„Én a sötétkamrában születtem.” Szabó Tamás fotográfust mutatjuk be
utolsó frissítés: 11:28 GMT +2, 2020. február 5.Az Azopan fotóarchívummal indított fotográfusi portrésorozatunk ötödik részében a Kolozsváron alkotó Szabó Tamással beszélgettünk.
A mai napig szokott fényképezni, igaz, mostanság már ritkábban kerül elő a gépe, mint egykoron, mert egy nemrégiben történt operáció következtében az egyik szemére már nem lát. Valószínűleg ő is nehezen tudná elképzelni az életét a fényképezőgép nélkül, mivel mindig is annyira szorosan kapcsolódott a fotózáshoz. 1933 februárjában született – az ő kifejezésével élve – a sötétkamrában. Az édesapjának volt fotóstúdiója Aradon. A családja a Vasgárda elől menekült Kolozsvárra, ahol végül otthonra talált. Sokáig nem is gondolt arra, hogy fotós legyen, végéül mégis arra vitte az életútja, és ahogyan ő fogalmazta meg, élete legszebb 37 évét töltötte fotósként az Erdélyi Néprajzi Múzeumnál. Közben számtalan újságban jelentek meg képei, és száznál is több albumot illusztrált. Szabó Tamással beszélgettünk.
>>> Az Erdélyi Lajossal készült interjú itt érhető el.
>>> A Csomafáy Ferencet bemutató összeállításunk itt érhető el.
>>> A Weiss Istvánnal készült beszélgetés itt olvasható.
>>> A Szakács V. Sándort bemutató összeállításunkat itt találjátok.
Az ön édesapja is fotós volt. Mindig is fotósnak készült? A családi háttér hogyan határozta meg a sorsát?
– Én gyakorlatilag a sötétkamrában születtem. Édesapámnak Aradon, a Regina Maria utcában volt egy nagy és jól menő fotóstúdiója. 1940-ig minden rendben is volt vele, de amikor a Vasgárda hatalomra került, nekünk el kellett hagynunk a várost.
Emlékszem, épp bent voltunk édesanyámmal és az öcsémmel a stúdióban, amikor betörtek a fekete ruhások. Gumibotokkal jöttek. Összetörték a falakon lévő nagy iskolai tablókat, amiket reklámként tett ki édesapám. Összetörték a fényképezőgépeket is. Apámat pedig kilökdösték a stúdiója elé. Tökéletesen emlékszem, ahogyan forog a fenekén, mert az nekem nagyon tetszett.
Egy nagyon szép, otthonosan berendezett háromszobás lakásunk volt. Mindent ott kellett hagyjunk. A szüleim zsidó barátainál húztuk meg magunkat, akiket már korábban kiszorítottak a városból. Egy istállóféleségben éltek, és mi oda mentünk hozzájuk.
Édesapán aztán egyszercsak eltűnt. Olyan három hét múlva egy német rohamkocsi jelent meg az istálló előtt, szegény zsidó család nagyon meg is ijedt, és velük jött apám. Kifizette ezeket a katonákat, hogy vigyenek át minket a határon Szegedig. Mielőtt elértük a határt, a katonák a lábuk alá fektettek. Két sorban ült 4-5 katona, fegyverekkel felszerelkezve. Megmagyarázták, hogy hallgassunk, mert ha elkapnak, akkor őket is és minket is megölnek. Szerencsésen átjutottunk a határon.
Kolozsváron élet akkor édesanyám nővére és a családja. A férje eredetileg Brádon dolgozott a pénzügynél, de a román és magyar állami alkalmazottak cseréjekor őt Kolozsvárra helyezték, az itteni románt pedig kivitték Brádra. Hozzájuk jöttünk.
Édesapám ezután a Mátyás utca 2. szám alatt nyitott egy fotóstúdiót, ami az államosításig szépen és jól működött. Utána a szövetkezetbe került, ahol a tagok már rotációban mentek egyik stúdióból a másikba. Elvesztették így a jellegzetes vonásaikat, hogy az egyik csak gyerekfotózással foglalkozik, a másik esküvő képeket készít, míg a harmadik igazolványképeket csinál. Egy lére ment az összes stúdió és lassan megszűntek.
