2020. szeptember 30. szerdaJeromos
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Keressük fel a párját, nyugtalanul váró kedves menyasszonyát” Milyen volt egy hagyományos sóvidéki lakodalom?

utolsó frissítés: 11:36 GMT +2, 2020. május 20.

Ha már élőben nem lakodalmazhatunk, Barabás László néprajzkutató és Bálint Zsigmond fotográfus segítségével felidézünk egy 1983-as hagyományos esküvőt Pálpatakán.


Bár hallani néha a mondást, hogy a májusban kötött házasság nem tartós, azért korántsem tudunk ideálisabb időszakot elképzelni esküvőre, mint ezt a hónapot, amikor igazán megélénkül a természet és megélénkülünk vele mi is. Mostanság a nagy lakodalmi mulatságok biztosan elmaradnak, ez viszont kitűnő alkalmat jelent arra, hogy felidézzünk egy 1983-as pálpataki esküvőt.

Kalauzunk ezúttal is Barabás László néprajzkutató és Bálint Zsigmond fotográfus lesznek. Barabás László egy sóvidéki monográfia (többek között ehhez készült a korábban már bemutatott 1982-es alsósófalvi farsangtemetés vagy parajdi hajnalozás is) számára szervezett a gyűjtőutat a településre, hogy dokumentálják az esküvői szokásokat. A rendszer szorítása miatt a 1980-as évek derekán már nem lehetett az erdélyi magyarság történelmére vagy néprajzára vonatkozó könyvet kiadni, így Barabás László pálpataki esküvőt bemutató esszéje 1988-ban jelent meg először az Új Élet képes újságban, később, a 2000-es években pedig kötetben is kiadták. Barabás László írását teljes egészében közöljük.

"Várakozással tekint a felkelő nap a Balázs portára Pálpatakán, a korondi hegyen. Minden készen áll ifj. Balázs András lakodalmára. Összesereglett az örömszülők nagy rokonsága: id. Balázs Andrásné Fábián Julianna kilenc testvére, úgymint: Anna, Géza, Márton, Ferenc, József, Árpád, Mária, Péter és Lajos, családjukkal; itt vannak a nagyszülők, id. Fábián Géza és felesége, Magdolna asszony meg a nagynyoszolyó. A rokonságból valók Balázs Mihály és Fábián Ferenc legénykék is, akik vőfélyként – vagy ahogy itt mondják, siratóhívóként – a múlt vasárnap a helyi, a fenyőkúti és korondi vendégeket a lakodalomba meghívták. Csak Balázs Lajos javakorabeli és rokonságbeli férfiember hiányzik még, ezért a várakozó izgalom. Ő lesz a szószóló a legény részéről, ő kéri ki majd a menyasszonyt, nála nélkül nem kezdődhet a lakodalom. Úgy adódott, hogy a tegnap Székelykeresztúron kellett levezessen egy lakodalmat, de megígérte, hogy mire a menyasszony után kell menni, ha törik, ha szakad, itt lesz. És valóban, mire András felveszi a fekete vőlegényi ruhát, és megkötik a nyakkendőjét, tülköl Miklós patakánál egy kocsi, meghozták a szószólót.

