2020. július 8. szerdaEllák
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

WestEnd Punk. „Megmutatták nekem, milyen is az utcán élni”

utolsó frissítés: 21:42 GMT +2, 2019. december 15.

A székelyudvarhelyi születésű Ilyés Zalán képeit mutatjuk meg, aki a budapesti aluljárók fiatal punk hajléktalanjait fotózta.


"A fotográfia számomra egy remek ürügy arra, hogy egész nap csavarogjak, és olyan dolgokat ismerjek meg általa, amikről azt sem tudtam, léteznek. Nemcsak nézelődőként, hanem a fényképezés által leszek igazán jelen a világban. Másféle kapcsolatom alakul ki a világgal, amikor nálam van a fényképezőgép" - írja a Nyugati pályaudvar és a WestEnd pláza közt élő fiatal hajléktalan punkokról szóló sorozatának bemutatójában Ilyés Zalán, aki magiszteri képzését lezáró disszertációs dolgozata témájának választotta a közösség bemutatását.

Majd folytatja: "Kamerám egy kompakt, tükör nélküli fényképezőgép, amely kis mérete és súlya miatt alkalmas az egész napos munkára. Nem tolakodó, ezért könnyedén, feltűnés nélkül lehet vele fényképezni. A fix gyújtótávolságú viszonylag széles látószögű lencsének köszönhetően minden éles marad, így a háttér fontos szerepet játszik képeimen, ugyanis ez árulkodik azokról a körülményekről, amelyben alanyaim élnek" - írja dolgozatában. Ez nem egy egyszerű munka. Egészen addig fényképezte őket az alanyait, amíg a kívülállóból nem vált olyanná számukra, mint egy haver, aki előtt bátran felvállalhatják önmagukat. A kezdeti idegen fotósból egy bandataggá kellett válnia, akire úgy tekintenek, mint személyes fotográfusukra.

"Még így, hogy a lehető legészrevétlenebb kamerával ültem a csoportban, így is gyakran megjátszották magukat, amint észrevették, hogy fényképezek és sok időbe telt, amire teljesen közömbösek lettek a kamerával. Egy szubkultúra dokumentálása egészen más, mint sétálni a városban és fényképeket készíteni, mégis nagyon sok elemet használtam a streetphotóból, amelyek többnyire a könnyed kompozíciók terén érhetőek tetten. Nem akartam túlságosan merev szabályrendszer mentén szerkeszteni a képeket. Arra törekedtem, hogy mindig az események kellős közepében legyek, és onnan láttassam a bandát. Nem a tökéletes kompozíció érdekel – a perfekcionistán komponált képek, ahol a függőlegesek függőlegesek, a vízszintesek pedig mindig vízszintesek, még csak az sem szempont, hogy ne vágjunk le alakokat a kép szélén - hanem, sokkal inkább az, hogy megpróbáljak visszaadni valamit abból a hangulatból, ami akkor történt a kamera jelenlétében" - írja.

Első körben fekete-fehér kepékkel próbálkozott, de úgy érezte, valami hiányzik belőlük. Úgy érezte, hogy színek nélkül minden sokkal elvontabbá és fennköltebbé vált, és nagyon eltávolodott attól, amit akkor tapasztalt, amikor kint volt az utcán a hajléktalanokkal. Mintha nem is azt ábrázolta volna a fénykép, amit korábban köztük tapasztalt. Ezért kezdett színes felvételeket készíteni, hogy azok közelítse meg azt a valóságot, amit köztük tapasztalt. "A színes képek egészen másképp mutatták meg ezt a világot. Minden sokkal életszerűbbé vált, és szinte érezni lehetett azt az atmoszférát, amelyet akkor tapasztaltam, amikor a képek készültek" - mondja.

A sorozat kiindulópontja egy olyan feladat volt, amiben diákoknak a láthatatlan fogalmat kellett megragadják. Zalán elmondása szerint úgy gondolta, hogy azok a WestEnd bevásárlóközpont környékén élő fiatalok, akik mellett nap mint nap elsétálnak az emberek, pontosan illenek a feladat koncepciójába. Ha a járókelők tudomást is vesznek róluk, úgy tesznek, mintha senki se lenne ott.

