Hősök és vitézek: képeken mutatjuk, hogyan lett színháza Sepsiszentgyörgynek
utolsó frissítés: 17:01 GMT +2, 2019. július 26.Az Azopan Archívummal idézzük fel a szentgyörgyi színház épületének 60 évvel ezelőtti felújítását.
Több mint 70 éve kezdődött Székelyföld első állandó kőszínházának története, és akkortájt kezdődik a mostani sztorink is. A helyszín - amint már sejteni lehet - Sepsiszentgyörgy, az esemény, amelyet most részletesen is felidézünk, a színház (manapság a méltán elismert Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház működik benne, de akkor még nem így hívták, majd meglátjátok) épületének újjáépítése, illetve annak avatója. A kalauzaink Dancs Árpád, aki most dolgozik a szentgyörgyi színház történetét feldolgozó könyvén, illetve az idén 90 éves Erdélyi Lajos, aki a bemutatott képek többségét készítette.
Sepsiszentgyörgy állandó kőszínházának története 1948-ban kezdődik, amikor a Kolozsvári Dolgozók Színházát a városba helyezték, a Kossuth utca 3. szám alá, az azóta lebontott Kupferstich-ház udvarán található szeszgyárból, majd szódavíz töltődéből átalakított terembe, ahol akkor a Rajoni Szaktanács működött. Az Állami Magyar Népszínház egy 200 faszékkel felszerelt, kényelmetlen ülőhelyes teátrum volt, parányi színpaddal és még kisebb öltözővel. Tömény nyomorúság, de annál nagyobb ügyszeretet és lelkesedés. A színházavató gálaműsor 1948. augusztus 23-án volt Szemlér Ferenc egyfelvonásosával: Egy híd elkészül. Ezt a nagyon pártos, nagyon egyértelmű előadást pedig kiegészítették Sombori Sándor avatóbeszédével, amelyet Steinberger Leopold elvtárs, a Szaktanács elnöke olvasott fel. Románul az eseményt László Ferenc méltatta, a Magyar Népi Szövetség elnöke. Már az első előadások után egyértelművé vált, hogy egy nagyobb épületre van szüksége a színháznak, mert sem díszlet-, sem jelmez-, sem kellékraktár nem volt az épületben. Például a díszleteket sokáig a Kolcza vendéglő egyik megüresedett termében festette Völgyesi András későbbi rendező.
A helyzet orvoslására 1949. január 1-jétől a Népszínház átköltözik az akkor mozi épületébe, amely Vasile Roaită Filmszínház néven a későbbi Lux mozi helyére költözik, a nevét pedig Állami Magyar Színházra változtatja. Azóta is ebben az épületben működik a szentgyörgyi társulat.
Kisebb átalakítások következnek, színpadépítés, öltözők, műhelyek berendezése. Ezalatt turnézni indultak. Kudelász Ildikó színésznő egyik írásában így emlékszik vissza: "1949 október 1-én 49-en kezdtünk játszani a nagyteremben. Nagyon sok gyenge darabot mutattunk be, vagyis mindent, amit kellett játszani. A színház beosztása nem olyan volt, mint most, a földszinten üzletek voltak. Az emeleten szálloda volt. A közönség a mostani nagykapun ment be és balra a lépcsőkön jutott el a terembe a mai két igazgatói iroda volt az előtér. A mostani titkárság volt a ruhatár."
Az alapító igazgató Bokor Andor (1948-1956 között volt igazgató - szerk. megj.) nemcsak rendezett, dramatizált és dolgozott át ismert műveket, hanem - és főleg - nagyon ügyesen intézte a színház kapcsolatait a pártszervekkel, talán azért, mert az illegalitásból jött, eredeti mestersége kazánkovács volt. Ügybuzgalma, lelkesedése hozzájárult a társulat megerősödéséhez. Akárcsak utódjának, Kováts Dezsőnek (1956-1968 között volt a színház igazgatója - szerk. megj.), neki is az volt a célja, hogy a színházat, mint nevelő és szórakoztató műfajt elvigyék az olyan székely falvakba is, ahova akkor még a villany sem volt bevezetve. A kor jelentős színi- és filmkritikusa, Halász Anna „harsány apostolnak” nevezte, Földes László színművész pedig így jellemezte: „Nagyszívű ember volt, kitűnő szervező és borzalmasan rossz rendező. Fontos az, hogy egy volt bálteremből, majd moziból színházat csinált. Tisztelet érte.”
