2019. december 6. péntekMiklós
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Weiss István: „szerintem engem az Isten is fotózásra teremtett”

utolsó frissítés: 17:33 GMT +2, 2019. augusztus 21.

Az Azopan fotóarchívummal indított fotográfusi portrésorozatunk harmadik részében Nagyvárad híres színházi fotósa mutatkozik be, aki kalandos pályafutásáról mesélt nekünk.


Weiss István fotóművész 1945. február 24-én született Budapesten, alig kéthetes volt, amikor édesanyjával és testvérével elhagyta a magyar fővárost. Nagyváradon volt gyerek, ott is tanult, dolgozott Bukarestben fotóriporterként, de talán a nagyváradi színház fotósaként ismerik a legtöbben (mi is ebből az időszakból válogattuk a képek többségét). Jelenleg csendben Frankfurtban, Németországban él. Szőcs Edgár beszélgetett vele.

Milyen a családi háttered? Hogyan kezdtél el fotózni? Mikor kerültél először kapcsolatba a fényképezéssel?

– Apám eltűnt a háborúban, nem is ismertem, és ő sem ismert engem. '44 decemberben tűnt el a budai harcokban. Azt mondta anyámnak, hogy csak egy doboz cigarettáért megy ki a házból, de soha nem jött vissza. Anyám haláláig várta az apámat, kerestette is svájci és a német vöröskereszttel. Apám Stájerből, Ausztriából származott. Anyám félig gyergyói székely, félig pedig szintén osztrák német. A nagyapám, Gotthard Schimoneck Ferenc Józsefnek volt az egyik tanácsadója. Különböző családi okok miatt - úgy egyezett ki a bátyjával - került Erdélybe. Addig egy szót sem beszélt magyarul, de tökéletesen megtanult. A végén olyan magyar lett, hogy mindig azt mondta: – Apám német, anyám tót, de én született magyar vagyok. Jó kelet-európai keveredés vagyok.

Egy óvóhelyen születtem Budán, '45 februárjában. Már komoly harcok voltak akkor a budai hegyekben, de ezt persze a kommunisták nem mondták, mert hivatalosan csak áprilisban szabadult fel a város. Az egyik utca még német kézen volt, míg a másik már oroszon. A születésemmel egy csomó ember életét megmentettem, mert pont azt az utcát foglalták el az oroszok, ahol születtem. Házról-házra jártak, és lángszóróval belőttek a pincébe. Mivel azelőtt egy fél órával születtem, bömböltem, az orosz katona meg szerette a csecsemőket, így a pince is megmenekült.

Éhezés volt. Anyám elment a nővéremmel koldulni. A mai napig megvan, több képen is megjelenik az a Krisztus szobor, amit az egyik orosz katonától kapott, mondván: – Ez a kenyered, egyed ezt! Két hetes voltam, amikor anyám a nővéremmel, nagyanyámmal és velem elmenekült Budapestről. Két hétig ment többedmagával egy nyitott vagonban Váradig, ott leszállt, és bérelt egy istállóhelyiséget. Ezzel egy ideig rendeződött a helyzetünk, de a kommunizmus előretörésével megint minden megváltozott.

Olyan 6-7 éves lehettem, amikor kimentünk anyámmal az ócskapiacra. És ott volt egy néninél vagy bácsinál egy Optior román gyártmányú fényképezőgép. Kérdeztem: – Az mi? Válaszolták, hogy fényképezőgép. Mondtam akkor anyámnak, szeretnék fényképezni. Néhány lejért megvette nekem. Így kezdődött.

Fotózni hol tanultál? Beírattak fotókörre?

– Soha nem jártam fotókörre és soha nem tanítottak. Tanultam. Ma is ezt teszem. Anyám vett meg minden lapot és minden könyvet, amit tudott. Együtt megtanultuk a fotográfiát, a labortechnikát és mindent. A spájzban csináltunk egy sötétkamrát. Egy lakatos-bicikliszerelő csinált nekem egy nagyítógépet, amire még rá kellett szerelni az Optior fényképezőgépet. Mi szereltük a villanyt is anyámmal, csak azt nem tudtuk, hogy ahhoz nem jó a szigeteletlen tekercselődrót. Szeget vertünk a falba, és arra tekertük rá a drótot. Az lett a következménye, hogy a cementes spájz miatt, aminek még a fala is nedves volt, az egész ház rázott, de nekem volt laborom. Anyám és a nővérem 1 lejért vettek nekem Dekopan filmeket. Két tucatot 1 lejért, mert a háború alatti német gyártmányú filmek már nagyon régiek voltak. Olyan régiek, hogyha láttál már analóg filmet, akkor tudod, hogy van az a számozott papírszalag. Annak már a számai átivódtak a filmre. Minden egyes kockán rajta voltak a számok, de én így is szorgalmasan előhívogattam. Szerintem engem az Isten is fotózásra teremtett. Gondolom, jókedve volt.