"Sok ember annyira megszokta a jelenlétüket, hogy gyakorlatilag észre sem veszik már őket. Ezért is volt számomra fontos ez a téma, és folytattam a feladat leadása után is ezt a projektet, hogy megfelelően láthatóvá tegyem, és megismertessem a világgal a West End Punk fiúk történetét. Így alakult, hogy ez lett disszertációm témája, és megfogalmazódott bennem az a vágy, hogy minél tovább velük maradva, egyre közvetlenebb kapcsolatot kialakítva dokumentáljam életüket" - magyarázta. A sorozatban az intimszférán túl viszi a kameráját, hogy egy olyan őszinte és személyes oldalát mutassa meg ennek a világnak, amelyet a kívülállók csak ritkán láthatnak. A hajléktalan punk fiatalok hétköznapjait ábrázoló képek gyakran felkavaróak, máskor szánalmat, vagy sajnálatot váltanak ki, de van, hogy éppenséggel, olyan élethelyzeteket mutatnak, amelyek legjobb pillanataikról árulkodnak.

Ilyés Zalán szerint a WestEnd Punk egy hibrid, amely ötvözi a punkok, a hajléktalanok, a szipusok, az alkoholisták és a tinédzserek jellemvonásait, és ebből próbálja meg megalkotni önmagát. Ezek a képek azok számára, akik laikus szemmel végigfutják a sorozatot, nem szólnak másról, csupán olyan fiatalokról, akik nem csinálnak egyebet csak isznak, és hasztalan dolgokkal töltik az idejüket.

"Ha feltesszük azonban a képek kapcsán a megfelelő kérdéseket, és elég nyitottan, előítéletektől mentesen közelítünk, olyan törtnétek bontakoznak ki, amelyek elsőre sokkolók, és abszurdnak tűnhetnek. Ezek az emberek a serdülőkorban lévő átlagos fiatalokhoz hasonlítanak, leszámítva, hogy zűrös a családi hátterük, illetve lázadásuk a külvilággal és az általános társadalmi normákkal szemben radikálisabb formában nyilvánul meg, mint kortársaiknál. Szembeszálltak a család, a társadalom értékeivel, és mindezeket megtagadva a punk stílusban találtak otthonra. A társadalomból kivonulva, leválasztottak önmaguk számára egy kis helyet Budapest központjában a Nyugati Pályaudvar és a WestEnd pláza közt, amely állandó lakhelyük lett, így váltak sokan közülük hajléktalanokká. Tavasztól egészen őszig minden nap itt vannak, majd a hideg beköszöntével behúzódnak a kissé melegebb és az időjárástól jobban védett aluljáróba, amely összeköti a föld alatt a pályaudvart és a plázát.

A képeim hangulata és képvilága próbálja tükrözni ezt az életérzést. Mocskos, kopár környezet, mégis legtöbbször jókedvű, szórakozott alakokat látni a felvételeken. A sorozatot nem abból a célból készítettem, hogy ítéletet vagy kritikát fogalmazzak meg velük szemben, hanem, hogy emléket állítsak nekik és megmutassam azokat a srácokat, akiken keresztülnéz a világ" - írja a dolgozatában. Következzenek a képek, amelyből összeállítható az életük bemutatója.

