2020. május 25. hétfőOrbán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Amíg az újságíró a melegben beszélgetett, nekem a határban az élmunkás traktoristát kellett fotóznom

utolsó frissítés: 12:11 GMT +2, 2020. május 11.

Könyvelőnek tanult, de soha nem bírt egy helyben ülni. A marosvásárhelyi fotózás egyik legismertebb alakját, Haragos Zoltánt köszöntjük 91. születésnapján az Azopan Fotóarchívummal közös összeállításunkban.


"Nagyon szerettem kirándulni. Középiskolásként a kereskedelmiben nagy kirándulásokat is szerveztünk a természetbe. A legszebb emlékeim kötődnek ezekhez. Egész nyáron mentünk. Megbíztuk az egyik társunkat, hogy menjen el a vasúttársaság főnökéhez és beszélje meg a kedvezményes utazást. A negyvenes évek második felében lehetett ez, még magyarul ment minden, nagyon jól egyeztek a magyarok és a románok.

Az egyik osztálytársam elment és megbeszélte, hogy például 30 diák elmehessen fejenként 1 lejért vonattal Maroshévízre. Összeírta a résztvevők listáját és a 30 lejjel együtt odaadta a főnöknek. Persze azért a pénzért nem volt rendes helyünk, marhakupéban utaztunk, de nem számított. Maroshévízről aztán gyalog mentünk Borszékre, majd keresztülvonultunk a Csalhón és be a Békás-szorosba, ahonnan feljöttünk a Gyilkos-tóhoz. A hátizsák a hátunkon, vittük a hálózsákot és az ételt. Akkor nem kellett félni a medvéktől vagy a csobánoktól. Ha úgy volt, akkor 1-2 lejért még ordát és sajtot is vettünk tőlük.

Kint voltunk 10 napot, de akár két hetet is, és 40-50 kilométeres túrát tettünk meg. Közben én fényképeztem. A bátyámnak volt egy Kodak Box fényképezőgépe és amikor mentünk az ilyen kisebb-nagyobb kirándulásainkra, mindig elkértem tőle. Emlékszem, 6x9-es film járt bele, amit egy barátom nagyobb szuterénlakásában berendezett fotólaborban hívtunk elő. Volt egy házi nagyítója is, bár akkor gyári nagyító nem is volt, csak házi" - idézi fel emlékeit Haragos Zoltán, Zoli bácsi, amikor azt kérdezzük, hogyan kezdődött a kapcsolata a fotográfiával, ami később a szenvedélyévé vált, majd a munkája is lett. Ezzel az anyaggal tisztelgünk a szombaton, május 9-én 91. születésnapját ünneplő fotós előtt.

Évtizedekig dolgozott fotósként. Előbb a Marosvásárhelyen megjelenő magyar napilap, a Vörös Zászló (a manapság megjelenő Népújság elődje - szerk.), majd a Sütő András által alapított Új Élet képes magazin fényképésze. Közben a kezdetektől tagja a Marx József által alapított híres marosvásárhelyi fotóklubnak. Több helyen úgy is szerepel, mint alapító, de ő azt mondja, hogy csak az alapítása óta tag. Az Azopan Fotóarchívum alapítója, Szőcs Edgár beszélgetett vele.

"Ákosfalván születtem, de nem ott nőttem fel. Tragikusnak talán nem nevezném, de nagyon szomorú történet az apámé. Egyszerű nyolcosztályos géplakatos volt, egy cséplőgép tulajdonosnak dolgozott. Ilencfalvára nősült. A bátyám mesélte, mert akkor én még nem voltam megszületve, hogy Ákosfalván talált egy eladó, nagyobb családi házat. Egy orvosé volt, aki túl akart adni rajta. Nagyon kevés pénzéért árulta, de dollárban. Ezért apám kölcsönt vett fel a bankból dollárban, de jött a gazdasági válság, a lej már nem ért semmit, nem tudta megkeresni a részletet és nem tudták visszafizetni. Mindent el kellett adjunk, földönfutók lettünk. Ez után, 1933-ban költöztünk be Vásárhelyre. Olyan szegényen jöttünk be, mint a templom egere" - idézte fel a kezdeti nehéz éveket, ami az egész család életét jelentősen meghatározta.