Én gyerekként az elektronika felé hajlottam, az érdekelt inkább. Gépipari középiskolát végeztem, onnan kerültem a bukaresti mozigépgyár kolozsvári fiókvállalatához. Mi alkatrészeket készítettünk Bukarestbe, illetve mozik berendezését és felszerelésével is foglalkoztunk. Jó munka volt. Szerettem. Egyszer Nagyvárad környékén, máskor Zilah környékén szereltünk falusi, szakszervezeti mozikat. Fényképezőgépem persze volt, mert azt rögtön kaptam apukámtól, ahogy egy kicsit felcseperedtem. Használni is tanított.
Emellett én vitorlázó repüléssel is foglalkoztam, ami közben fényképeztem is. Egyszer mutogattam a képeket a kollégáknak, amikor jött egy pártitkárszerűség. Ő mondta: – Szabó fiam, neked ezzel komolyabban kellene foglalkoznod, mert ezek már jók. Elég volt ennyi dicséret. Így álltam rá a fotózásra. El kell mondjam, hogy nekem mindig szerencsém is volt. Amikor a mozigépgyár kezdett bedögleni, épp akkor szervezett laboratóriumot az egyetemen az egyik családi ismerősünk, Kiss Egon. Ennek a stúdiónak a Király utcában volt székhelye, ahol most az egyetemnek az adminisztrációs központja van. Az emeleten működtünk. Filmelőhívónk, szisztematizálónk, minden volt. De amikor megkezdődtek a betelepítések, és az élet egyre nehezebb lett, eljöttem onnan.
Jó viszonyban voltam már ekkor a néprajzi múzeumtól Kós Károllyal, Butura Valérral, és amúgy is nagyon szerettem a néprajzot. Így kerültem 1962-ben a múzeumhoz, ahol 37 gyönyörű évet töltöttem ott el.
Az édesapja mellett más is tanította fotózni?
– Jártam ilyen előadásokra is. Sokat jelentett viszont az, hogy jártam édesapámékkal kirándulni. A fotósoknak péntekenként volt a szabadnapja, mert vasárnap dolgozniuk kellett, akkor tartották az esküvőket, és nagy volt a kereslet. Nagyon összetartó volt a kolozsvári fotós társaság. Péntekenként mikrobuszt fogadtak és elmentek valahová együtt szórakozni, kirándulni. Én pedig mentem velük, így megismerkedtem a többi fotóssal is. Jó viszonyban kerültem az idős fotósok nagy részével, akiktől nagyon sokat tanultam: Szabó Dénestől, Hore Mariától, Klünglein Dezsőtől, az Ágoston testvérektől. Fantasztikus fotósok voltak, és igyekeztem mindenkitől tanulni valamit.
Több újságban is publikált. Hogy kezdődött az együttműködés velük?
– Volt egy barátnőm. Egy fagyizás vagy kávézás alkalmával, augusztus 23-án fent voltunk a Fellegvárban, ahol annak idején volt egy kereszt. Most is van egy kereszt, de ez későbbi. Akkor még ennél feljebb volt és ott ültünk a tövében. Egyszer a városban elkezdtek rakétázni (tűzijátékozni – szerk.). Feltettem a fényképezőgépet a kereszt vázára, hogy ne mozogjon, és hosszú expozícióval elkezdtem fotózni a rakétázást.
Másnap reggel siettem be a múzeumba, rögtön elő is hívtam a filmet, és láttam, hogy elég jól sikerültek. Gyorsan készítettem 18x24-es nagyítást az egyikről, amit otthagytam az asztalomon. Egyszer csak bejött a laborba a művészeti múzeumnak az igazgatója, Ditrói Ervin, akivel sokat dolgoztam együtt, mert nem volt fényképészük. Az életében soha, se az előtt, se az után nem járt a laboratóriumomban.
Felvette az egyik fotót, majd megkérdezte: – Ez mi? Mondtam neki, hogy a tegnap esti rakétázás. Ki csinálta? – kérdezte. Válaszoltam, hogy én, majd elkérte a képet. Másnap reggel jöttek a kollégák, hogy a címlapon vannak a fotóm a Făcliában és az Igazságban. Így kerültem én be az Igazság és a Făclia szerkesztőségébe, ahova aztán százával küldtem a fotókat. Dolgoztam később az Utunknak, a Scînteia tineretuluinak, a Falvak Dolgozó Népének.