A gimnáziumban már jobb gépet kaptam anyámtól, előbb egy Ljubityelt, majd utána Szmenát. Amikor megismerkedtem Emővel, a feleségemmel, már egy lengyel, Felix fényképezőgépem volt. Ez már a 60-as évek eleje. Ő 14 éves volt, én meg 16. Megvolt az állandó modellem is. Én csináltam magamnak egy olyan gépet is, amivel kontakmásolatokat készíthettem 6*6-os méretben. Így próbáltam fejlődni.

Egy alkalommal a Román Fotóművész Szövetség tehetségkutatást szervezett Nagyváradon, és mindenki bevihette a képeit. Így választottak ki néhányat, akik elmehettek Bukarestbe, és valamilyen módon felvették a fotóművész szövetségbe. Én is beadtam a képeimet. Az igazság az, hogy a pasas, a szövetség főtitkár-helyettese, aki ellátogatott Nagyváradra, azonnal felvett. Nem tudok rosszat mondani erről az intézményről. Egy taknyos 26-28 éves lehettem, és mégis elegáns kiállításokat szerveztek nekem. Egyiket a másik után. Csak rossz volt a családi háttér, az ellen ők sem tehettek semmit.

Egyetemre sem jelentkezhettem. Akkor volt egy törvény, ha nem volt jó a káderlapod, akkor nem mehettél egyetemre. Egyetlen kivétel volt, ahová jelentkezhettem: a galaci élelmiszer-vegyészetre. De ki a francot érdekelt a galaci élelmiszervegyészet? Emő Váradon volt. Elhülyéskedtem, nem is vettek fel. Inkább egy technikumot végeztem, elektronikus orvosi műszerésznek tanultam. Ebben a szakmában dolgoztam 7 évig, de közben azért fényképeztem és egymás után rendeztem a kiállításaimat.

Volt egy kollégám, barátom, akivel együtt kezdtünk kiállítani. Krajnik Erbsz Tibor. Nem tudom, hogyan találkoztunk Tibivel, de mondtuk, hogy mi már fotósok vagyunk, és csináltunk egy közös kiállítást 1968-ban. Várad szecessziós főutcájának közepén volt a Tineretului mozi, aminek volt egy nagy udvara, ahová egy kapualjon keresztül lehetett bemenni. És mi éjszaka Tibivel kifeszítettünk egy hatalmas transzparenst azzal a felirattal, hogy Fotó Expó. Nem is tudtuk, hogy engedélyt kell erre kérni. És kitapétáztuk a kapualjt olyan kék papírral, amilyenbe az iskolai könyveinket is csomagoltuk abban az időben, és felszegeltük a képeket. Nagy sikere volt, de persze, hogy baj lett belőle. Pár napig állt, de utána levették. Tiszta emberek voltunk, mert volt hitünk, a lelkünk tiszta volt.

Felhívtak minket a városi kultúrbizottsághoz. Képzeld el, hogy addig én pirulós voltam. Szinte elképzelhetetlen ma már számomra, hogy én pirulós voltam. Ott álltunk a folyosón, amikor bekopogtunk, és mondta a titkárnő, hogy majd hívnak, és én elpirultam. Akkor elhatároztam, hogy én az életben soha többet nem fogok elpirulni. Szerencsénkre a bizottságnál volt valaki, akinek tetszett az akció. És azt ígérte, hogy majd csinál ő nekünk kiállítást. Betartotta a szavát, rá hat hónapra az EMKE-ben megszervezték a kiállítást. Emlékszem, nagy pelyhekben hullott a hó, amikor a megnyitó volt. Végig gyertyák égtek a koldusok képei alatt. Egy művészettörténész mondta, hogy mi voltunk az elsők Romániában, akik cigányokat ábrázoló szociofotót mertek kiállítani. Akkor még átment. Még az embertelenség is emberibb volt.