Bokor ambíciós ember volt, aki modern színházépületet szeretett volna a társulatnak, és sokszor titokban, engedély nélkül neki is fogott az épület átalakításának. Nászta Katalin interjúkötetében Völgyesi András rendező így mesél az épület átépítéséről, az elhanyagolt állapotban lévő mozi felújításáról: „A kitűnő ötletű és szervező tehetségű Bokor Andor ezt a színházat úgy kezdte építeni, hogy átalakított egy vécét. Engedély nélkül, mert azt lehetett.”
Amikor titokban a színpad átalakításának is nekifogtak, amely akkor még egy szinten volt a nézőtérrel, már kellett egy olyan jogász, aki megkeresi a kiskapukat és kijárja az engedélyeket Bukaresttől Marosvásárhelyig (a Magyar Autonóm Tartomány székhelyéig). Így került a színházhoz aligazgatónak Péter Antal jogtanácsos. A színház 20. évadának műsorfüzete így ír róla: „Szívósságának, fáradhatatlan utánajárásának köszönhető, hogy a központ, a tervező és kivitelező vállalat között a kapcsolat soha nem szakadt meg.” Bákai Balázs, későbbi főkönyvelő így mesélt róla: „Amikor 56-ban főkönyvelőnek idekerültem, sok probléma merült fel építkezés közben. A tervező marosvásárhelyi Demian Mircea volt. Amikor az épülettel felújítása során elértek a színpadig, akkor jöttek rá, hogy nincs színpad tervezve. A színpad egy szintben volt a nézőtérrel, ezért szűk és nem funkcionális a színpad nyílása ma.”
Végül 1957-ben kezdődött meg a színházépület átfogó átalakítása, immár engedéllyel, sőt jelentős támogatással. A színház újjáépítését jelentős sajtóérdeklődés övezte, a Vörös Zászló szinte naponta tudósított a történtekről. Nyilván, minden cikk „a párt gondoskodását a kultúra iránt és Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak e székely városka dolgozói iránt tanúsított figyelmét” emelte ki. Más írások a proletár-romantika stílusában mutatják be az előkészületeket: „A nézőtér kisebb munkatelepre emlékeztet, hol gyorskezű munkások valami rendkívül sürgős munkát akarnak idő előtt befejezni. Az ülő-próba szünetében színészek lopakodnak be a terembe. Csoportokba verődve találgatják: vajon hány nap múlva foglalhatják el ismét munkahelyüket a színpadon?” Kováts Dezső igazgató pedig, így fogadkozott: „Harcolni fogunk, hogy az új színpadunk, továbbra is a szocialista színművészet szószéke, s e vidék dolgozói kommunista nevelésének eszköze legyen.”
Sombori Sándor Katedra és színpad című könyvében is megörökítette ezt a periódust: „ Az épületbelső akkor, az ötvenes évek végén mesebelinek tűnt.” Nagy falfelületeket borított az Olaszországból származó vöröses-drappos színű travertin márvány. „A pártállam nyilván nem önzetlenül fizette a költségeket. Elvárta, hogy a művészek híven szolgálják a szocializmus építésének szent ügyét. A művészeket és a nézőt a kor szellemét tükröző freskók figyelmeztették: a kultúra eme új hajléka csakis a népet szolgálhatja. A művészet nem lépheti át a népnevelés (később kiderült: a pártpropaganda) szigorúan őrzött határát.(…) Közben a belső munkálatok a befejezéshez közeledtek. Miután felkerült a höbörcsös vakolat a falakra, az akusztika érezhetően jobb lett, már rakták fel kívülről is a homlokzatra a bronzbetűket. Egy fagyos estén megérkeztek Bordy András, Barabás István, Izsák Márton, Csorvássy István, Piskolti Gábor képzőművészek a belső dekorációval. A szobrászok hozzáláttak domborműveik felszereltetéséhez, a festők kezeltették a két lépcsőforduló meg a büfé falát, ahová a freskóik kerülnek. Nem falra festett freskók készültek, hanem vásárhelyi műtermeikben vászonra festett falképek, azokat itt ragasztották rá a falakra egy olasz recept szerint kavart anyaggal, melybe mézet is tettek.”
