Van, ami fél évszád múltán is változatlan: Nagyvárad és Segesvár akkor is lenyűgöző volt
utolsó frissítés: 15:26 GMT +2, 2020. június 18.Folytatjuk a könnyed nyári körutazásunkat Erdélyben, most Nagyvárad és Segesvár lesz a főszereplő.
Nemrég egy könnyed erdélyi körutazást ígértünk nektek, egy titokzatos budapesti házaspár segítségével, akikkel nem csak térben járjuk be Erdélyt, hanem időben is visszaröpítek minket ötven évet. A dolgok közepébe csapva pedig már bemutattunk a nyári melegben nyugodtnak tűnő Kolozsvárt, lényegében az első várost, ahol látszik, hogy ismeretlen kalauzaink több időt is eltöltöttek. Most viszont rendet teszünk az utazásaikban, egy gyors városnézés erejéig megfordulunk Nagyváradon, majd elveszünk Segesvár mai napig is ámulatba ejtő történelmi városközpontjában, és persze tovább kutatunk a titokzatos budapesti házaspár után, akinek képei tavaly az Azopan Fotóarchívumhoz kerültek.
A képek eredetijét jelentő színes diapozitívokat 2019 februárjának végén egy lomtalanítás során találta Budapesten Tüskés Anna művészettörténész. A mintegy 5000 darabos, színes családi gyűjteményt kiszórták az utcára. A diák nagy része Észak- és Nyugat-Európában, illetve Észak-Afrikában és a Közel-Keleten készültek, de közel 300 darab két erdélyi utazást mutat be. Sántha Imre Géza művészettörténész közreműködésével így került képbe az Azopan Fotóarchívum, amely nyitott volt az gyűjtemény erdélyi anyagának digitalizálására és közzétételére. Bár a diák többségét a készítők feliratozták, így viszonylag pontosan lehet tudni hol és mikor készültek, de a képeken szereplő személyek személyazonosságát nem jelölték (mint ahogyan a családi fotók többségén nem szoktuk, mert úgy gondoljuk, mindig is tudni fogjuk, kik szerepelnek rajta). Ezért is indítottunk nyomozást utánuk, amit az Index is felkarolt, így most már tényleg megnőtt annak a lehetősége, hogy kiderül, kik is a kalauzaink. Bármi friss információ derül ki róluk, természetesen megírjuk, és ha ti bármi információt tudtok róluk, azt is szívesen vesszük, de most térjünk inkább vissza az 1969-es utazásukra.
A képek alapján először ugyanis 1969-ben jártak Erdélyben, és valószínűleg egy klasszikus észak-erdélyi túrát tettek meg, Nagyváradot és Kolozsvárt érintve vették az irányt Székelyföld felé, ahol főleg a klasszikus üdülővárosokban időztek el. A mostani képek ennek az utazásnak egy részét fogják felidézni. A következő részben az ötven évvel ezelőtti Székelyföldön fogunk megfordulni az 1969-es, illetve a második, 1973-as utazás képeivel, és a terveink szerint egy Dél-Erdélyi túrával zárjuk a sorozatot, többségében az 1973-as körútjuk képeit használva, amiben Brassó és Nagyszeben városa lesz a főszereplő.
szerkesztette: Gál László
Ahogyan teljesen hiányzik a vár is a meglátogatott látványosságok közül, de arra legalább van magyarázatunk, azt ugyanis az előző hatalom igyekezett inkább elrejteni és lehetőleg eltüntetni a turisták szeme elől.
A képen a néptanács épületére kifeszített molinó a Román Kommunista Párt X. kongresszusát élteti. Erről már beszéltünk a kolozsvári képeket bemutató összeállításban is, így nem részletezzük.