"Marosvásárhelyen akkoriban nem volt egyetlen gyár sem. Iparosok voltak csak, akik engedélyt váltottak, és műhelyt működtettek. Édesapám egy ilyen iparosnál talált munkát, cséplőgépeket és a traktorokat javított. Nehéz körülmények között dolgozott, sokszor kint a késő őszi hidegben is javították a gépeket. A bátyámat és a nővéremet is akarta taníttatni, de nem volt erre lehetősége. A négy életben maradt testvér közül, akik Ákosfalváról bejöttünk, csak engem és a másik nővéremet taníttatott. Nagyon szerettem volna mérnökire menni egyetemre, de amikor leérettségiztem apám megbetegedett, és többet már nem tudott dolgozni. Nyilván, semmilyen nyugdíjat nem kapott, így a bátyám és én rögtön dolgozni mentünk. 1949-ben érettségiztem, amikor kézbe kaptam a dossziém erről, már ki voltam helyezve. A kommunizmusnak a mindenféle rossz oldala mellett azért egy ilyen jó oldala is volt.

Pénzügyi szakiskolát végeztem és mint könyvelőt helyeztek ki. A dossziéban úgy szerepelt a kihelyezés, hogy az Alimentara igazgatóságára kerültem. Az volt tulajdonképpen a Magyar Autonóm Tartomány, aminek Vásárhely volt a központja, kereskedelmi igazgatósága. Egészen Kovásznáig az Alimentara koordinálta a kereskedelmi életet. Legalább húszan dolgozottak a könyvelésén. Oda helyeztek ki, július elsejétől voltam fizetéses alkalmazott, mint zöldfülű könyvelő. Amikor oda kerültem, még nem adtak nekem nagy munkákat. A középiskolából kikerülve még nem tudtunk semmit. Arra emlékszem, hogy nem csináltam semmit, csak a pro forma számlákkal foglalkoztam. Megmondta valaki, hogy mit kell csinálni vele és azt végeztem. Végeredményben végül csak egy fél évig dolgoztam ott, mert novemberben elmentem katonának,


de itt találkoztam először Marx Jóskával.

Tizennégy évvel volt nagyobb nálam, hírből már hallottam róla, mint Románia nagy fényképészéről. Rögtön odamentem hozzá, és mondtam neki, hogy szeretek fényképezni. Akkoriban nem irigykedtünk egymásra, hanem örültünk, hogy találtunk valakit, aki szintén szeret fényképezni. Marx Jóska rögtön barátjává fogadott, engedte, hogy tegeződjünk, és vitt fényképezni. Jártunk Nagyszeben vidékén, sőt szeptemberben már a Nyugati-hegység környékén is. Nagyenyeden háltunk meg a sógoránál, onnan indultunk mindig tovább. Ő is ott nőtt fel, és onnan származott a felesége is, csak a háború után költöztek Vásárhelyre, mert itt kapott állást. Most is van még pár fotóm, ami akkor született, amikor Jóskával arrafelé fényképeztünk. És Marx Jóskától nagyon sokat lehetett tanulni, mert én főleg így tanultam és autodidakta módon" - magyarázta.

1952-ben szerelt le a katonaságtól, de már nem tért vissza a kereskedelmi igazgatóságra, inkább a cipőkészítő szövetkezetnél vállalt állást, ahol négy egykori osztálytársa is dolgozott. Viszont azt is tudatosította, hogy fényképezéssel is szeretne foglalkozni, fel is ezért kereste Marx Józsefet. Így csatlakozott 1953-ban az újonnan alapított marosvásárhelyi fotósklubhoz. Erre így emlékszik vissza:

"Megkerestem egy barátomat, Szigeti Ferencet is. Vele már a 40-es években is együtt fotóztam, és tudtam, hogy van nagyítógépe. Egy szuterénbe rendezett be fotólabort és ott tudtam én is dolgozni. Nekem nem volt lehetőségem fotólaborra. Vele együtt mentem be a klubba, amit Jóska alapított. Mi olyan szempontból voltunk alapítók, hogy a megalakulásától kezdve rögtön benne voltunk. Rövidnadrágos huszonévesek voltunk még akkor, az alapításban nem vettünk részt. A szakszervezetek házában kezdte meg működését a klub, volt ott később filmes klub Schnedarek Ervinnel és turistakör is.

