2019. október 16. szerdaGál
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

"A portréhoz különös érzékem lehet". Erdélyi Lajos fotóművész 90 éves

utolsó frissítés: 13:00 GMT +2, 2019. május 19.

Az Azopan fotóarchívummal indított fotográfusi portrésorozatunk első cikkében Erdélyi Lajossal beszélgetünk.


Erdélyi Lajos, vagy ahogyan barátai ismerik, Laló, marosvásárhelyi születésű fotóművész. Zsidóként a nácik deportálták, majd édesapja kereskedő múltja miatt a kommunisták is rossz szemmel néztek rá. Egyetemi évei alatt kezdett el újságírással foglalkozni, de közben mindvégig fotózott is. Volt a Dolgozó Nő munkatársa, később a Művészet, majd az Új Élet fotóriportere. De inkább mesélje el ő a történetét!

1988-ban vándorolt ki Magyarországra feleségével (lányai ekkor már az Egyesült Államokban éltek, kisebbik lánya férje a nemrég elhunyt Hámos László emberjogi aktivista volt). Már egyetemi hallgató korában elkezdett újságoknál dolgozni, majd egyetem után néhány évig a Dolgozó Nőnél, végül 1958-tól a Művészet, és hamarosan Új Élet néven megjelenő folyóirat fotóriportereként dolgozott. Hogyan került kapcsolatba a fényképészettel?

E.L.: – Apámnak illatszertára és fotólaboratóriuma volt a marosvásárhelyi Főtér napos oldalán. A vevőközönség részére nyitott előtérből a raktárak állványerdejébe ékelődő kanyargós folyosó vezetett a labornak használt kamrákhoz. Az ún. "kislaborban "Tóth Rózsi készítette százszámra a négyfél-, illetve hathatos, hatkilences kontaktmásolatokat. Kiskamasz számára ennél izgalmasabb élményt elképzelni is nehéz. Órák hosszat azért ültem a sötétkamrában, mert percenként a semmiből felmerültek az új csodák. Hófehér papíron lassanként előkúszott egy tájkép, strandjelenet, fürdőruhás lány alakja. Kevésbé tetszett, hogy akkoriban már odaállítottak a hochglantz, a tükörfényező pult elé. Órák hosszat préseltem tömör gumihengerrel a csillogó lemezre helyezett képeket, víztelenítettem, szárítottam, végül szép recésre vagdostam azokat. Valahogyan ezzel kezdődött fotográfusi karrierem.

Mikor kezdett fényképezni?

E.L.: – Elemi iskola padjait koptattam, amikor megkaptam az első fényképező gépemet. Egyszerű Kodak Box volt, nevetséges olcsó áron adták. A Kodak ezzel az ajándék áron osztogatott kamerájával hódította meg magának a holnap fotóamatőréit. Később – amikor a bécsi döntés nyomán Magyarországhoz csatolt Marosvásárhelyen - a Körösi Csoma Sándor polgári fiúiskola növendéke lettem, édesapám megajándékozott egy igényesebb, Agfa Isolette masinával. Bőrharmonikás, Prontor II zárral felszerelt, 1:4,5-ös Anastigmát lencsével, 4,5/6-os képméretű géppel. Boldog voltam. Ezzel éltem át első sikereimet. Tóth Rózsika mellett lassan kiművelődtem. Észrevettem, az igényesebb kundschaftjaink, megrendelőink, hogyan építik be tájfelvételeikbe a látványos viharfelhőket. Kipróbáltam én is, valahol Borszék felett, a Bükk oldalában. A kontaktmásolat nem sokat ígért – ám jött a váratlan, kiszámíthatatlan véletlen. Apám üzletében a fotólaboratóriumot egy kivételesen tehetséges segédünk irányította: Schnedarek Laci (a neves Schnedarek Ervin fotó és filmművész testvére - szerk. megj.). Az ő érdeme, hogy a város legjobb amatőrjei az Ideal Illatszertárban, vagyis édesapámnál dolgoztatták ki filmjeiket.