Megszusszan egy kicsit, nem, nem éhes, néhány szót vált a rokonsággal, aztán int az udvaron várakozó zenészeknek. Rázendítenek, de csak néhány taktus erejéig, elég ennyi figyelemfelhívónak. Mikor mind a ház elé gyűlünk, a fák lombjai közt belopódzó reggeli napsugarak közé, Balázs Lajos elbúcsúztatja Andrást a legényélettől; azon a kapun, amin ma kimegy, holnap már házasemberként tér vissza. Utána a gyülekezetet felszólítja, hogy a vőlegénynek „keressük fel a párját, / Nyugtalanul váró kedves menyasszonyát”. Míg a szószóló a vőfélyverset mondja, az örömszülők szemében könnyet látok csillogni. Az örömé bizonyosan, nemcsak szerep, hanem érzés szerinti. András jóravaló „gyermek”, gépkocsivezető és a gazdálkodást is szereti. A maguké mellé építettek neki házat, itt fog lakni az új pár, a szomszédban. A lakodalom különben régebben is mind a leánynál, mind a legénynél sírással, siratással, a „siratóval” kezdődött. Az azelőtti este rendezett táncot, mulatságot, a leány- és legényélettől való búcsút nevezték ezzel a régies és sokatmondó szóval. Balázs Lajos azzal fejezi be a verset, hogy álljanak elő a kocsisok és indulásra sorakozzanak. Sorakoznak, de nem lovas szekerek, nem lóhajtó kocsisok, ahogy sokunk emlékezetében él a falusi lakodalom. Motorizálódott itt is a világ; ha bent, a községközpontban luxuskocsival mennek a menyasszonyért, mint városon, itt, a hegyi viszonyokhoz alkalmazkodva, terepjárókkal: hat feldíszített ARO-kocsi áll egymás után a menetbe.

Míg a tanyabokor központjába, majd a mezei úton Fábián Szász Ferenc házához tartunk, vidáman szól a zene, hangos a sereg, messze viszi a szél az éneket. A faragott kapu előtt mintha akadályba ütköztünk volna, elcsendesednek a hangok. Vajon ki fogadja a vőlegény népét, ki lesz itt a szószóló gazda? Úgy hallottam, hogy a menyasszony nagybátyja, Lukács Kálmán, akit Pipa Kálmánnak ismernek széles e vidéken. Sok lakodalomba hívják szószólónak, akárcsak katonacimboráját, Balázs Lajost. Bizonyára itt lesz édesanyja, Máthé Mózesné Lukács Róza néni is, a menyasszony nagyanyja, akit mai falusi „igaz” történetek és mondák tehetséges előadójaként ismertem meg egy hegyi fonóban. A kapu zárva, de ettől Balázs Lajos nem jön zavarba, így szokás, mögötte biztosan ott áll valaki. Szerencsés jó napot kíván, és megkérdezi, hogy ki a ház gazdája, kivel tudna beszélni. Nyílik a kiskapu és előáll Lukács Kálmán, de nem az ismerős, a katonacimbora, nem a szomszéd tanya gazdálkodója. Arca szigorú, hangja idegen. Tudtára adja az érdeklődőnek, hogy a ház gazdája foglalt, vele lehet csak beszélni, a „szolgálatos kapussal”. Derültség hullámzik végig a kerítés mindkét oldalán felsorakozott násznépen, tetszik a szerepjátszás. Hiába mond a szószóló zengzetes verset arról, hogy a menyasszonyért jöttek, a kapus mintha nem is hallaná. A játékot végig kell játszani. Balázs Lajos is kénytelen prózára fordítani, kéri a portást, tolmácsolná a gazdának, hogy egy elfáradt sereg szeretne nála megpihenni, „csak egy szusszanatra”. Az semmi biztatót nem ígér. A gazda valami szerződést kötött, vásárban áll, és most isszák az áldomást, meghagyta, hogy ne zavarják. Nincs mit csinálni, tovább kell menni. Az egyik kocsis haragosan dudál, félre az útból, indulnak! Lukács Kálmán hagyja, hogy kacagjanak ezen is egy darabig, aztán enyhébb, leereszkedő hangon közli: annyit megtehet „a saját fejétől”, hogy egy félórára beengedje az utasokat. Most eszébe jut az is, hogy gazdája emlegetett valami sereget, de meghagyta, addig be ne engedje őket, míg nem válaszolnak néhány kérdésre. Következnek hát a találós kérdések, próba elé állítani a vőlegény kikérő násznagyát, gazdáját, szószólóját. Az egyik tudálékos, a másik beugrató, a harmadik és igen kedvelt típus – alkalomhoz illően – az erotikus-kétértelmű. Balázs Lajos, a vőfélyversek embere, nem tudja a választ. De bármit is felelne, lehetne benne hibát találni. Végül csak megkönyörül a kapus, és beengedi a sereget „arra a rövid időre”.