szerkesztette: Gál László

"Szeptember közepén vette kezdetét a történet, amikor úgy döntöttem, felkeresem a WestEnd mellett élő fiatalokat és elkezdek egy sorozatot, amely róluk szól, ám akkor még fogalmam sem volt, hogy mi lesz a projekt végkifejlete. Kezdetben csak távolról szemléltem az eseményeket, miközben elsétáltam az épület mellett. Azon gondolkodtam, hogyan kezdeményezzek egy beszélgetést, aminek a végére beleegyeznek abba, hogy kint maradjak velük, és később fényképezzem őket. Mivel semmi frappáns dolog nem jutott eszembe, így a véletlenre és improvizációs készségemre hagyatkozva, megálltam, és elindultam visszafele az állomás üvegfala és a hatalmas fa közt üldögélő társaság fele. Első három mondatom után, mely valójában lényegtelen volt, hiszen senki nem figyelt rám, az egyik srác – mint később megismertem Kres – felnézett és mondta, nyugodtan maradjak, üljek le, és majd, ha akarom csinálhatok pár fényképet is" - idézi fel a kezdeteket Zalán.
"A kezdeti elvárásaimnak ellentmondott, hogy ez a társaság igazából roppant csendes és háttérbe húzódó azokhoz a punkhoz képest, amelyekre felkészültem. Talán egy vagy két alkalom volt pusztán, amikor azt mondhatom, hogy valamilyen balhéba keveredtek. Fotózás szempontjából is újra kellett így gondolnom a projekt menetét, mivel a képek témája nem egyezett az én előzetes elvárásaimmal. Izgalmasabb események ritkán adódtak, és majdnem mindig ugyanazokon a helyeken tartózkodtak. [...]