Egyrészt a kifogástalan, gyors munka, ám ami ennél több: Laci anélkül, hogy bárki megrendelte volna, egy-egy esztétikailag elfogadható, művészies részletet kinagyított belőlük. Ingyen és bérmentve. Ragyogó üzleti fogás volt, észrevétlen átvezette vevőinket az igényesebb fotografálás területére. Saját felvételemre is alig ismertem rá, amikor Laci gratuláció kíséretében átnyújtotta a szépen keretezett, 18/24 cm-es művészfotót. Ezzel némileg befolyásolta sorsom további alakulását. A képet beküldtem a középiskolás amatőrök versenyére – történt ez 1941-ben – és nem tudni, hogyan, de zsidó gyermek létemre is nekem ítélték az egyik első díjat. Ezek után nehéz volt kiverni a kezemből a gépet.

Ezek után természetesnek tűnik, hogy amikor 1942 nyarán gróf Kállai Miklós, az ország frissen kinevezett miniszterelnöke, kormányának élén ellátogat Marosvásárhelyre, és a Főtér közepére ácsolt tribünön fogadja a felvonuló székelyek üdvözletét, nyakamban az Agfa Isolette-tel siettem őméltóságát és kíséretét megörökíteni. Önmagában véve nincs ebben semmi különös. Csakhogy az időben 1942-őt mutatott a kalendárium, Horthy Magyarországa szent háborút vívott a bolsevizmus ellen, Kállai Miklós ismételten hitet tett a harmadik zsidótörvény mellett. Én pedig, rövid nadrágos, tizenhárom esztendős kamaszként mégis csak zsidó voltam. A magas rangú vendégek részére tribünt ácsoltak a Főtér közepén. Sűrű rendőrkordon vigyázta, hogy illetéktelen ne közelítse meg őket, úgy öt-hat méteres körön belül. De sikerült ez egy rövidnadrágos kamasznak. A rendőröknek elkerülte a figyelmét. Átsomfordáltam, zavartalanul az emelvény lépcsőjéhez siettem, és úgy másfél méterről portrét készítettem a miniszterelnökről, a mellette állókról. A fotózsákmánnyal birtokomban távoztam volna, de ekkor megszólított a miniszterelnök, mondván: „Hogy hívnak, kisfiam?; Jó nevelésben részesültem, ha kérdeztek, nyilván válaszolni kell. Hangosan, szembenézve a kérdezővel. Felléptem hát az első, majd a második lépcsőfokra, kezet nyújtottam, tisztán, érthetően mondottam: Erdélyi Lajos vagyok, tisztelettel. Kállai elfogadta a kinyújtott kezemet, baljával barátságosan megveregette pofimat, és kinyilatkozta: Jó magyar levente leszel. Ha nincs a jelenetet előzetesen ismertető idő- és környezeti leírás, mindez érdektelen volna. De tessék csak elgondolni, mi történik, ha azt mondom: Goldstein Lajos vagyok, tisztelettel. Ha édes jó apám, tíz éves korában nem magyarosít Erdélyire. Amennyiben a dolgok ennyiben maradnak, kár volna feleleveníteni a régi történetet. De volt folytatása. Kántor úr, a főtéri fotográfus ugyanis a magasan feje fölé tartott Rolleiflexével megörökítette ezt a pillanatot. Másnap délelőtt a fényképész kirakatában ott díszelgett ez a kép, 24/30 cm-es nagyításban.

Mármost el lehet képzelni a továbbiakat. A város zsidó lakossága úgyszólván órák alatt tudomást szerzett a képről. Futótűzként terjedt a hír. Aki tehette, sietett Kántor úr kirakatához, személyesen meggyőződni, hihető-e a hihetetlen? A fénykép közismert meggyőző erejével nem lehetett vitatkozni. Felkeresték tehát édesapámat. „Emilke, igaz ez? A fiad átadott volna Kállainak egy memorandumot? Mi a lényege? Elfogadta?" Voltak ennél vadabb hírek is.

Másnap Schnedarek Laci előhívta az általam készített filmet, lenagyította a képeket. Hibátlan, éles felvételek voltak, akár Kántor úr is rátehette volna cégjelzését. Rövid és tiszteletteljes levélke kíséretében elküldtem képeimet Budapestre, a Miniszterelnöki Hivatal címére, odaírván: Személyesen a Miniszterelnök Úr kezéhez. Két hét múltán levélben köszönte a szép képeket – nem Kállai, hanem személyi titkára.