Bent, a terített asztal mellett, kedves vendégekké változnak, s a kapus népe vendéglátóvá. Főhelyre, a kanapéra ültetik a vőlegényt, a násznagy és a nyoszolyóasszony közé. Nem telik el a félóra, és András egyik nagybátyja visszatereli az eseményeket a játék színterére azzal a büszke kijelentéssel, hogy „bejöttünk, jól vagyunk, de hogy mikor megyünk tovább, nem lehet tudni”. Lukács Kálmán erre megharagszik: itt az a szokás, hogy pihenő után dolgozni kell. Soka zabkalongya a határon: összehordani, kicsépelni. Igen, ha a „lovaknak” is adnak zabot. Megegyezik a két szószóló, áldomást isznak a kalákára. Efféle késleltető mozzanatok után Balázs Lajos elérkezettnek látja a pillanatot, hogy csendet kérjen és zengő vőfélyversben előadja jövetelük célját. A vőlegény hat héttel ezelőtt itt egy virágszálat eljegyzett, azt szeretnék elvenni. Fordul a játék, a kapus válaszából megértjük, hogy a házigazda tulajdonképpen virágkertész, de a kert virágait „egybe” mind eladta, annak isszák az áldomását. Széjjelnézhet a kertben mint kapus, de nem hiszi, hogy találna egyetlen virágszálat is. Ezt nem adhatta el, erősködik a másik fél, ez „le volt előlegezve”, gyönyörű fehér virágszál. Néhány másodperc múlva hozza is Lukács Kálmán: fehér virágot, cserépben. De nem tetszik, olyan kellene, amelyik a lábán jöjjön, ne hozzák, s amelyiket lehetne „ótani”, szaporítani. Szegény kapus mentegetőzik, ő nem kertész, csak azt tudja, mi megy be, mi jön ki a kapun. Másodszorra egy népviseletbe öltözött fiatal lánnyal tér vissza. Ez a virágszál szép, csak az a baj, hogy igen tarka, bár megkérdezi a vőlegényt, hogy ezért jöttek-e. Nem, nem ezért. A kapus most már kezesebb, látott még a sarokban egy lehajtott fejű virágot, de úgy emlékszik, hogy fehér: hozza máris a fehér hárászkendőbe öltöztetett öregasszonyt. Ez már „kigyomlált virág”, hiába kelleti magát, ócsárolja Fábián Árpád, de Balázs Lajosnak tetszik, s a kapusnak is az a véleménye, hogy „ez még kigyomlálna akármit, akárkit”. A kacagás elültével megkérdezik a vőlegényt, ezért a virágért járt-e a házhoz: nem, de „jó lesz pesztrának osztán”. Negyedszerre is kimegy Lukács Kálmán, mert a „négylevelű lóhere a szerencsés”, és egy olyan virágszállal tér vissza, amelyről a virágkertésznek is az a véleménye, hogy el kell vinni olyan helyre, ahol ezután gondozzák és szaporítják. Ez a nemes virágszál Fábián Szász Margit, a menyasszony.

Megjelent a menyasszony, és az eddigi kötekedő, tréfás vígjátéki hangulat egyből emelkedetté, feszültté válik. A szülők és a násznép tekintetétől kísérve a fiatalok megcsókolják egymást, és Margit feltűzi András kabátjának gallérjára a vőlegényi mirtuszcsokrot. Balázs Lajos újabb verssel pecsételi meg a „kézbeadást”, boldogságot, szerencsét kíván az ifjú párnak. Éljen, éljen! A lakodalom idejére a násznagyra és a nyoszolyóasszonyra bízza a menyasszonyt, oda is ülteti közéjük, a vőlegény mellé. Az újabb félóra oldott hangulatban, kötetlen beszélgetéssel, házaséletbeli példálózgatással telik, csattanós történetek váltják egymást. A vőlegény szószólója és a nyoszolyóasszony viszik a szót, jól érzik magukat, nem sietnek, megkapták, amiért jöttek.