Az első epilepsziás rohama Popeye-nek azonban hamar felrázott, és rájöttem, itt nem a szokványos, látványos huligánkodás lesz a központi téma, hanem a személyes tragédiák, amelyek egyik tagot sem kíméltek. Ez a roham a második nap történt, még érződött, hogy mindenkinek új az, hogy én is ott vagyok és ott lóg a vállamon a kamera. Mikor megtörtént ez a roham, kérték, ne fényképezzem, mert nincs magánál, és nem akarják, hogy később Popeye lássa ezeket a képeket. A fiúk szerencsére tudták, mit kell tenni ebben az esetben, és néhány perc alatt enyhült az állapota, mire kiértek a mentők, már magánál volt"- írja.
"Tisztán látszott, hogy még nem nyílt meg a társaság, és habár megtűrnek maguk közt, körültekintőnek kell lennem, és nem szabad túlzottan tolakodónak tűnnöm, hiszen hamar lerombolhatom azt a bizalmat, amit ezidáig sikerült kiépíteni. Ezért gyakran, amikor úgy éreztem, hogy most már nem tolerálja a társaság a kamera jelenlétét, eltettem és pusztán, mint bandatag voltam ott, pontosan olyan, mint bárki más, nem volt fényképezőgép, csak ültem és hallgattam, vagy beszélgettünk a napi dolgokról, vagy meséltek a régi élményekről. Kezdetben furcsa volt az a tény is, hogy gyakran tűntek fel új tagok, majd egy ideig nem láttam őket. Később értettem meg, hogy van a banda magja, akik mindig itt vannak, és vannak személyek, akik ritkán vagy rendszeresebben járnak ki. Ebből adódóan egészen novemberig gyakran fordult elő, hogy olyan személyekbe botlottam a társaságon belül, akik éretlenkedve kérdezték, hogy mit keresek itt ezzel a fényképezőgéppel" - magyarázza.
"Minden alkalommal, mint egy mágikus helyről úgy beszéltek a Nyugatiról. Végtére is érthető, ez az a hely, ahol életük nagy részét megélik. Ezért úgy döntöttem, nem fogom ezt a misztikumot lerombolni azzal, hogy megmutatom egészében életterüket. Megtartom a titokzatosságát azáltal, hogy mindig csak részleteiben lesz látható. A Nyugati és a Lehel is csak, mint modelljeim háttere jelenik meg, homályosan vagy részleteiben, külön helyszínt ábrázoló képek ezekről a terekről csak olyan makrófelvételek formájában kerültek be a sorozatba, amelyek hozzájárulnak a hely hangulatának megfestéséhez" - magyarázza.
"Az első héten még csak utaltak rá, ha majd teljes körű tagja akarok lenni a társaságnak, lesznek bizonyos dolgok, amelyeket én is velük együtt kell majd végigcsináljak. Az első ilyen beavatási mozzanat az a „keverés” volt. Egy esti órában, amikor már a sokadik bor is elfogyott, megkért Sten, hogy készítsek egy „kevát”. Elmondta a pontos arányokat, és a kezembe nyomott egy üres palackot, egy bort és egy üveg narancsos üdítőt. Ezeket kellett fele-fele arányban összetölteni, majd összerázni. Igazán jól sikerült, állapították meg, s miközben én a keverésre figyeltem, elkérte a fényképezőgépem, hogy dokumentálja a zöldfülű első alkotását. Ekkor éreztem a kölcsönös bizalom első jelét, hogy nemcsak ők kell megbízzanak én bennem, hanem nekem is bíznom kell bennük, és oda kell adnom a gépet."
"Eleinte túlságosan sok minden történt, és nehéz volt figyelni, azt hittem mindent és mindenkit le kell fényképezni, hogy le ne maradjak semmiről. Később aztán rájöttem, hogy csak hagyni kell, hogy a dolgok történjenek és, ami igazán fontos és érdekes, azt majd úgyis lefényképezem. Ez a késő délutánokra összeálló galeri olyan szerves részének tűnt a nyugatinak, hogy amikor éppen senki sem volt kint, valósággal élettelenek hatott a hely."
"Végül is sikerült egy elméletet kapnom arról, milyen személyt feltételez az, ahogyan be van kötve a bakancsa valakinek. A piros fűzőt általában anarchista punkok hordják, azt is csak a jobb oldali bakancsban, sárgát akkor tesznek, ha gyűlölik a zsidókat. Fehéret a nem rasszisták hordanak. Ha valaki gyűlöli a rendőröket, arra is van megoldás, ilyenkor kerül elő a kék színű fűző, ami a társaságban nagy népszerűségnek örvendett. Ezeket a színeket gyakran kombinálva is használják, egy ilyen egy olyan, így egyszerre két dolgot fejeznek ki. A fiúk többsége általában egy piros és egy kék, vagy fehérrel kötötte cipőjét. Azok, akik nem akartak nézeteiket megosztani a külvilággal, fekete fűzőt tettek a bakancsba, ez ugyanis semleges, nincs jelentése. A lila jelentése homoszexuális, illetve, ha a balban lila, jobban akármi más, akkor biszex, ha csak a jobban lila, akkor transzszexuális. A barna fűzősök inkább a szolidabb rockot kedvelik. Ennek tudatában máris plusz információkat lehetett megtudni egy-egy tagról."