A történetnek még nincs vége. A levelet, mint szemem fényét, őriztem. Arról most nem fogok írni, hogy milyen szerepet játszott abban, hogy véglegesen elköteleztem magam a fotográfia mellett. De 1944 májusában, amikor édesapám már egy hónapja a Marosvásárhelyen is berendezkedő Gestapo fogdájában ült, mi pedig összeállítottuk a gettóba bevihető bőröndnyi holminkat, én magamhoz vettem a Miniszterelnöki Hivatal, a Kállai Miklós írott, és titkárságától megválaszolt levelet. Mint csodatévő amulettben, úgy bíztam varázserejében. A vagonban is velem volt. Auschwitzban, azaz Birkenauban égették el. Nem csak a levelet – de ez egy más történet.

Sajnos édesanyja és húga odavesztek Auschwitzban. Laló bácsi és édesapja túlélték. Hogyan folytatódott az élete?

E.L.: – Tizenhat évesen tértem vissza a deportációból. Emlékezetkihagyással. Képtelen vagyok felidézni, mikor és milyen kamerával fogtam hozzá most már másodjára a fényképezéshez. Közvetlenül hazatérésem után eltökélt célom volt, hogy kitanulom a szakács mesterséget. Mert ők a lágerben is mindig jól lakottak voltak. Az Ideal Illatszertár és Fotó Laboratórium ismét működött, természetesen szerényebb feltételek között. Lejárt filmekre dolgoztak az amatőrök, amelyek valami véletlen következtében visszamaradtak a háború után. Laboráláshoz nem sokat értettem, ellenben hamar beletanultam a használt gépekkel való kereskedésbe. Ha mai eszemmel visszagondolok azokra a muzeális értékű kamerákra, amelyeket potom áron megvásároltam, és csekély haszonnal tovább adtam – bele fájdul a fejem.

1947-ben érettségiztem. Mindeddig rajtam kívül álló tényezők döntötték el, mihez kezdjek az életemmel. Most választanom kellett – ez szokatlan és nehéz fordulópont volt. Auschwitzból visszatérő barátaim biztattak: alijázzunk (vándoroljunk ki) az ekkor megszületett Zsidó Államba, Izraelbe. Felépíteni az új hazát. A lágerből én azzal tértem vissza, hogy erre az életre ledolgoztam a magamét – ettől fogva csak azzal foglalkozom, ami örömöt hoz nekem. Kézenfekvő lett volna az Orvostudományi Egyetemre felvételizni, de az ellentmondott volna a dologtalan élet iránti elkötelezettségemnek. Maradt tehát a logikusnak tűnő megoldás, felvételizek és beiratkozom a kolozsvári Bolyai Egyetem Közgazdasági tagozatára. Ráadásul azt látogatás nélkül is el lehet végezni. Anyanyelvemen. Így lehetőségem lesz a továbbtanulás mellett egy gyakorlati szakmát elsajátítani – ez pedig a fényképészet.

A Körtesi testvérek elismert műtermébe vettek fel, tanoncnak. Hónapokig a pozitív retussal töltöttem időmet. Tűhegyes, puha Hartmuth ceruzával tízed milliméteres félkörök tucatjaival tüntettem el a fölösleges, bántó ráncot, pörsenést az arcokról. A negatív retusig már nem jutottam el. Ügyefogyott kezeimnek ez túlzottan nagy feladatot jelentett volna.