Ezzel a haverommal csináltuk először audióvizuális diavetítéses műsort is. Megcsináltuk kis NDK-s diavetítőkkel, hangosítással, mindennel az égvilágon. A zenéjét Boros Zoli szerezte. Háborúellenes témája volt. Akkor, mai szemmel még naiv voltam, mert még ilyesmivel foglalkoztam, mert semmi értelme sincs. A váradi bemutató után a műsort a bukaresti Petőfi házba is elhívták, ott is levetítettük. Ott volt Halász Anikó, akit úgy képzelj el, hogy egy olyan potentát volt a romániai sajtóban, mint a Gobi Hilda a magyar színjátszásban. Ő volt a Halász Anikó, ő volt a kritikus, ő volt, aki megmondja. Halász Anikó zokogott a műsor alatt. Abban a környezetben nagyon működött a műsor, jobban nem is működhetett volna.

Ez mikor volt?

– '45-ben születtem, '52-ben mentem iskolába és '63-ban érettségiztem. Tehát az azt követő időszakban.

A munkával a fotográfia másodlagos lett?

– Nem. A munka volt a másodlagos, a fotográfia volt az elsődleges. Engem mindenki úgy tartott számon, mint fotóst. Azzal is kerestem pénzt. Emlékszem, egyszer mondtam Emőnek, amikor indultam dolgozni, hogy én már úgy utálom ezt a munkát, mint a szart. Ma felmondok. Pedig elit szakma volt, elit állás. Jó dolgunk volt, mert mi voltunk azok a fehér köpenyesek, akik az EKG-t megjavították. Még egy évig szakszervezeti elnök is voltam ott, de utána leváltottak, mert tényleg úgy gondoltam, védenem kell a munkásosztály érdekeit.

Bementem a vállalathoz, bementem az irodába, és mondtam a mérnök úrnak: – Fel akarok mondani. Meghűlt benne a vér, de ott az orra előtt megírtam a felmondásom a tőle kért papírral és írószerrel. Mindezt úgy, hogy Romániában a kommunizmusban felmondani főbenjáró bűn volt. Akkor én már a Román Fotóművész Szövetség tagja voltam, hivatásosan is fotózni kezdtem. Abból éltünk, nem is rosszul. Egyszer aztán megjelent a gazdasági rendőrség, és kérdeztek: – Miből élek? Mutattam, hogy miből élek. Mutattam neki a fényképes igazolványom, ami arra is feljogosított, hogy sajtómunkát végezzek. Ez után hívtak Bukarestbe.

Megjelent egyszer a házunkban - még együtt laktunk anyámmal -, a Bihar megyei pártbizottságnak a propagandatitkára. Ő volt lényegében a megye második embere. Mondta, hogy jött egy kicsit beszélgetni a családdal, hogy milyen fiú is vagyok én, mert Bukarestből azt az ukázt kapta, hogy szervezze meg, menjek oda dolgozni. Szegény anyám azt hitte, hogy ott hal meg, és Emő is.

Elbeszélgettünk, és mondta, hogy majd értesítenek. Engem nem különösebben érdekelt a román központi sajtó, de nem telt el néhány nap, amikor hívtak a megyei pártbizottsághoz, és közölték, hogy fel vagyok véve. Ez már a '70-es évek elején volt. Azonnal bekötötték a telefont is a lakásba. Te nem tudhatod, de nagy szó volt, gázbutélia és telefon!

Emlékszem, repülővel utaztam Bukarestbe, ahol egyből a Scînteia-házba mentem. Az volt a kommunizmus egyik szentélye. Nem is nagyon tudtam románul. Soha nem felejtem el, hogy először a szerkesztőségi főtitkárhoz vittek. Úgy hívták a sovinisztát, hogy Nicolae Arsenie. Megálltam, bemutatkoztam, hogy én vagyok a Ștefan Weiss. Mondta, hogy felvesznek. Rettentően gyűlölt mindenkit, aki nem volt román. És 108 ember közül a szerkesztőségben egyetlen magyar voltam, minden gyűlölete rám fókuszált. Egy román katona szobra volt az asztalán, aminek a keményfa talapzatára szerelt rézlemezére azt vésték: Nu ne oprim până la Tisa. Én elolvastam, és elkezdtem röhögni, mint egy hülyegyerek. Azt kérdezte tőlem Arsenie, hogy mit röhögök? Mondtam, hogy ezt a szobrot. Ahogy utána rám nézett a pasas, tudtam, hogy belőlünk jó barát soha nem lesz.