Most Lukács Kálmánon a sor, hogy csendet kérjen, itt az idő, a menyasszony búcsúzni szeretne a szülői háztól. Kézen fogja és a lépcsőre vezeti, hogy mindenkit lásson, és mindenki lássa a búcsúzót. Hosszú a menyasszony-búcsúztató, vőfélykönyvből tanulta valamikor Lukács Kálmán, de „bele-belepótol”, vagyis alkalomhoz illően igazít rajta, kihagy vagy hozzátesz. A búcsúzást a „gondviselő édesapától” kezdi, sok jót mond az édesanyáról, a „felnevelő dajkáról”, a rokonokkal, szomszédokkal folytatja, majd a „híres pálpataki legényektől” és leánybarátaitól, végül leányságától búcsúzik. Általános, minden menyasszonybúcsúztatóra illő a szöveg, a séma? Igen, de íme, itt a sokszor elhangzó szó és a pillanatnyi, egyéni érzés találkozik. Az édesapa említésekor könnycseppek jelennek meg Fábián Szász Margit szemében, és amikor „szülő édesanyjára” kerül a sor, hangosan felsír és zokog-zokog, zsebkendőbe temeti arcát. Sír a tornácon az édesanyja, nem tudja visszafojtani könnyeit édesapja sem, nemhiába „búszülők”. Vőlegényünk ajkát harapja, nehogy eltörjön a mécses. A közeli rokon, a félórával ezelőtti szópárbajozó, szolgálatos kapus, most szolgálatos búcsúztató, meghatott hangja száll-száll, betölti a teret.

De ki ne lenne meghatott ebben a pillanatban? Nem, nem lehet elérzékenyülés nélkül végignézni, végigélni ezt a lakodalmi életszínjátékot. Az élet egyik nagy eseményét, fordulóját, amit számukra érvényes módon éltek át és tettek emlékezetessé: hol kacagva, hol sírva, az emberi lét két arcát mutatva, a hagyományos, de folyton változó lakodalmi szokásban. Sok mozzanat van még hátra a lakodalomból – esküvő után a művelődési otthonban folytatódik -, de ilyen sűrített életszínjáték már nem lesz" - írta a szerző. És most következzenek a képek.

szerkesztette: Gál László

Innentől már a képeké a főszerep. A kronológiát egy kicsit borítva, egyből az események közepébe vágunk, azért, hogy megmutassuk, milyen lehetett egy hagyományos esküvői fotó abban a korszakban. Akkoriban még egyáltalán nem volt általános, mint manapság, hogy a lakodalom teljes folyamatát végigkíséri egy vagy több fotós. Mostanság szinte nem is lakodalom, amit nem örökítenek meg. Akkoriban általában az volt a jellemző, hogy a polgári és az egyházi szertartás között vagy elmentek a fotográfus stúdiójába, vagy az esküvő helyszínére hívták, hogy készüljön néhány - jellemzően beállított, csoportos - kép.
Elsődleges szándékuk az volt, hogy bemutassák, milyen a sóvidéki székely lakodalom. Azért is döntött úgy Barabás László, hogy egy elzártabb, kevésbé polgárosult falu szokásrendjét örökítik meg, ahol a lakodalomnak is egy hagyományosabb formáját tapasztalhatták meg. Miként éli meg mindazt a közösség, amivel korábban csak a néprajzi leírásokban találkozhatott a kutató. És bizony a hagyományos lakodalom része volt az esküvőt megelőző napokban az ünnepi lakoma előkészítése. Akkor még teljes egészében házilag készítettek el mindent az esküvőre és semmit sem bíztak az esküvőszervezőre, mert nem is léteztek még.
Bár erről nincs szó a szokásokat megörökítő szövegben, de a lakodalmi előkészületeket is megörökítették. Sőt, a településen töltött néhány nap alatt az őszi munkaszokásokat is fotózta Bálint Zsigmond és gyűjtötte Barabás László, de azok bemutatására most nem kerül sor. Inkább figyeljük ezeket a jóízűen nevető és adomázó, dolgos asszonyokat.
Legyen ez a páros kép amolyan átvezető az előkészületek és a tényleges ünneplés között. Ahogyan az esküvőt bemutató szöveg, úgy a képek is a lakodalomnak inkább a dramatikus részét, a népi színjáték eseményeit örökítik meg részletesebben. Ne feledjük, hogy egy néprajzi gyűjtés képei ezek és nem a manapság bevett értelemben esküvői fotók.
A polgári esketés vagy az egyházi házasságmegáldás, amely szinte mindenkinél előírásszerűen egyforma, pont az előbb említett okok miatt nem hangsúlyos sem a szövegben, sem a képeken. Sőt, jelen esetben a polgári nem is volt szorosan része az eseményeknek.