Eközben, csöppet sem mellékesen, szakszervezeti taggá "nemesedtem". Később, immár egyetemi hallgató koromban dolgoztam szerkesztőként egyik kolozsvári újságnak. Az idők és a pártpolitika változásai kihatottak "karrieremre". Származásom miatt (édesapám kapitalista kereskedő volt) eltanácsoltak a lapírástól. A kolozsvári Vasúti Műhelyek karbantartó osztályán helyezkedtem el vasesztergályos tanoncnak. Sztálin halála után kerülhettem vissza a sajtóhoz. A havonta megjelenő képes újság, a Dolgozó Nő szerkesztőségében riportereskedtem. Jó társaságban. A kezdő költők, Kányádi Sándor és Tamás Mária, a néprajzos Nagy Olga voltak terepjáró társaim, valamennyien újdondászok. Tamás Gazsi bácsi, a nevezetes TGM édesapja volt okító mesterünk. Riportútjainkra a kedves, szolgálatkész Bara Jenő fotóriporter kísért el. Amikor vidékre utaztunk, a 18 lejes napidíjakból még egy szűk ebédre sem tellett. Érthető, hogy Jenő megkért: ha már úgy is utazom, az igénytelenebb munkákat, portrét, csoportképet elkészíthetném helyette. Kölcsönadott egy nehézkes kamerát azzal, hogy a labormunkát úgy is ő végzi el. Marad nekem a dicsőség, a honorárium, a riportban szerepelő lányok köszönete. Ráálltam. Lehet, hogy képességeimnek inkább felelt meg a fényképezés – nem tudom.

Balázs Imre festőművész portréja Erdélyi LajosrólBalázs Imre festőművész portréja Erdélyi Lajosról


Tény, hogy egy véletlen is „megtámogatta” fotóriporteri karrieremet. Kányádi Sándor már akkoriban, igen fiatalon a csíkzsögödi festő, Nagy Imre udvartartásához számított. Imre bácsi volt a székely festőkirály. A Dolgozó Nő egyik példányát lapozgatva megjegyezte: „Ez az Erdélyi tehetségesen fotózik. A képei jobbak, mint az írásai”. Sándor, talán némileg gonoszkodva, de tovább adta a megjegyzést. Az idősebb szerkesztőtársaim azonban felfigyeltek a mondatra. Közismert volt, milyen fukarul bánik Nagy Imre a dicsérettel. Ettől kezdve igényesebb fotográfiai feladatokat bíztak rám, címlapokat is készítettem. Így értem meg 1956 szeptemberét, addigra a folyóirat egyik népszerű szerkesztő-fényképészeként, az „entstalinizirung” a sztálini dogmák alól felszabadulni vágyó közírók tagjaként. A budapesti testvér-folyóirat, a Nők Lapja néhai főszerkesztője, Kovács Judit ebben a minőségemben hívott meg, ismerkedjem a magyar kollégákkal, munka közben, a szerkesztőségekben. Idejében érkeztem" néhány nappal a forradalom kirobbanása előtt. Boldog voltam, és méltán lehettem is, hogy a három hetes budapesti kalandomat, szemtanúságomat megúsztam azzal, hogy kitették szűrömet a szerkesztőségből. Sokan mások, barátaim, akik jottányival sem beszéltek többet vagy mást, mint én – több éves börtönnel fizettek.

Hogyan került a Sütő András főszerkesztette Új Élethez?

E.L.: – 1958-ban új magyar nyelvű művészeti lap indításáról döntött a kulturális minisztérium. A lap szervezését, a szerkesztőség munkatársainak verbuválását a fiatal, ám a főszerkesztői teendőkben már gyakorlott íróra, Sütő Andrásra bízta a pártközpont illetékes osztálya. A szerkesztőség Marosvásárhelyen alakult, bukaresti és kolozsvári tudósítókkal. Engem beajánlottak, fotóriporternek. Írnom nem volt szabad, még az ’56-os helytelenkedéseim miatt közlési tilalom alá estem. De fényképezni – az elvtársak szemében ez pusztán technikai művelet, fizikai munka volt, tehát jóváhagyták a kinevezésemet. Átköltöztem Marosvásárhelyre, vagyis haza. Édesapám lakásába. Akkor már ott lakott a feleségem, és az alig néhány hónapos kislányunk. A fényképészi munkakör tehát a család egyesítését is lehetővé tette. A vizes, nedves mosókonyhánkban rendeztem be ideiglenesen a fotólaboratóriumot. Saját fényképezőgépemmel, primitív cseh nagyítómmal alapoztuk meg a Művészet című folyóirat első lapszámainak fotográfiai hátterét. És még valami: a Művészet volt az első igazi, hosszú életű magyar képes lap Erdélyben. Mindenki, akiben volt tehetség és közlési vágy, örömmel adta legjobb felvételeit a lapnak. Megindult egy egészséges belső küzdelem, hogy a szerkesztőségben foglalkoztatott három fényképész közül kinek az anyagát értékelik jobban. (Hamarosan Marx Jóskát is a belső munkatársak között köszönthettük). Személy szerint nagyon sokat köszönhetek Marx Jóskának.