Néhányan talán azt gondolják, hogy a későbarokk stílusú Holdas templom eredetileg nem is a nagyváradi ortodox közösségnek épült, pedig de. A templomot a 18. század végén kezdte építtetni a közösség Mihai Püspöki és Mihai Kristoff közbenjárásával. Mindketten jómódú váradi nemesek voltak, akik jelentős befolyással bírtak a város kereskedelmi életére, s egyúttal buzgó ortodoxok is. A 18. századi váradi ortodoxok között egyébként egyaránt voltak románok, szerbek, makedo-románok és görögök. Egy részük jelentős szerepet játszott a város gazdasági megerősödésében, sőt annak vezetőrétegeiben is helyet kapott.
Ha átutazóban lévő magyarországi turistáink bementek volna a templomba, akkor még a templom falainak eredeti festészeti díszeit láthatták volna, amit aranyozásaival és szobrászati munkáival egyetemben Alexandru és Arsenie Teodorovici testvérpár készített el a 19. század elején. Ezt a korábbi festészeti díszét a templomnak 1977-79 között teljesen átfestették, az új kifestést Eremia Profeta festőművész készítette el.
A képen azért még jól kivehető a kommunista rendszer térrendezési törekvése, aminek a lényege a terek zöldesítése, hogy kiszorítsák az embereket a térről, ezzel is akadályozva a gyülekezésüket. A tér park jellege a 19. században megjelenő trendre vezethető vissza, akkor Európa-szerte zöldesítették a főtereket, és ezt a modellt vették át az erdélyi városok is. Nagyvárad mellett például a legutóbb bemutatott Kolozsvár is. A főterek parkszerűsége a két világháború között is megmaradt, a kommunizmusban pedig egyenesen virágkorát élte ez a fajta térrendezés, amivel a tér eredeti, agora funkcióját akarták akadályozni. A rendszerváltás után pedig az autók vették birtokukba a teret, lévén nagy részét az autós közlekedés és parkolók foglalták el. 2010-ben vetődött fel komolyan a főtér felújításának és átalakításának az ötlete, ami hosszú viták után (itt találtok például egy remek riportot erről a vitáról, illetve a visszás közbeszerzésekről) végül a 2010-es évek második felére be is fejezték.
Mostanság már inkább azon megy a vita, hogy lesz-e Szent László szobor a róla elnevezett téren. Először a barokk korban állítottak egy kőből készült Szent László szobrot itt, majd ezt 1893-ben lecserélték egy álló, bronz Szent László szoborra, amit az első világháború után eltávolítottak. Helyére először egy II. Ferdinánd román királyt ábrázoló lovasszobor került, amit 1924-ben avattak fel, de a királyság bukása után természetesen ennek is mennie kellett, Vitéz Mihály lovasszobra váltotta, ami egészen a legutóbbi felújításig maradhatott, ekkor döntötték el, hogy lecserélik. A város magyarsága azt szerette volna, ha ismét egy Szent László szobor kerül a helyére, de végül 2019-ben úgy határozott a hivatal, inkább II. Ferdinánd királynak állítanak ismét szobrot. A Vitéz Mihály lovasszobra Emanuil Gojdu térre kerül, míg Szent László impozáns lovasszobrát a várba fogják felállítani.
Ők még nem láthatták, de manapság ettől a szobortól nem messze láthatójuk Szent László kőből készült szobrát is, ami a város legrégebbi barokk szobra. 1969-ben még a föld alatt rejtegették (összesen 52 éven át volt a föld alatt), és csupán 2000-ben a restaurálási munkák befejezés után állították fel újra.
Ennél közelebb már nem megyünk a székesegyházhoz, úgy tűnik, mintha a vezetőink is csak távolról nézték volna meg az épületet, helyette továbbhaladunk Kolozsvár felé.
És érezhetően lubickoltak akkor is a témában, amikor átélhető történelemmel találkoztak. Nem egyszerű nyomok vagy 19. századi emlékművek formájában találkoztak a történelemmel, hanem körbevette őket, megérezhetővé tette számukra az elmúlt századokat. Ne feledjük, hogy a vezetőink a 19. század végén, a 20. század eleje születhettek. Arról elsődleges élményük volt. Az egyik ilyen helyszín, ahol láthatóan nagyon jól érezték magukat az Segesvár. Ez következik.