Ez volt Scînteia Tineretului?

– Igen. Ott tartottak, azonnal kaptam egy szobát a pártszállóban. Együtt éltem a párt tagjaival. Járhattam az országot. Bejártam a Székelyföldet, bejártam Moldovát. Volt, hogy sofőrt is kaptam az autóval, ami vitt. Máskor még egy újságíró is jött. Annyira nagy támogatást kaptunk, hogy minden pártszálloda a rendelkezésünkre kellett álljon. Abszolút privilegizált helyzet volt. Így kerültem feljebb és feljebb. Négy évig vezető fotográfusa voltam a lapnak, három másik fotográfus és egy titkárnő dolgozott velem, de onnan is eljöttem, mert párttagot akartak csinálni belőlem. Mikor közöltem velük, hogy erre nem vagyok hajlandó öt perc alatt kirúgtak. A dologban még az is érdekes, hogy az általam vételezett fotóanyagot a raktáros nem akarta a sok munka miatt visszavenni, hát hazavittem Váradra. A színház három évig élt ebből az anyagból. Nagy kő esett le a szívemről, elég volt Bukarestből.

A Scînteia-házban több magyar szerkesztőség is volt, például a Kriterion is abban működött. Velük milyen kapcsolatod volt?

– Nem szerettem azt a román környezetet. Hatalmas épület volt a Scînteia-ház, több szerkesztőséggel. Úgy fedeztem fel, hogy a velünk párhuzamos folyosón van a Neuer Weg szerkesztősége. Egyszer odamentem a folyosójukhoz, majd bekopogtam az egyik ajtón, amelyiken azt írta: Foto, Fotoatelier. Egy hórihorgas pali állt bent, aki megkérdezte, hogy te vagy a Scînteia fotósa? Válaszoltam, hogy igen. Visszakérdezett: – Beszélsz németül? Mondtam neki, hogy csak keveset, mert kölyök koromban egyszer németül próbáltam gagyogni, de az anyám szájba vágott, mondván, hogyha túl akarjuk élni, akkor ne ugassunk németül. Kemény székely asszony volt. A nővérem tökéletesen beszélt németül. Majd elfelejtett. Szóval ő volt Edmund Höfer. Egy hatalmas, európai léptékű fotográfus. Egy olyan ember, aki legalább 40 évvel meghaladta a korát.

Fantasztikus tudású ember volt óriási lélekkel. Ő tartott ki egyedül végig a nagy romániai árvíz idején. Volt róla egy fotó is, ami megjelent valahol Nyugaton, hogy Edmund ül egy fán vagy valamin, és sír a szörnyűségektől, amit fotózott. Tőle én ezután annyit tanultam, mintha két egyetemet végeztem volna. Amikor eljöttem Bukarestből, megszakadt a kapcsolat. Már Frankfurtban éltünk, amikor szólt egyszer a telefon. Ő volt az, el akart búcsúzni, mert már beteg volt, meg is vakult, a gyerekei is magára hagyták. Akkor beszéltem vele utoljára.

A Scînteia után kerültem a váradi színházhoz. Amit attól kezdve csináltam, az már egy nyitott könyv.

A színházi időszakról mit kell tudni? Már ismerted előtte is Ódzsát (Szabó Józsefet)?

– '73-ban vagy '74-ben kerültem a színházhoz, de lehet, hogy később, az évszámok és a tájékozódás nem az erősségem. Már előtte is ismertem Ódzsát. Emlékszem, amikor megismertem, azt kérdezte tőlem, hogy te végeztél valami humán jellegű egyetemet? Mondtam neki, hogy nem, és azt is, miért nem. Rá egy napra megjelenik egy cetlivel, hogy ezt az öt könyvet olvasd el. Huszonéves voltam még. Ilyen barát volt Ódzsa, már azelőtt, hogy a színházhoz kerültem.