Végül 1958. december 30-án tartották az avatót, amelyről természetesen a Vörös Zászló munkatársa is lelkesen tudósított: „Népköztársaságunk 11. évfordulója napján, 15 órakor zsúfolásig megtelt a teljesen újjáépített Állami Magyar Színház nagyterme. Kettős ünnepet ültek a dolgozók: tíz évvel ezelőtt alakult meg a Színház, s felavatják az újjáépített épületet.” Szintén a lap tudósítása szerint az új épület egyből elnyerte a nézők tetszését, amelyeknek a díszbemutatóján Vitézek és hősök című darabot játszották Patkós György rendezésében, akiről külön is érdemes néhány szót írni.
Patkósnak rendkívül ellentmondásos a pályafutása. Az egykori színházigazgató és államtitkár Budapestről Kolozsváron át érkezett a teátrumhoz, mint egy menedékhelyre, ugyanis Hosszú Zoltán színész, rendező, egykori Mikós diák mellett 1942-ben aktívan részt vett a Negyedíziglen című szovjetellenes propaganda film elkészítésében. Végzetes hiba volt, mert a háború után a szovjet megszállók a háborús bűnösök listájára tették mindkettőjüket és hajtóvadászatot indítottak ellenük. Hosszú Zoltán nyomtalanul eltűnt. Patkós Erdélybe menekült. Előbb a kolozsvári Állami Magyar Színházban húzta meg magát, ahonnan 1958-tól a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Népszínházba helyezték át rendezőnek. A sors fintoraként, több szovjet és román kommunista tematikájú darabot kellett rendeznie, sőt pechjére ő kapta meg az átalakított színház avatójára szánt Vitézek és hősök című Gergely Sándor (eredeti nevén Grünbaum Sándor) erőteljesen kommunista darabját. El lehet képzelni, hogy mit tudhatott a kommunista mozgalom huszonöt esztendős „hősies szabadságharcáról” és az aljasul gyáva vitézekről.
A próbafolyamatot és bemutatót Sombori Sándor nagyon plasztikusan örökítette meg: „A rendezést Patkósra bízták, alighanem szándékosan, rendezői helyzetének megszilárdulása ettől függött. A nagy várakozás, a vizsgadrukk kikezdte Gyuri amúgy sem valami szilárd önbizalmát, ő meg a lázát borral hűtötte. Kovács Dezső igazgató biztonságból mellé állította Völgyesit társrendezőnek, Czompók Mihályt segédrendezőnek. Mindenki ideges volt, ahogy közeledett december, nőtt a feszültség. (…) jó kis veszekedések, összekoccanások. (…) A díszbemutatót a szépen felújított teátrumban, 1958. december 30-án tartották meg. Az előadás azonban, jól sikerült. Mikor a végén a függöny összecsapódott, a közönség tapssal ráütötte a maga láthatatlan pecsétjét a tízesztendős színház nagykorúsítási okmányára. A kritika nem hamarkodta el a pecsételést”
szöveg: Dancs Árpád
Erdélyi Lajos 1958-tól vállalt munkát egy új, marosvásárhelyi székhelyű, magyar nyelvű kulturális lapnál, a Művészetnél, amelyet Sütő András szerkesztett. Az is lehet, hogy nekik készülő tudósításhoz készültek a fotók.