El se nagyon tudjuk képzelni, hogy mit érezhetett a látogató fél évszázaddal ezelőtt, amikor megérezte a szászok középkori városának hangulatát. Bár a képek elég árulkodóak. Jobbra a város jelképének is számító Óratorony lentről, az alsóvárosból, míg balra az Óratoronyból látható kilátás. A toronyról később meg lesz szó, előbb ismerkedjünk Segesvárral.
Fénykorában a várat majdnem ezer méter hosszú várfal vette körül, amelyet 14 torony erősített, többségük egy-egy céh tulajdona volt, ők szervezték meg a felszerelését és a védelmét. És a várnak viselnie kellett a történelem alakulását, támadták tatárok és törökök egyaránt. Pusztított benne tűzvész is, 1676-ban például hat óra alatt a vár házainak csaknem háromnegyedét elemésztette. A 14 toronyból 9 még így is áll. A borbélyok, a lakatosok, takácsok és a kádárok tornyai már nem léteznek, viszont a csizmadiák, kovácsok, kötélverők, mészárosok, szabók, szűcsök, tímárok tornya például még megvan.
A képen épp a szabók tornyát látjátok, amit eredetileg a 14. század építettek a várhegy nyugati oldalán. Itt kezdjük meg a képzeletbe sétánkat, és haladunk fokozatosan kelet, tehát az Óratorony felé. Azt nem tudjuk, hogy az turistáink is így tettek-e, mi csak egy lehetséges útvonalat mutatunk.
A legutóbbi, 2011-es népszámláláskor egyébként összesen a 28 102.lakosából 19.632 román, 4643 magyar, 403 német. A történet viszonylag ismert, a második világháború után a rezsim kisebbségpolitikája a szászok fokozatos kivándorlásához vezetett, amit a hatalom úgy használt ki, hogy a kivándorlási kérvényt benyújtó szászok távozásáért a Német Szövetségi Köztársaságtól valutát kért. Tehát gyakorlatilag eladták őket.
Arról nincsenek pontos adataink, hogy a városnak hány látogatója van mostanság. 2017-es adatok szerint összesen 104.867 olyan turista látogatta meg, aki szállást foglalt a város valamelyik hivatalos vendéglátójánál. Ebből 37.560 volt a nem romániai szállásfoglaló. Ezek az emberek átlagosan két vendégéjszakát töltöttek a városban, tehát leginkább hétvégi kiruccanások helyszíne a város. Ezen kívül persze számos olyan látogatója letehetett, aki egy napot töltöttek a városban, vagy éppen nem hivatalos szállásadónál aludtak. A város történelmi múzeumának 162 ezer látogatója volt 2017-ben, ezek elsősorban az Óratoronyba látogattak el, 125 ezer ember nézte meg azt. A fegyvergyűjteményt a Vlad Țepeș-házban 15 ezer látta, míg a kínzókamrára 22 ezer ember volt kíváncsi.
Közben látogatóink egy kicsit közelebb mentek a Diáklépcsőhöz, de arról nincsen képek, hogy fel is mentek volna a 300 lépcsőfokból álló járaton. A képzeletbeli utunkon mi sem megyünk tovább, a következő képen már azt látjátok, hogy mit láthattak, amikor megfordultak.
Közben arra gondolunk, hogy Segesvár pont olyan volt (és részben még ma is az), mint egy történelmi film díszlete. És valószínűleg, hogy nem csak mi gondoljuk így, mert 1969 augusztusi számában az Új Élet is arról írt, hogy román, magyar és szlovák koprodukcióban készülő, Dózsa György életét feldolgozó film forgatásának helyszíne Segesvár. Az Ítélet című film az akkor már elismert Kósa Ferenc rendezte, aki az 1967-es cannes-i filmfesztiválon Tízezer nap című filmjével elnyerte a legjobb rendezés díját. Dózsát Bessenyei Ferenc alakította a filmben, míg a női főszerepet (a cikkből csak annyi derül ki, hogy egy székely lányról van szó) a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésznője, Sebők Klára játszotta. Feltűntek mellettük olyan elismert színészek is, mint Major Tamás, Csiky András, Péter Blaskó vagy éppen román részről Gheorghe Dinica. A film 1970-ben a versenyben volt a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál fődíjáért.