Milyen könyveket javasolt?

– Esztétika és filozófia, de közte volt például a Kaputt, Curzio Malaparte regénye is, ami Romániában szigorúan be volt tiltva. A második világháború igaz történetét feldolgozó könyv egy olasz haditudósító, katonai attasé írta. Nekem olyan volt Ódzsa, mint az apám.

A színháznál mindent végigfotóztál?

– Román és magyar előadásokat egyaránt fotóztam. Volt egy román főrendező, Alexandru Colpacci, az ő előadásait rendkívül nagy lelkesedéssel és kedvel fotóztam. Olyan dolgokat vezettem be a színháznál, hogy én is a művészi személyzet tagja lettem. Engem a produkció és produkciós vezető nem érintett. Akkor mentem be dolgozni, amikor nekem jólesett, de ha kellett, akkor éjszaka is dolgoztam. Például hatalmas pannókat készítettem díszletnek, még Vásárhelyről hozattuk a tekercspapírt. Az Anyám könnyű álmot ígér díszletfotója 9 méter magas volt, Az ifjú Werther újabb szenvedéseinek, amelyet Ódzsa rendezett, szintén én csináltam a díszletfotóit.

Hogy tudtad egyáltalán előhívni?

– Seprűvel. A díszletmunkások előkészítettek két vödör hívót, két vödör fixet. Felszegeztük a nagy papírt a falra. Éjszaka volt, de még be is sötétítettünk a műhelyben, hogy ne jöjjön be az utcafény, és rávetítettem. Csináltam egy próbaképet. A seprűre volt kötve egy rongy, és a díszletmunkások azzal seperték a képet. A Wertherhez otthon csináltam a képeket, mert azok nem voltak olyan nagyok. Leterítettük Emővel a szőnyeget fóliával, és ugyanezzel a technikával előhívtuk. Csak a vegyszer befolyt a nejlon alá, úgyhogy a perzsaszőnyeg évekig foltos volt.

'84-ig voltam a színháznál, akkor iratkoztunk fel elmenetelre, és ezért kirúgtak. Átkozott időszak volt. Nekem két műtermem is volt Nagyváradon, az egyik a színháznál, míg a másik a Körös-parton, egy boltíves saját műtermem. Mindenem volt, és mindent elkótyavetyéltem, mert majd Németországban veszünk. Azóta már lebontották a történelmi épületeket is, hogy parkolóházat építsenek a Körös-parton. A műtermem helyét a földdel tették egyenlővé, most már régészeti lelet.

A műtermeknek megint kalandos története van, mert volt egy kollégám a színházban, a díszletfestő műhely vezetője, Kudi, Kudelász József, akire rábíztam. Mondtam neki: – Itt a műterem a tiéd. Vigyázz rá, mert nem tudunk mit csinálni vele. Itt vannak a dokumentumaim, a feljegyzéseim, minden. Nagy élet volt ott. Szerintem így volt belőve a Securitatenál, hogy mit kell figyelni a színháznál: a színház, a bábszínház és Weiss-műterme.

Amikor kikerültem Németországba, alapítottunk egy reklámfotózással foglalkozó kis céget Meer Andrással. Egy pszichológus srác volt, aki mindenképpen fotós akart lenni. Tanítottam. Volt egy nagy előnye, nagyon tudott dolgozni. Nekem soha nem volt türelmem a termékfotóhoz, meg a beállított dolgokhoz, hogy itt legyen egy pici fény és ott meg ne legyen. Megbeszéltük Andrással, hogy itt kellene legyen a fény, és ő akkor állítgatta. Előfordult, hogy órákig. Jól is ment a cégünk, de csak néhány évig. Pedig egy olasz, illetve egy holland ügynökségnek is dolgoztunk. Elegáns ügynökségek voltak, az Alfa Romeónak is fotóztunk. És 2500 márka volt a napi honoráriumunk, ha volt munka. Néha annyit kerestünk, hogy már szégyelltük. De nem mindig volt munka, és akkor nem volt kereset sem. András felesége meg nem értette meg, hogyha a családi kasszába bemegy 3000 márka, de csak 1000 márkát lehet elkölteni, akkor csak annyit költsön el. Soha nem volt pénzük, így kitalálta az asszony, hogy András legyen inkább pszichológus, mert jobban fog úgy keresni, menjen vissza a szakmájába. Az egyik napról a másikra otthagyott. Egy reklámfotózással foglalkozó kicsi céghez két ember is kevés, de egy végképp az. Próbáltuk Emővel ketten csinálni, de ő mégsem fotós, nem ment. Egyszer aztán eldöntöttem, hogy felmondok magamnak. Utána alakult, ahogy alakult.