"Az első éjszakázás kint a Lehelen nem sikerült a legjobban, sokáig fent voltunk, és mivel tudtam, hogy másnap egyetemre kell mennem, így azon járt az eszem, hogy valamikor még haza kell mennem előtte. Egy kis szundi után arra ébredtem, hogy valami részeg fiatalok zajongnak hajnali öt fele. Ekkor felkeltem, magára hagytam a társaságot, és elindultam haza."
"Egyszer, december közepén tűnt fel egy addig ismeretlen srác. [...] A srácok adtak neki takarót és mondták, ha akar csatlakozhat a kártyapartihoz. Aznap este nem maradtam kint, éjjel haza mentem, de miközben a hideg havazóban sétáltam az éjszakai buszhoz, mellém szegődött az új gyerek is, és együtt mentünk egy darabon. A történet, amelyet elmesélt, egészen más kontextusba helyezte azt az érzést, hogy én most felszállok a buszra, és egy jéghideg utcán töltött téli nap után vár a meleg szoba és ágy. Valósággal lelkiismeret-furdalásom volt, amiért én most tovább állok, miközben ő visszatér arra az 1x2 méteres kartondarabra a fagyos aluljáróba. Elmesélte, hogy nevelő intézetben nőtt fel, és nem ismeri a szüleit. Miután betöltötte a tizennyolc évet, el kellett jönnie onnan. Adtak neki egy kis pénzt, amelyet azokból a támogatásokból halmoztak fel, amelyeket gyerekként mindenki kap, majd az útjára bocsájtották. Kibérelt egy kis szobát, és elkezdett dolgozni egy pékségben, rögtön a nevelőintézet után. Néhány hónapig úgy tűnt, hogy sikerül talpra állnia, és sikerül megspórolnia egy kis pénzt is, de aztán elbontották a lakást, ahol lakott. Ekkor került ki az utcára, még nyáron. Mivel nem volt annyi pénze még, hogy kifizesse az első havi lakbért és a garanciát a lakásra, így nem kapott sehol lakást, mivel még nyár volt, így a parkban a padon aludt, és egy táskában tartotta dolgait. Egyik reggel arra lett figyelmes, hogy sehol sem találja a táskáját, amiben kevéske pénze és iratai voltak. Majd egyre fáradtabban és mocskosabban járt be dolgozni, így a munkahelyéről is kitették. Most pedig itt fekszik a tél kellős közepén egy darab papíron megtörve, összekucorodva egy egérrágta, szakadt, büdös pokróc alatt. Azt mondta, nincs nagy kívánsága az élettől, csak szeretne egy meleg szobát és egy állást. Miután kirúgták, iratok nélkül nem kapott más munkát. Pénz nélkül pedig nem tud lakást bérelni, hogy legyen lakcímkártyája. Ennek hiányában pedig nemigen veszik fel sehova. [...] Aztán végleg eltűnt. Kint az utcán az, hogy valaki eltűnik napokra, hetekre, hónapokra, teljesen normális dolog. Lehet talált munkát, vagy lehet elment külföldre kéregetni, mint ahogy azt sokan csinálják, de az is előfordulhat, hogy letartóztattak. Télen gyakran megesik, hogy megfagynak a hidegben. Ezért aztán itt másképpen fogják fel azt, ha valakit nem látnak egy ideig, s ha valaki meg is hal a társaságból vagy az ismerősök közül. [...] Azt, hogy mi történt ezzel a sráccal nem tudtam meg később sem. Hamar el is felejtették a többiek, azt mondták ne aggódjak, ez itt így működik, jönnek, mennek az emberek. Azt, azonban amikor ketten sétáltunk azon a téli estén sosem felejtem el, ahogyan könnyes lett a szeme, amikor azt mesélte, hogy lebontották a lakást, amit kevéske pénzéből bérelt ki."
"Az egyik szabály, amit gyakran hangoztattak, hogy ha bárki bármilyen ételt kap, az jóllakhat, de a maradékot mindig elhozza a többieknek. Így aztán az ebéd elég sokszínű szokott lenni, amikor három-négy ember is visszatér a zsákmánnyal. Gyorséttermi maradékból áll leggyakrabban, de van, hogy a szomszéd tömbházakban lakók, akik már jobban ismerik őket, hoznak kész meleg ételt. [...] A legjobban az idősektől kell tartani, ha ők veszik észre azt, amint az asztalról leszedik a maradékot, azonnal szólnak a biztonságiaknak. Hasonlóan veszélyesek a takarítók, akik szintén egyből értesítik a biztonságiakat. A legkevésbé a fiataloktól tartanak, sőt gyakran van, hogy még ők maguk adják oda a maradékukat."