A forgatását 1969 májusában a Székelykőn kezdték el, utána Segesvár mellett forgattak még az Erdélyi-érchegységben, Vajdahunyadon, Gyergyóban, a gyimesi havasokban, Nagyhagymáson, Fehérmezőn és Ditrón is. Amikor ezek a képek készültek már valószínűleg túl voltak a Segesvári forgatáson, mert úgy tervezték, hogy a nyár második felétől, augusztustól már a pozsonyi gótikus katedrális előtt veszik fel Dózsa vezérré választásának jelenetét.
Már a korabeli képeken is látszik, hogy nincsenek a legjobb állapotban sem a házak, sem a városfal, és a helyzet sok tekintetben azóta is változatlan. A renoválásuk már az 1960-as években is téma volt, és gyakorlatilag azóta sem oldódott meg maradéktalanul. Manapság a felsőváros (tehát a vár) épületeinek mintegy 90 százaléka műemlék, sok épület egyenesen A-kategóriás, tehát a legmagasabb besorolású, amelyeknek a felújítását az Országos Műemlékvédelmi Bizottság engedélyével lehetne csak megkezdeni.
A rendszerváltás után azonban két dolog volt általános. Az egyik esetben a műemléképületek tulajdonosai, amikor építkezési engedélyt váltottak ki, akkor vagy nem kértek műemlékes jóváhagyást, vagy pedig megkapták az engedélyt anélkül is. A másik - jóval gyakoribb - esetben az épülettulajdonosok egyszerűen építkezési engedély nélkül fogtak neki építkezni. Aki nem Romániában él, annak nem nehéz elképzelni, hogy ez lehetséges. Ennek nyomán aztán elszaporodtak a mindenféle szakszerűtlen megoldások. A felújítási folyamatokat ebben az egész szemléletes anyagban foglaltuk össze még 2015-ben.
Az épületek mellett kérdéses a köztulajdonban lévő várfal, illetve a tornyok helyzete is. Már 2002-ben is volt arról hírünk, hogy az UNESCO világörökség bizottsága arra tett ajánlást a román kormánynak, hogy sürgősen tegyen lépéseket a vár konzerválása érdekében, még mielőtt a bizottság felvenné azt a veszélyeztetett műemlékek listájára. Arról nem volt hírünk, hogy végül felkerült-e, de 2018-ban már arról számoltunk be, hogy beomolt a várfal csaknem 5 méteres szakasza, tehát valószínűsíthető, hogy olyan sokat nem tettek a megmentése érdekében. Akkor arról írtunk, hogy a középkori vár 11-es számmal jelölt, Csizmadia-torony és Szabó-torony közé eső szakaszát már 2016-ban felvették a restaurálást igénylő történelmi műemlékek országos programjába. Az előzetes tanulmányokat az Országos Örökségvédelmi Intézetnek kellett volna elvégeznie, de 2017-ben nem volt rá anyagi kerete, ezért 2018-ra ütemezte át a feladatot, csak közben leomlott a falszakasz. Akkor azt is mondták, hogy a várfal katolikus templom mögötti, 7-es számú szakasza is veszélyben van, 10 méteres rész szorul halaszthatatlanul restaurálásra.
2019-ben Ștefan Balici, az Országos Örökségvédelmi Intézet igazgatója ismét ígéretet tett várfal restaurálására. Akkor azt is mondta, hogy nemzetközi pályázatot írnak ki a vár restaurálására, emiatt akár két és fél év is eltelhet, amíg ténylegesen hozzálátnak a munkálatokhoz. Az igazgató szerint ugyanakkor ez alatt egy sor olyan javítást kell elvégezniük, ami megakadályozza a várfal további romlását. Ígérete szerint hosszadalmas, de minőségi lesz a várfal restaurálása, ami alatt továbbra is lehet látogatni a várat. A várfal mellett a mészárosok, a vargák, a szabók, az ónművesek, a kovácsok és a csizmadiák tornyát, valamint az Óratorony is javításra szorul.