A kör megalapítása után pedig már rögtön kezdődtek a kiállítások. Még voltak ilyen klubok az országban, és hirdettek meg számukra fotópályázatokat. Nagyváradon volt még egy jó klub és nyilván Bukarestben, de működött Ploiești-en és Brassóban is. A marosvásárhelyi volt viszont a bukaresti után a második legjobb klubja Romániának. Már az 50-es években küldtünk képeket nemzetközi kiállításokra. A 60-as évekre pedig az a klubja lett Romániának, amely nemzetközi viszonylatban is a legjobb eredményeket érte el. Akkor még nem is voltak nevezési díjak, csak a postaköltséget kellett kifizetni. Nagyon sok kiállításon vettünk részt, a legtöbb képet Marx Jóskától és tőlem fogadták el."

És a sok kiállításnak meg is lett az eredménye. Az idős fotósokkal készített interjúk során rendre felmerülő téma a pénz, és az, hogy fotósként általában jól éltek, mert mindig volt lehetőség valami mellékesre. Erre így emlékezik vissza Zoli bácsi:

"A szövetkezetnél kevés fizetésünk volt. A klubtagok mindenike csinált még valami mellékest, vagy gyerekfényképezéssel foglalkozott, vagy művészeknek készített reprókat vagy valami egyebet. Az én szerencsém az volt, hogy már több nemzetközi kiállításon részt vettem, Bukarestben is elfogadták már néhány képemet. És Marx Jóskával mindig elmentünk a megnyitóra. Egy ilyen megnyitón ismerkedtem meg egy bukaresti fotóművésszel, aki a Meridiane kiadónál dolgozott. Neki és nekem is ki volt állítva a képe.

A Meridiane kiadó levelezőlap kiadással is foglalkozott, és az említett román fotóművész egyszer Vásárhelyre is eljött, hogy fotózzon levelezőlapot. Mivel ismert már a kiállításról, megkeresett engem is, hogy segítsek neki. Én készségesen segítettem, még azt is megmondtam, hogy melyik háztetőről lehet a legjobb levelezőlapokat csinálni. Felvittem a vártemplom tornyába is, mert ismertem, hogy kivel kell beszélni ahhoz, hogy felmehessünk. Jó képeket csinált. Így került szóba, hogy nekem is jól jönne valami mellékes, mert én gyerekekről soha nem csinálok képeket. A kollégák pedig általában azal foglalkoztak.

Hanem mondtam ennek a kollégának, hogy nagyon szívesen csinálnék én is levelezőlapokat.

Mivel készségesen segítettem, mondta, hogy segít nekem, és beprotezsál a kiadónál. Két hét múlva telefonált, hogy mehetek, mert minden el lesz rendezve. Szerencsére akkor nekem már voltak jó minőségű diapozitívjaim, mert a Meridiane csak Aqua Prefessional és Kodak Professional diapozitívre készített képeket fogadott el. Csak színeset, természetesen. Már az első alkalommal vettek tőlem diát.

Az illető, aki ezzel foglalkozott, úgy ismerte Romániát, hogy én még olyat nem láttam: az egész a kisujjában volt. Megmondta nekem, hogy hova menjek. Nem a nagyvárosokat kellett fotózni, mint Nagyvárad vagy Kolozsvár, mert oda a saját fotósaikat küldték, hanem kisebbeket, mint például Tasnád, Zsibó vagy Nagykároly. Megegyeztünk. Az említett fotós, aki engem beajánlott, ő kapta a 10%-át annak, amit a Meridiane fizetett. Akkor ez így ment. És ez egészen addig tartott, ameddig tudtam csinálni, még a forradalom után is egy ideig.

