbra is lehet látogatni a várat. A várfal mellett a mészárosok, a vargák, a szabók, az ónművesek, a kovácsok és a csizmadiák tornyát, valamint az Óratorony is javításra szorul.
A segesvári túránkat az óratoronnyal kezdtük, és ott is fogjuk befejezni. A város jelképe a középkor óta a vár bejárata, ami elválasztja az Alsóvárost a Felsővárostól. A többi toronytól eltérően ezt nem valamelyik céh védte, hanem a városi tanács katonái. Sokáig maga a tanács is az első szinten levő teremben ülésezett. A toronyban őrizték a város kincstárát, levéltárát, és itt volt a lőszerraktár is. Ahogy korábban már kiderült jelenleg múzeum működik benne, amit 1899-ben alakítottak ki.

A toronyba 1604-ben fából készült óraszerkezet került, ekkor kapta az Óratorony nevet. 1648-ban az óraszerkezetet és a számlapot kicserélték, és ekkor építette be Johann Kirschel mester a minden óraütéskor körbejáró figurákat is. 1964 óta elektromos motorral működtetik, tehát 1969-ben már ezt láthatták az idei látogató turistáink. Az 1964-es felújításáról viszont részletesen beszámol a már korábban említett 1968-as Új Életben közölt cikk. A lap hosszan idézi azt a villanyszereplő nyugdíjas ezermestert, Friedrich Konradot, aki "mintegy 170 éves pihenés után életet lehet a fabábokba. A mester óratorony szomszédságában lakott egy vénségesen vén ház második emeletén, őt fogjuk most idézni, és ezzel most búcsúzunk is.

"Három-négy évvel ezelőtt egyik idősebb kollégám megkért, vállaljam el a toronyóra karbantartását, nem lehet ugyan keresni vele, de kár lenne gondozó nélkül hagyni. Hát én átvettem tőle. Az óraszerkezet 1906-ból való, a svájci Fuchs és fia cég gyártmánya, ők cserélték ki az alkatrészeket acélra. Az új szerkezet nagyon jól működik, nincs vele sok bajom. Aztán mind kérdezték tőlem az emberek: nem lehetne-e valamit csinálni, hogy a fabábok mozogjanak is? Állandóan a prágai órával példálóztak, hogy az milyen szenzációs, le is fényképezték nekem színesben. Ez az állandó összehasonlítás megvallom, bosszantott. Utánanéztem a dolognak. Az órát, a figurákkal 1648-ban egy Kirschel nevű mester csinálta, gondoltam, találok valamelyik levéltárban korabeli leírást, esetleg rajzot, de semmi sem maradt fenn. 1811-ben ezt az órát egy másikkal cserélték ki, amelyet a segesvári Dévai-testvérek gyártottak, akkor a bábok már nem mozogtak, csak az az egy dobos, amely tizenkettőkor külön kondít. Tanácstalanul tébláboltam a toronyban, megvizsgálgattam a fa- és fémdarabokat, amelyek a figurák körül hevertek. Volt egy asztalnagyságú kerék, gyanúsan kidolgozott, fogazott, nahát, gondoltam, ezt fel fogom tudni használni. Az eredeti fogaskerék volt. Kiötöltem, mint lehetne még egy fogaskerék bekombinálásával, villanymotorral összeköttetésbe hozni a toronyórával. Aztán egy nyáron át dolgoztam vele, amíg elkészült. Most meg azt szeretnék, hogy a többi figurát is hozzam mozgásba, de lehetőleg úgy, hogy minél többet csináljanak: bólogassanak, hadonásszanak. Nyilván csak az eredeti középkori elképzeléshez ragaszkodhatom, hát ilyen értelemben gondolkozom is rajta. Most egy naptáron dolgozom, az ugyan nem volt a Kirschel-féle órán, de a helyét meghagyta, tehát nyilván megcsinálta volna, ha nem jön valami közbe. Szeretnék ezzel a naptárral egy év alatt elkészülni. Most gyűjtöm hozzá az alkatrészeket, nekem is rengeteg régi dolgom van a padláson, a hajdani műhelyemből maradtak. Örök életemben szerettem különleges szerkezetekkel foglalkozni! Azt mondják, hogy a lakásomon is látszik, hogy ezermester lakja! Hát igen... Ha még a babaszobát látnák, amit az unokámnak csináltam: pazarul világít benne egy miniatűr csillár" - idézi a lap a mestert.