A toronyba 1604-ben fából készült óraszerkezet került, ekkor kapta az Óratorony nevet. 1648-ban az óraszerkezetet és a számlapot kicserélték, és ekkor építette be Johann Kirschel mester a minden óraütéskor körbejáró figurákat is. 1964 óta elektromos motorral működtetik, tehát 1969-ben már ezt láthatták az idei látogató turistáink. Az 1964-es felújításáról viszont részletesen beszámol a már korábban említett 1968-as Új Életben közölt cikk. A lap hosszan idézi azt a villanyszereplő nyugdíjas ezermestert, Friedrich Konradot, aki "mintegy 170 éves pihenés után életet lehet a fabábokba. A mester óratorony szomszédságában lakott egy vénségesen vén ház második emeletén, őt fogjuk most idézni, és ezzel most búcsúzunk is.
"Három-négy évvel ezelőtt egyik idősebb kollégám megkért, vállaljam el a toronyóra karbantartását, nem lehet ugyan keresni vele, de kár lenne gondozó nélkül hagyni. Hát én átvettem tőle. Az óraszerkezet 1906-ból való, a svájci Fuchs és fia cég gyártmánya, ők cserélték ki az alkatrészeket acélra. Az új szerkezet nagyon jól működik, nincs vele sok bajom. Aztán mind kérdezték tőlem az emberek: nem lehetne-e valamit csinálni, hogy a fabábok mozogjanak is? Állandóan a prágai órával példálóztak, hogy az milyen szenzációs, le is fényképezték nekem színesben. Ez az állandó összehasonlítás megvallom, bosszantott. Utánanéztem a dolognak. Az órát, a figurákkal 1648-ban egy Kirschel nevű mester csinálta, gondoltam, találok valamelyik levéltárban korabeli leírást, esetleg rajzot, de semmi sem maradt fenn. 1811-ben ezt az órát egy másikkal cserélték ki, amelyet a segesvári Dévai-testvérek gyártottak, akkor a bábok már nem mozogtak, csak az az egy dobos, amely tizenkettőkor külön kondít. Tanácstalanul tébláboltam a toronyban, megvizsgálgattam a fa- és fémdarabokat, amelyek a figurák körül hevertek. Volt egy asztalnagyságú kerék, gyanúsan kidolgozott, fogazott, nahát, gondoltam, ezt fel fogom tudni használni. Az eredeti fogaskerék volt. Kiötöltem, mint lehetne még egy fogaskerék bekombinálásával, villanymotorral összeköttetésbe hozni a toronyórával. Aztán egy nyáron át dolgoztam vele, amíg elkészült. Most meg azt szeretnék, hogy a többi figurát is hozzam mozgásba, de lehetőleg úgy, hogy minél többet csináljanak: bólogassanak, hadonásszanak. Nyilván csak az eredeti középkori elképzeléshez ragaszkodhatom, hát ilyen értelemben gondolkozom is rajta. Most egy naptáron dolgozom, az ugyan nem volt a Kirschel-féle órán, de a helyét meghagyta, tehát nyilván megcsinálta volna, ha nem jön valami közbe. Szeretnék ezzel a naptárral egy év alatt elkészülni. Most gyűjtöm hozzá az alkatrészeket, nekem is rengeteg régi dolgom van a padláson, a hajdani műhelyemből maradtak. Örök életemben szerettem különleges szerkezetekkel foglalkozni! Azt mondják, hogy a lakásomon is látszik, hogy ezermester lakja! Hát igen... Ha még a babaszobát látnák, amit az unokámnak csináltam: pazarul világít benne egy miniatűr csillár" - idézi a lap a mestert.