Politikai képeket soha nem csináltam, de képzőművészetet, épített emlékeket, sőt színházat is fotóztam. Én küldtem nekik a fotókat, nem dolgoztam rendelésre. Amerre jártam, és nagyon sokat jártam hivatalból a múzeumtól, illetve minden szombaton és vasárnap kint voltunk a természetben a feleségemmel, mindig fotóztam. Én fél Közép-Európát bejártam motorbiciklivel. A Balti-tengertől a Boszporuszig mindenhol voltam. Hosszú éveken keresztül foglalkoztam sziklamászással is, ezen kívül barlangkutatásban is részt vettem. Mi fedeztük fel a Szelek barlangját, amit aztán Bagaméri Béla a nevére íratott, mert az egész barlangot ő tárta fel, ő foglalkozott vele ténylegesen.
Viszont soha nem léptem be a kommunista párt szorítójába. Én nem voltam párttag soha, de mindig azt hitték, hogy az vagyok. Ez az, amire azt mondják, hogy minden összejön. Igaz, dolgoztam a Román Kommunista Pártnak. Amikor voltak azok a nagy ipari kiállítások Kolozsváron, amire az Expot is építették lent a gödörben. Én ekkor már a néprajzi múzeumnál dolgoztam, de ők választották ki a legjobb embereket. Így Wagner Rudolffal, a Făclia fotóriporterével együtt kivettek a termelésből.
Elmentünk minden nagyobb gyárba, és amit az igazgatóság ajánlott, – gépeket, gépparkot vagy termeket – azt fényképeztük. Ezekből a fotókból még a mai napig is nagyon sokat használok. Nemrég készítettem is egy albumocskát belőlük, mert nagyon szeretem az albumokat. 5x2,2 méteres fotókat készítettünk.
Nekem a múzeumban volt egy 6x6-os szobám, aminek nem volt ablaka, csak ajtaja. Egy ideális fotókamra volt, mert soha nem kellett attól tartsak, hogy elveszik. Egyszerűen nem volt fény, nem volt rá lehetőség. Ebben volt két nagy vályú, olyan amiből a disznókat is etették. Az egyikben volt a hívó, míg a másikban a fixáló. Először felgöngyölítettük a fotópapírt. Volt egy nagy mosdótálam a stúdióban, tele tiszta vízzel. Abban először átjártattuk, átmostuk, hogy egyenletesen szívja fel a vizet. Majd betettük a hívóba, és ugyanígy jártunk el abban is. Amikor tökéletes volt, akkor megint betettük a vízbe, hogy lemossuk. Ezután a fixálóban mostuk át a papírt, majd átvittük a labor mellett található mosódóba, ahol egy vízzel teli fürdőkád állt. Ott legalább még egy fél napot ázott a kép, s csak utána tettük ki száradni. Nagyon szerettük.
Nagyon sok témát fotózott. Volt olyan, ami különösen közel állt a szívéhez?
– Én mindent szerettem fotózni, akár mozgott, akár nem. 160 albumot illusztráltam részben vagy egészben. Imádtam légi felvételeket készíteni. Először vitorlázó repülőgépeztem. Egészen addig repültem, amíg a párt katonai felügyelet alá vonta a vitorlázó repülést. Utána az instruktorom, az oktatóm elment pilótának Aviasanhoz. Amikor vitte a vért, mert akkoriban Zilahra meg mindenfelé a környéken Kolozsvár szállította a vért, akkor hívott engem is. Amikor a sporttelep fölé értünk, egy lyukon a repülőgép alján kidobtuk az ejtőernyővel felszerelt ládát a vérrel. Az ejtőernyő szépen kinyílt és leereszkedett. Az üres üvegeket meg mentőautóval küldték vissza. Az ilyen utak alatt mindig fényképeztem, így elég sok légi felvételt készítettem.
Nagyon szerettem a nőket fiatalabb koromban, ezért az aktfotózás volt a másik nagy kedvencem. Egyszerűen feltettem a kérdést: Szégyenlős vagy? Általában bevállalták. Mindig úgy fényképeztem, hogy az arcuk ne látszódjon, ne lehessen őket felismerni. Tiszteletben tartottam a lányokat.
Kós Károllyal készítettem egy albumot a kolozsvári kovácsoltvas emlékekről. A vas ízei címmel jelent meg. (1988-ban a Kriterion könyvkiadónál – szerk.). A legutóbb a nagy királyunkról készítettem egy albumot.