Munkánk során felfigyelt arra, hogy a portréhoz különös érzékem lehet – azok mindig kifejezőbbek voltak, mint a zsáner- vagy táj fotóim. Ösztönzése nyomán kezdtem küldeni országos és nemzetközi kiállításokra felvételeimet. Segített a kinagyításoknál, tőle tanulhattam meg, hogy a negatív csak alapanyag, amelyből a kiművelt szem elkészítheti a végleges kompozíciót. Szép lassan elkészítettem az erdélyi írók, képzőművészek, tudományos kutatók portréit. Eközben a párt utasításának megfelelően a szerkesztőségi munkám szigorúan a fényképezésre korlátozódott. A jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal, így történhetett, hogy a kolozsvári Korunk folyóirat igényes hasábjain több írásom is megjelent. Történt pedig, hogy 1960 táján szegény Kemény Jánost, a helikoni bárót kiküldték Aranyoslónára, írjon az ott "felvirágoztatott" kollektív gazdaság sikereiről.

Csak értő szem tudta felbecsülni a szétlopott kastély kártevéseinek arányait. Fényképészként kísértem János bácsit, aki keserűen fordult hozzám: ”Hát most mondd, mit írhatnék én erről?” Megbeszéltük: én megfogalmazok helyette egy a termelési beszámoló félét, ő átstilizálja, és ezzel simán feledjük a kellemetlen kirándulást. Ezek után ő beszámolt főszerkesztőnknek a történtekről - ettől fogva lapunkban is létjogosultságot kapott a nevem. Mellőzöm a fölösleges szerénykedést. Ha megmaradok a fényképezőgép mellett, és nem osztom meg magam közte és az írógép között, talán többre viszem. Talán elkészíthettem volna azt az arckép csarnokot, amelynek tized része is csak virtuálisan él előttem, álmatlan éjszakákon. Pedig fiatalságom kedves barátja, Kányádi Sándor már a Dolgozó Nő szerkesztőségében, incselkedés közben rövid másodpercek alatt nekem komponált kétsorosban figyelmeztetett: „Kedves Barátom, Laló / az írás – nem neked való”.

Időközben megjelent néhány kötetem, albumaim. De még mostanság is töprengek: talán-talán csak igaza lehetett Sándornak?