Kiállításaim voltak. Magyarországon több helyen, Glasgow-ban is kiállítottam. Már nem is tudom az összes helyet, ahol bemutatták a munkáim. Sokszor én sem mentem el. Például életem végéig sajnálni fogom, hogy nem vettem részt egy temesvári kiállításon, mert nagyon jól sikerült. Egy Wagner nevezetű úriember rendezte meg, aki Herta Müllernek volt jó barátja. Csak elküldtem a fotókat.

Sikerült még akkor Németországban fotókat eladni? Hogy működött?

– Egyszerűen jöttek. Előfordult, hogy egy kicsi sorszámozott képet 1800 euróért adtam el, akkor már euró volt. De a képeladásból nem lehet megélni, abból csak keresni lehet. Ha nincsen egy ügynököd, aki téged képvisel, akkor nem lehet megélni. Volt egy német, aki meg akarta venni egy csomagban az egész munkásságomat 200 ezer euróért.

Az egész munkásságomat, amit az anyámnak köszönhetem, aki megtanulta velem a fotográfiát, és megrázatta magát még a villannyal is. A rajztanáromnak, akinek azt mondtam tizedik osztályos koromban: – Tanár úr olyan szép feje van, én szeretném önt fényképezni, nem jönne el hozzánk! És azt mondta, elmegyek fiam. Amikor meg eljött, leültettem a szenes ládára, mert hová máshová ültettem volna. Pont oda sütött a nap, olyan volt a fény, és ott csináltam életem egyik legszebb portréját. A szomszéd zsidó képkeretezőnek, Korweisz Lászlónak, aki az egyetlen maszek képkeretező volt Váradon. Anyám zeneakadémiai végzettséggel munkásnőként dolgozott a textilgyárban, az egyik legjobb hímző volt, mert a zárdában többek között megtanították őket hímezni is. Amikor anyám délutános volt, odacsapódtam Laci bácsihoz, a műhelyébe. Még ma is emlékszem a képek szagára, a gyanta, az enyv szagára. Ebben nőttem fel. Nekik köszönhetek mindent, meg Höfernek, meg Ódzsának és Emőnek, aki Isten tudja miért, hitt bennem. Ami szükséges volt a munkához, mindig megvolt zokszó nélkül. Nehéz lehetett neki. Most már csendben vagyok. Meg Bölöni Sándor barátomnak, aki a színház irodalmi titkára volt. Neki a barátságát köszönöm, meg a nagy szláv lelkét. Őt a Securitate kergette halálba. Egy abszolút művészember volt. Igaz magyar próféta, aki Romániában megtanult félni. Amikor mentünk az utcán, állandóan azt hitte, hogy követik.

Körülbelül ez az életem egytizede. Még sok mindent mesélhetnék. A Securitateról vagy az árulókról. De minek. Még megsértődnek. Nem voltam és nem vagyok se jobb, se rosszabb mint a legtöbb ember. A tehetséget kölcsönbe kaptam, illett a kölcsön egy részét visszaadni. Így tisztességes. A munkát tekintve jóban voltunk mi ketten a Teremtővel. Segített, ha nem is kértem.

Amire büszke vagyok, hogy nagyapámat parafrazáljam: sokféle náció keveredik bennem, nem is tudom mennyi, de én született magyar vagyok. Magyarul álmodok. Ébren és alva. Mert ez egy vállalás és ez az életem fundamentuma. Igaz, ezt nem nagyon díjazták, és gondolom, ezt a kijelentésemet most se fogják. Lelkük rajta. És köszönet a nagy erdélyi és romániai fotográfusoknak és művészeknek, hogy a kortársuk lehettem.