Meg lehetett élni fotósként?
– Ajjaj! Nagyon jól fizettek. Nekem a postás mindig összegyűjtötte az összes újságtól a szelvényt, hogy hetente csak egyszer kelljen jöjjön. Úgy éltem, mint Marci Hevesen. Nem beszélve a pártról. Amikor Wagnerrel nekikezdtünk a kiállítás fotózásához, akkor hetente 5000 lejt kaptunk. Az nagyon nagy pénz volt annak idején.
Milyen volt áttérni a digitális fotózásra?
– Nagyon nehéz megmondani, mert úgy ment az átmenet, hogy észre sem vettem igazán. Az egyik nap elhagytuk az analógot, és már csak digitális géppel dolgoztunk, mert sokkal gyorsabb. Nem szebb, de sokkal gyorsabb.
Nagyon szomorú, amit én érzek. Sajnos a diktatúra váltás óta, mert ez is egyfajta diktatúra, nem veszik figyelembe azt, aki nem tagja valamilyen pártnak vagy egyesületnek. Nagyon érzem. Nagyon sokat illusztráltam, de egyetlen egy sem volt igazán népszerűsítve. Korábban a Kolozsvár Napoca fotóklubnak voltam a tagja, amely annak idején a Kultúrpalota (a Főtér 24. szám alatt) épületében működött. Addig volt egy erősebb klub, ameddig élt néhány komolyabb tag a vezetőségből. A fotóklubot Mercea professzor szervezte meg, ő volt az első elnöke is. Iuliu Albini ideggyógyász volt a másik, aki mellett még jobb volt. Utána már gyengébb tagok jöttek.
Daniló Zoltán volt még ott egy kiváló trezor, olyan, amilyen azóta sem volt egyik fotóklubnál sem. Mindegyik tagnak volt nála egy kemény kartonból készült borítékja, amiben a fotóit tárolta. Daniló bácsi követte, hogy hol vannak olyan fotókiállítások, ahol nem kell fizetni azért, hogy kiállítsanak, mert azért akkor is és most is sok helyen fizetni kell. Így jutottunk el nagyon sok kiállításra.
Viszont amikor Albini meghalt és Mercea is eltávolodott a klubtól, a fotóélet csak egyre gyengült. Drágultak a fotózás kellékei is. Aztán bejöttek az új, digitális készülékek, amelyekkel majdnem minden tudás nélkül lehet fényképezni. Automatára állítják és nyomják a gombot, mint a bolond. De Kolozsváron soha nem volt igazán erős fotóklub, mint amilyen Marosvásárhelyen Marx József körül kialakult.
kérdezett és szerkesztette: Gál László
A Kriza János Néprajzi Társaság fotóarchívuma online itt érhető el, a régi fotók szerelmeseinek igazi kincsesbánya, ahol több ezer Szabó Tamás-kép érhető el.
(A Szabó Tamás által készített fotó eredetije a Kriza János Néprajzi Társaság tulajdonában van, amit a Kriza János Néprajzi Társaság fotóarchívumában lehet megtalálni KJNT_05687 jelzettel.)
(A Szabó Tamás által készített fotó eredetije a Kriza János Néprajzi Társaság tulajdonában van, amit a Kriza János Néprajzi Társaság fotóarchívumában lehet megtalálni KJNT_07138 jelzettel.)
(A Szabó Tamás által készített fotó eredetije a Kriza János Néprajzi Társaság tulajdonában van, amit a Kriza János Néprajzi Társaság fotóarchívumában lehet megtalálni KJNT_06238 jelzettel.)
Kolozsmonostort 1985-ben csatolták Kolozsvárhoz, de még a 20. század első felében is főleg kertes házakat találunk a területen. A tömbházakat 1970 decemberében kezdték építeni, az első lakások 1971-re készültek el. Jelenleg Monostori negyed néven Kolozsvár legnagyobb lakótelepe. A Wikipediai szerint mintegy 120 000 ember él a negyedben.
1897-ben épült fel a Pákey Lajos tervezte korcsolyapavilon (ma a tó nyugati szigetén található épület) és a Kaszinó épülete. Szintén 1897-ben készült el a kaszinó előtti szökőkút is.