A szöveg megjegyzi, hogy az ARO terepjárókkal a helyi viszonyokhoz alkalmazkodtak. A polgári esketés kimaradását a lakodalom napjának eseményeiből részben szintén a hely viszonyaival lehet magyarázni. Pálpataka, ahogyan még manapság is használt neve utal is rá, "a korondi hegy", Korondtól 7 kilométerre északra található, szétszórt település. A polgári esketésre pedig a korondi néptanácsnál került sor, ezért az oda való elutazás már korábban megtörtént.
A lakodalmi eseményeket 1983 őszén rögzítették. A pálpataki esküvői események akkor még egy hagyományosabb formában reggel kezdődtek. Egyébként a délután kezdődő esküvők voltak már akkor is általánosabbak a vidéken.
Minden esküvő elengedhetetlen része a menyasszony kikérése. Az első felkínált virágszál (végül is a dramaturgia szerint a menyasszony részéről a lakodalmi gazda tulajdonképpen virágkertész) egy cserepes fehér muskátli. "De nem tetszik, olyan kellene, amelyik a lábán jöjjön, nem hozzák, és amelyiket lehetne „ótani”, szaporítani."
Másodszorra egy népviseletbe öltöztetett leányt hoznak, de az sem nyeri el a vendégsereg tetszését (erről nincs kép), míg harmadszorra egy fehér hárászkendőbe öltöztetett öregasszonyt hoznak. Miután kiderül, hogy nem ezért a „kigyomlált virágért” jár a vőlegény a házhoz, negyedszerre a menyasszonyt is kihozzák.
A menyasszony bevezetése után a szülők és a násznép tekintetétől kísérve a fiatalok megcsókolják egymást, majd Margit feltűzi András kabátjának gallérjára a vőlegényi mirtuszcsokrot.
Az esküvői szerepjátékban egyaránt helye van a jókedvnek, a pajzánságnak, a székely észjárásnak és természetesen a könnyeknek is. A menyasszony búcsúztatója zajlik épp, amikor a „szülő édesanyjára” kerül a sor, hangosan felsír és zokog-zokog, zsebkendőbe temeti arcát. Sír a tornácon az édesanyja, nem tudja visszafojtani könnyeit az édesapja sem, nemhiába „búszülők”.
Ez az esküvő számunkra ezzel véget ér, ahogyan Barabási fogalmazott, az élet egyik nagy eseményét, fordulóját akarták megmutatni, amit számukra érvényes módon éltek át és tettek emlékezetessé. Ők pedig igyekeztek mind szóban, mind képen a legjobban megörökíteni, hogy miként éli meg a közösség, hogyan tudja nagy jelentőségű eseménnyé tenni, illetve hogyan vesznek részt benne, milyen érzelmi hullámzása van az egésznek.