Varga Vilmos színművész az Én, François Villon c. darabban, 1973
Nagyvárad, 1979
Mottl Román grafikus, 1980, bal szélen Weiss István is látható
Metropol együttes, 1977
Bölöni Sándor újságíró, 1975
Sütő András szülei a szülőháznál, Pusztakamarás, 1974
Kós Károly 1977. március 20-án. A nagyváradi Szigligeti Színház művészei látogatták meg a Budai Nagy Antal bemutatójára készülve.
A nagyváradi magyar társulat a 1980/1981-es évadban
Csíky Ibolya
Czikéli László
Miske László
Ódzsa
Színészportré 1972-ből
Színészportré 1972-ből
Képek 1974-es Az ember tragédiája című előadásból Szabó József, alias Ódzsa rendezésében.
Ódzsa üzenete Weiss Istvánnak: "Drága Barátom!

Elhatároztam, hogy ebben a levélben felidézem életem legtündöklőbb pillanatát, Az ember tragédiája bemutatóját. 1974. június 7. estjének fényei már-már felvillantak emlékezetemben – fényárban úszott a váradi színház, fények simogatták az aranycirádás falak múzsareliefjeit és az arany puttószobrokat, fényeket szórt a nézőtérre az óriás bronzcsillár, fények gyúltak ki a reflektorokban és a színészek szemében –, amikor nagy fekete felhő tolult eszméletem egére, és hirtelen kioltotta a hiú fényeket. Sötétség támadt bennem. Sötétség, amelyben megvilágosult múltunk: Ceauşescu Romániája, a Valóság, amelyben éltünk, dolgoztunk, álmodoztunk és olykor-olykor fényeket gyújtottunk.
Az igazság a hazugság árnyékától is világosabbá válik.
Nem tudom, hogy az univerzumban a sötétség haragszik-e a Tejút csillagaira. De azt ma élesebben látom, mint valaha, hogy a zsarnokságban a sötétség csak egyetlen fénypontot kegyel, a zsarnokot, és minden más fényt ellenségének tekint és igyekszik kioltani.

Pistám, villámként csapott belém ma a felismerés, hogy mindkettőnk sorsa 1974. június 7-én pecsételődött meg a sötétség és gyűlölet országában. Ma értettem meg bizonyossággal, hogy életünk későbbi alakulását Az ember tragédiája határozta meg, törvényszerűen és végzetesen."
Az Anyám könnyű álmot ígér ősbemutatójának fotói Nagyváradról. Színpadra alkalmazta és rendezte: Szabó József alias Ódzsa.
„Sütő András könyvét színpadra írni – maga az író is kételkedett a vállalkozás lehetőségében. A naplóregény műfaji taszítása, a drámai és általában minden szabályosnak ellentmondó szerkesztésmód, a líraian szubjektív és dokumentumszerűen tárgyilagos hangvétel párhuzama valóban nem ígért könnyű munkát a színpadra állítónak. Hanem van ebben a könyvben valami makacsul kísértő erő, ami képes volt elnyomni a kételkedés, és nyugtalanítóan bizonygatta, hogy igenis azonos a színpad varázserejének nélkülözhetetlen forrása erejével. A szó ereje volt ez. A Sütő Andrásé, a mezőségi kis településről üzenő valóságé, a valóságában megkapaszkodó és felegyenesedő emberi erőé. Szó, amit a könyv négy hazai kiadása után sem biztos, hogy elegen hallottak. És hát mi a színpad hivatása, ha nem a visszhangozás?... Az előadás erőssége az oratóriumszerű, váltott és kollektív szövegtolmácsolásból, a koreográfia, zene és ének összehangolásából született két nagyhatású jelenetsor. A félszárnyú asszonyok (a leányanyák) a zord hagyomány és a béklyózó kiszolgáltatottság áldozatai,balladás árnyakként tűnnek fel a színpadon. A másik, a temetői jelenet, kritikai érvül idézi fel a megfogyatkozás ellen a múltbeli nagy gyermekhalandóságot.” – Implon Irén, Fáklya
„…filmszerű megoldásra emlékeztet az előadás nagyon hatásos befejezése, az András-napi vigadalom megjelenítése. A tánc megszakadó és állóképekbe révülő forgataga rendkívül szépen komponált hátterét képezi az író előadászáró monológjának. A zenei illusztrációs anyag végig gyönyörű, Kodály-feldolgozásoktól a mezőségi paraszti énekekig zeng.” – Bölöni Sándor, Előre