"Sokféle történetet hallottam a kint töltött idő alatt, hogy ki miért van itt. A fiatalok leginkább azért választották az utcát, mert már elegük volt a családból, vagy a családnak belőlük. Soknak volt alkohol vagy drog problémája. Mások lopás miatt kaptak felfüggesztést vagy néhány hónapot, évet és utána a család is kitagadta őket. Megint mások dolgozni indultak, de valamilyen oknál fogva a külföldi munkából szerzett pénzt elvesztették, és szégyelltek hazamenni a családjukhoz, így inkább itt maradtak Budapesten."
"Amikor kijönnek a rendőrök, próbálja velük is megtalálni a közös nevezőt, bár a rend őrei az esetek 99%-ban retardált állatoknak tartják őket, és lenézően, megalázóan beszélnek velük. Minden mondatukból érződik a megvetés. Egyik alkalommal azt mondták a fiúknak, hogy az állatkert az kicsit odébb van, miért nem költöznek be inkább oda, még ételt is dobnának az emberek nekik. Ezeket a beszólásokat aztán vagy eltűrik, vagy nem, de leginkább moderálják magukat, mert tudják ebből csak nekik lesz bajuk."
"Bohóc általában csendes srác volt, soha nem kereste a bajt, mindig lassan és kimérten beszélt. Hosszasan fejtegette elméleteit, és meg volt győződve arról, hogy ő a csoport legokosabb tagja. Egészen különös módszereket dolgozott ki a kéregetésre is. Nem egyszerűen odament, és kért egy kis aprót, hanem hosszasan elbeszélgetett az emberekkel. Rátelepedett egy-egy kiszemeltre és percekig magyarázta az élet értelmét, máskor mesélte a saját életének problémáit vagy, ami a legfurcsább volt számomra, tanácsokat adott, hogyan kellene élni, és felhívta az emberek figyelmét a világ romlottságára. Mint egy kis prédikátor járt-kelt a pályaudvar környékén, és leste azokat az embereket, akiket nyakon csíphet. Már alapból úgy kezdte a beszélgetést, hogy: Van pár perced?. Egy alkalommal, amikor összegyűlt egy adag sült krumpli ára, elmentünk az aluljáróban vásárolni egyet. Amíg a nő melegítette a krumplit, ő hosszasan kritizálta, hogy mekkora lopás, hogy ilyen drágán adják ezt a pár száz grammot, hiszen ugyan ennyi pénzből egy kilogramm krumplit is vehetne a közértben. A nő elkövette azt a hibát, hogy beszállt a beszélgetésbe, és érvelt amellett, hogy miért kerül ennyibe. Bohócnak több se kellett, olyan előadást tartott a fogyasztói társadalomról és a szegények kihasználásáról, hogy szegény nő szólalni se tudott."
"Még csak fel se hozódott, hogy bárki keresne valamit, pedig sok fontosnak hitt dolgot dobtunk el aznap. Végül is mindegy, az utcán mindenki talál magának újabb holmit, amit majd a táskájába vagy a szálláson újra féltett vagy elfelejtett dologként felhalmoz."
"Egy nap aztán egy ismeretlen lánnyal bővült a csapat, s mint kiderült, nem véletlenül van itt. Ő volt ugyanis Kres újdonsült barátnője, akit még nyáron egy fesztiválon ismert meg, s a hosszas Facebook beszélgetések után most személyesen is találkoztak. A lány tisztán emlékezett Kresre, és mivel szimpatikusnak vélte, feljött hozzá vidékről. Jól tudta, hogy az utcán lakik, és milyen társaságban tölti a napjait, ennek ellenére több éjszakát is kint töltött a lány vele. Éjszakánként a Lehelen aludtak, nappal pedig egymáshoz bújva csinálták ugyanazt, amit Kres csinálna egyedül. Néhány hétig minden hétvégét a Nyugatinál töltött a lány, majd egyik alkalommal megkérte Krest, hogy jövőhétre szedje össze magát, mert be akarja mutatni a szüleinek. A következő hétvégét Kres nélkül töltöttük, és csak hétfőn délre érkezett meg nagy vigyorral a száján. Minden szaftos részletet elmesélt a bandának, és aznap végig a telefonját bújta. Ettől kezdve Kres egyre komolyabb lett, s persze nem mondhatnám, hogy egyszeribe megrendesedett, de határozottan afelé tartott, hogy kikerüljön innen, és végre rendes élete legyen."
"Azok a fiatalok, akiket fényképeztem jobbára a fényképeken valóban csak azok, akiknek látszanak és joggal feltételezhetjük róluk azt, hogy naplopók, ahhoz, hogy más konszenzusra jussunk ismernünk kellene az egész történetet. [...] Kellő fenntartással kezeljünk minden fényképet éppen ezért, mert ugyan a fényképezést a megismerés eszközének tartjuk, néha félrevezető lehet, mert csak annyit mutat, meg ami látható."
"Azok az emberek, akiket megismertem ebben a fél évben, megmutatták nekem azt, milyen is az utcán élni és rávilágítottak sok olyan dologra, amely ahhoz vezetett, hogy az utcára kerüljenek. A csoporton belüli kapcsolatok és egyének megismerése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egészen más szemmel nézzek egy ilyen csoportra."