Jóska is csinálta ezeket a levelezőlapokat, de amikor átment a Sütő András lapjához, akkor abbahagyta. Nem felelt meg neki, mert a lapnak járt színházat fotózni. Ő fotózta Vásárhelyt, Szatmárnémetit, Nagyváradot, Temesvárt és Sepsiszentgyörgyöt is. Kolozsvárt nem, mert ott volt más. Minden előadásra el kellett menjen, s már bonyolultabb lett volna neki még képeslapokat is fotózni, mert ugye nem a nagyvárosokból kellettek a képek.nNem fizetett ez sem nagyon jól, mert ők határozták meg az árat, de kis mellékeste hozott."

Egy évtized után a könyvelői pályáját teljesen otthagyta és inkább fotósként kezdett el dolgozni. Előbb a Vörös Zászló napilapnál dolgozott, majd átvette Marx József helyét az Új Élet folyóiratnál. Ezekre a nem is mindig könnyű időkre így emlékezett vissza:

"1959. január elsejétől dolgoztam az újságnál, mint fotóriporter.

Úgy mentem oda, hogy már ismertek. A fotókörben már '53-tól tag voltam és járt oda két újságíró is. A főszerkesztő-helyettes, Weiss nevezetű férfi, és Markó Béla nevű újságíró, aki nem azonos a politikussal, csak ugyanúgy hívták. Ők győzködtek engem 2-3 éven keresztül, hogy menjek a Vörös Zászlóhoz. Nem akartam, viszont az volt az igazság, hogy a könyvelést sem szerettem, mert egy moly munka volt. Én inkább menni szerettem volna, mint a korábbi nagy kirándulások alkalmával.

A román újsággal közösen használtunk egy labort. Szász Karcsi dolgozott a román újságnál. Egy Zorki gépet adtak, nagyon rossz volt. Rá vagy 8 évre kaptunk egy Rolleiflex gépet, irigykedtek is a fotóklub tagjai, de én azt nem használhattam, mert a román újság kapta. Néhány év múlva hoztam magamnak is egy Rolleifelxet Bukarestből, de azzal már nem sokat dolgozhattam, mert 1974-ben átmentem az Új Élethez. Akkor ment onnan nyugdíjba Marx Jóska és mentem a helyére.

A fotós kollégák a klubban mind irigykedtek rám, hogy milyen jól megy dolgom, van lehetőségem fényképezni. Mindenki azt gondolta, hogy lehet. A saját dolgaimat, a képeslapot főleg hétvégenként és a szabadságom alatt intéztem."

De nem csak a fényképezőgép volt rossz a Vörös Zászlónál, sokszor nagyon nehéz körülmények között kellett dolgozni.

"Minden nap volt egy 15-20 perces szerkesztőségi gyűlés, ahol a főszerkesztő megmondta, hogy ez a gárda ezt, az a gárda azt csinálja. Nekem meg rendszerint 2-3 újságíróval is kellett menjek: eggyel az ipartól, eggyel a mezőgazdaságtól és eggyel a kultúrától. Ha kimentünk vidékre, akkor az újságíró általában bent a meleg irodában elbeszélgetett az elnökkel, de nekem ki kellett menni valamelyik tagba, ahol az élmunkás traktorista dolgozott. Sokszor kilométereket mentem, hogy lefotózzam őket a határban. Innen mentünk tovább valamelyik ipari egységbe. Nagy téma volt a fejlődés, hogy építünk. És tényleg nagy volt az építkezés, sok gyár épült. Vásárhelyen a háború előtt egy igazi gyár sem volt. Volt egy úgynevezett bútorgyár, amit nem is lehetett igazán gyárnak nevezni, mert 15-20 ember dolgozott benne, de mi úgy hívtuk. A nagy bútorgyárban, ami a háború után épült, már 3000 ember dolgozott.