az interjút készítette, a képeket szerkesztette: Szőcs Edgár

Balázs Imre festőművész a műtermében az 1970-es években. Fiatal koruktól ismerték egymást, aztán 1970-től kollégák lettek az Új Életnél. 1956-ban a kommunista rezsim igazságtalanul bebörtönözte, ahonnan 1959-ben szabadult. A sajtóéletbe műkritikáival és illusztrációival kapcsolódott be. 1987-ben áttelepült Magyarországra, 1989-től haláláig Vácon élt.
Székely János költő, iró otthonában az 1970-es évek végén. Saját bevallása szerint valójában így, a szék támláján ülve szeretett dolgozni. Felesége, Varró Ilona kollégája volt Lalónak az Új Élet szerkesztőségében.
Szervátiusz Jenő a Tamási Áron-emlékművet faragja 1972-ben. Fiával, Tiborral együtt készítették el az emlékművet az Hargitáról hozott sziklatömbből. 1971/72-ben híre ment, hogy apa és fia Farkaslakán a főút mellett munkálkodik. Sokan megálltak nézelődni, beszélgetni. Ez a kép is egy ilyen alkalomkor készült. Laló épp egy riporthelyszínre igyekezett, de nem hagyhatta ki, hogy megálljon egy szóra régi barátjával.
A könnyű álmot ígérő édesanya. Székely Berta (Sütő András édesanyja) az 1970-es évek közepén, a nyárikonyha ajtajában.
Bordi András festőművész a műtermében az 1960-as években. A 20. századi erdélyi festészet egyik nagy mestere. Művein túlmutatóan, több híres festőnek volt tanítója.
Páll Lajos korondi költő és festőművész az 1970-es évek elején. „Elmentem volt jutalomból Naszódra. Ott kerültem először össze szemtől szembe románokkal. – Hogy nem tudnak ezek magyarul?! Sehogyan sem értettem. Amikor pedig korábban kimentem a környező falvakba, mindenki magyarul beszélt. Naszódon tapasztaltam meg először, hogy vannak olyanok is, akik nem tudnak magyarul. Naszódon láttam meg azt is, hogy milyen az angol vécé” - emlékszik vissza az ötödikes korában Naszódon tett látogatására Páll Lajos.
Mikó Imre, 1973. 1970 és 1976 között nyugdíjba vonulásáig a Kriterion Könyvkiadó lektora. A képen épp Nagy Imre kétszáz rajz c. 1973-as könyvet nézegeti. Lalóval együtt dolgoztak a Petőfi Erdélyben c. könyvön.
Tamási Gáspár, Tamási Áron író testvére átveszi a Marosvásárhelyi Írók Társaságának díját. Balról: Sütő András, Jánosházy György, Tamási Gáspár, báró Kemény János, 1970.
Marosi Ildikó és férje, Marosi Barna Kacsó Sándor íróval beszélgetnek. A Közelképek - interjú húsz romániai magyar íróval (Kriterion, 1974) c. kötethez készítettek interjút. A kötethez a portrékat Erdélyi Lajos készítette.
Balázs Imre festőművész, Bodor Pál (Diurnus) költő, közíró, Erdélyi Anni (Laló felesége) és Kányádi Sándor költő a fotográfus otthonában 1980 körül.
A mezőzáhi halgazdaság tudtunkkal már a középkorban létezett. Innen került friss hal a környékbeli nemesek asztalára, és nem csak oda. A kép 1984-ben készült egy riporthoz.
A Székely Népi Együttes Gyerekegyüttesének 1958-as fellépése. Nagy valószínűséggel az alapítás utáni bemutatkozó. Hajdu Zoltán kezdeményezésére alakította és vezette Birtalan József és Judit. 11 év működés után az elvtársak megszüntették. Balról: Nagy Mária, Áment János, Osváth Helén és Hőgyes Mihály.
Bözödújfalusi "zsidózó székely" asszony. A deportálások során a bözödújfalusi szombatosokat is gettósították Marosvásárhelyen. Degré Alajos miniszteri biztos az 1940-es években azzal a szándékkal beszélte rá az áttért szombatosokat a zsidó hitről való kitérésre, hogy a zsidókkal szemben hozott jogszabályok ne sújtsák őket. A kitérők tanúsítványt kaptak tőle. Ráduly István, Bözödújfalui katolikus plébános a tanúsítvány segítségével többeket ki tudott hozni a gettóból, a többieket azonban az auschwitzi megsemmisítőtáborba deportálták. A képen látható asszony gyerekként ki lett menekítve a gettóból.
Disznóvásár Maros megyében, 1978-ban. A böllér már készen áll, amint látható még egy régebbi fajta kézi hajtású perzselővel. Az volt a szokás, hogy a reggel kiválasztott jószágot napközben elkülönített, ellenőrzött helyen tartották és csak délután mérték le, mert egyes tenyésztők előzetesen sok sót etettek a disznókkal, hogy azok aztán teleigyák magukat vízzel. Így nagyobb volt a súlyuk.
Havasi esküvő Verespatakon, 1960-as évek.
Ceaușescu első marosvásárhelyi látogatása főtitkárrá választása után. A képen a Kultúrpalota Tükörtermében épp az újonnan létesítendő Szinház-tér látványtervét tekinti meg. Tőle balra Tompa Miklós rendező, valamint Tompa mögött Sütő András. Érdemes szemügyre venni a terv részleteid is. Amint látható eredetileg nagyjából minden régi épületet leromboltak volna a környéken. A megmentett ferences rendi templomtorony helyén egy 10 emeletes tömbház éktelenkedik.