Egyszer például elmentünk a baróti szénbányát meglátogatni. Arra emlékszem, olyan volt, mintha valósággal esne benne az eső. A kommunizmusban mégis dolgoztak az emberek, hogy termeljenek. Nem ért szinte semmit, de kitermelték. Lementem fényképezni a bányába. Amikor kijöttem kiderült - amellett, hogy tiszta víz voltam -, hogy nem sikerült semmit sem fényképeznem, mert annyira bepárásodott a gépem, hogy nem csinált egy képet sem.

Volt az újságnak egy autója is, de azt el sem lehet mondani, hogy az milyen volt. Nem volt semmilyen rugózása, úgy rázott... Akkor még nem voltak az utak leaszfaltozva, kővel feltöltött utakon lehetett közlekedni. Csíkszeredáig 8-9 óra is lehetett az út, mire odaértünk, az agyunkat is kirázta az autó. Ilyen szempontból nagyon nehéz volt, de nagyon jó kollégáim voltak. Egyszerű emberek, de jó újságírók.

Az Új Élethez Jóska hívott, mondta, hogy ő nyugdíjba fog menni, s akkor mehetek a helyére. Hozzátartozik a történethez, hogy az akkori megyei első titkár, egy úgynevezett Bancu, elkezdett spórolni, és azt mondta, hogy nem kell két fotós két újságnak. Elég egy is. A szegény főszerkesztők azt sem tudták, hogy mit csináljanak. Ekkor már tudtam, hogy 3 év múlva Marx Jóska készül nyugdíjba, s mondtam, hogy valahogy ki kellene húzzuk. Az volt a szerencsém, hogy a megyei pártbizottságnál a propaganda osztály titkára és főnöke rendes emberek voltak, és 3 évig fedeztek az első titkár előtt, hogy én már nem dolgozom a lapnál. Szerencsére valahogy kihúztuk azt a 3 évet, és ahogy 1974-ben Jóska nyugdíjba ment, én rögtön átmentem az Új Élethez.

Az Új Életnél a kollégák már nem olyanok voltak, mint a Vörös Zászlónál. A napilapnál nem voltak egyetemet végzett emberek, még középiskolája sem volt mindenkinek. Azok igazi kollégák voltak. Az Új Életnél a nagy része egyetemet végzett ember volt, és éreztették, hogy én csak középiskolát végeztem. Igaz, Sütő sem végzett egyetemet, ez is volt az egyik baja, de nagyon tudott írni. Végezhettek egyetemet sokan, de úgy írni, mint Sütő, egyik sem tudott.

És az utak akkor sem voltak sokkal jobbak. Ha télen utaztunk, akkor a lábunkhoz forró téglát kellett tegyünk, hogy azzal melegítsük. Egy utazáson szegény sofőrnek akár 8-10 defektet is meg kellett javítania, mert az út széle mindig tele volt szeggel, és ahányszor előztünk vagy kikerültünk valakit, mindig felszedett egy szeget. Előfordult, hogy Csíkból hazafelé menet a Hargita-tetőn -20 fokban kellett megállni, mert defektet kaptunk.

És a fizetés itt sem volt nagy. Egy cikkíró pont kétszer annyit kapott, mint egy fotós. Azért csináltam én ekkor is a képeslapokat. Emellett a megyei pártbizottságnak is dolgoztunk, csináltuk a propaganda képeket. Óriási lakónegyedeket építettek és nagy gyárakat, és mi fényképeztük ezeket Marx Jóskával és Szász Karcsival együtt.

A forradalom után aztán nyugdíjba jöttem, átadtam az anyagot."

szerkesztette: Gál László

Aratás a Nyugati-hegységben
Cséplés
Áhítat / Forgatag
Dilemma
Nézők
Erényem / Gondviselés
Hajnalban
Az út végén
Hazafelé
Pihenő / Tavasz
A cseresofőr
Szénégetők
Halászok
Öreg halász
Téli háztetők
Esti hóhullás / Téli örömök
Télutó
Ugye, rám hasonlít?