2019. július 17. szerdaEndre
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Nyisd ki, babám, az ajtód! A parajdi húsvéti hajnalozást elevenítjük fel

utolsó frissítés: 19:57 GMT +2, 2019. április 18.

Az emlékezetes alsósófalvi farsangtemetés után Bálint Zsigmond fotóin most a parajdi hajnalozás elevenedik fel.


Az emlékezetes '82-es alsósófalvi farsangtemetés felidézése után most ismét a Sóvidékre látogatunk. A nagyböjt végét jelentő húsvét egyik szokását, a hajnalozást idézzük fel. A helyszín Parajd, az időpont 1982 áprilisa, a kalauzaink pedig most is Bálint Zsigmond és Barabás László. Előbbi a képeket készítette, utóbbi szövegesen foglalta össze az eseményeket.

A locsolkodás (erdélyiesebben öntözés) egyik újabb, szervezettebb formája a hajnalozás, amit sokszor tanítói irányítással szerveztek meg. A legények előre megszervezték az öntöző csapatot, és húsvét másodnapjának hajnalán zeneszóval felvonulva végigjárták a falut, felkeresték a leányos házakat, megtáncoltatták őket és szagos vízzel megöntözték őket.

Parajdon, ahol a mostani összeállításban megnézzük már a századfordulóról ismert hajnalozás szokása, de Alsó- és Felsősófalván is hajnaloztak már akkor, Atyhában a '30-as évektől terjedt el, míg Siklódon pedig csak a második világháború után. Nem csak a Sóvidéken ismert szokásról van szó, bár szeretik azt gondolni a helyiek. Ahogyan Barabás László fogalmazott, itt egy közép-kelet-európai húsvéti népszokásnak egy változata van meg, de Erdély más vidékein is gyakorolták a csoportos hajnali öntözést.

A hajnalozásnak színjátékszerű rítusa van, aminek helyenként változnak a szokásai. Mindenhol készítettek elő piros tojást a hajnalozóknak, de szokása és évjárata válogatta, hogy mennyit illett vagy szabadott elvenni a tálból. Minden leányos háznál egy tele tányér vagy kosár pirosra festett tojással várták őket, de az illendőség úgy kívánta, hogy mind ne vegyék ki, maradjon még benne. "Alsósófalván például pontosan 12 piros tojással várták a legényeket, és azt mondták nekem, hogy azok a 12 apostolt jelképezik. Lehetséges, hogy ez csak egy helyi magyarázat" - magyarázta a Transindexnek Barabás László.

A néprajzkutató a Forog az esztendő kereke című könyvében írja le a sóvidéki hajnalozást. Eszerint Atyhában két csapat járt hajnalozni; egyik a katonavégzetteké, másik a katonalegényeké (a már besorozottaké). "Az idősebb csapat járt elől, utánuk a fiatalabb. A leányok kapujánál zenéltek. Erre a leány felkelt, meggyújtott három szál gyufát; ez volt a jel, hogy bemehetnek. Volt egy beköszöntő, akinek a verse után a legények a házi leányt s az anyját megtáncoltatták. Az adományokat (piros tojást, bort) nem fogyasztották el helyben, magukkal vitték, majd közös mulatságot rendeztek belőle" - írja. Korondon nyolc-tíz csapat is járt, de ők nem voltak korhoz kötve, és a csoportok létszáma is kisebb volt, mint más falvakban jellemző. Mindkét említett településen adományokat is gyűjtöttek, és a hajnalozás végén közös mulatságot szerveztek.

Felsősófalván a katonalegények és a csórók hajnaloztak, és minden konfirmált leányt meglátogattak, de akinek komoly szeretője volt, az már nem engedte be a hajnalozókat. Alsósófalván csak a katonalegények jártak hajnalozni a megkonfirmált lányokhoz. A hajnalozás a legénnyé avatás egyik fontos állomása is volt. A leányok a hajnalozáskor adták a legényeknek a bokrétát, amit berukkolásig viseltek, mint szerelmi zálogot és katonalegény mivoltuk szimbólumát.

Parajdon három korosztályú legénycsapat járt hajnalozni, a legfontosabbak, a legnagyobb figyelem a katonalegények csapatát övezte, és a képeken is őket követhetjük végig. Húsvét első napját, a szent ünnepet még mulatozás, zenélés nélkül, otthon, csendben ülték meg, és csak húsvét vasárnapról hétfőre virradóra, éjfél után indultak el, hogy még a délelőtti istentisztelet előtt befejezzék.

"Egy pici csalás van ebben. 1982-ben még éjszaka történtek az események. Bálint Zsigmond barátom viszont azt javasolta, próbáljuk megbeszélni velük, délután elevenítsék fel nekünk a történéseket, mert nem volt olyan fotófelszerelése, amivel éjszaka is jó minőségű képeket tud készíteni kint. Nem egy intézmény voltunk, hanem barátként fogtunk össze, akik elmentek és lefotózták. Ismertem a legények többségét és a házigazdát is, jó viszonyban is voltam velük, ezért nem volt gond megbeszélni velük. Így nem köszön vissza a képeken az, hogy hajnalban vagyunk, de úgy gondolom, a célt, hogy dokumentáljuk a hajnalozás fotós forgatókönyvét, teljesítettük" - teszi hozzá Barabás László magyarázatként a képekhez. Innentől pedig következzen a képes múltidézés.

szerkesztette: Gál László

A katonalegényég törekedtek arra, hogy a legjobb zenészeket fogadják és a legszebben énekeljenek. Ők minden leányhoz elmehettek, a frissen konfirmáltaktól egészen a férjhez menni készülőkig. Az ő csapatuk volt is a legnépesebb, korosztálytól függően húsz-huszonöt-harminc legény között változott. A katonaviseltek, az öreglegények csapata már nem volt ennyire népes, mert a katonaság után sokan megházasodtak. A tizennyolc-tizenkilenc éves legények csapata volt a harmadik, a csórók, ahogyan Parajdon nevezték. Egy legény 17 éves korától 23-25 éves koráig négyszer-ötször vehetett részt hajnalozáson. A szokásban való részvétel nem volt kötelező a legények számára, de a többiek lenézték azt, aki nem hajnalozott.
Az ünnep közeledtével minden csapat szervezkedni kezdett. Kijelölték a bekérőket és a búcsúztatókat, akik vezetik a legénycsapatot, és elmondják a verseket. Az ő feladatuk volt a zenészek megfogadása, a pénzügyek intézése is. Emellett vigyáztak a rendre és fegyelemre. Mindhárom csapat három-négy zenészt vett maga mellé. A katonaviseltek csapata általában a parajdi cigányzenészeket fogadták fel, míg a katonalegények a fúvószenekar tagjaiból fogadtak fel párat. A csórók rendszerint más faluból fogadtak zenészeket, általában Korondról. A szervezők feladata volt tisztázni azt is, hogy a falu melyik végéről induljanak. Az volt a szokás, hogy különböző irányból indulnak, és úgy csinálják, hogy lehetőleg ne találkozzanak össze, mert abból rendszerint verekedés származik. Az is íratlan szabály szerint az öreglegények jártak elöl, utánuk következnek a katonalegények és leghátul pedig a csórók.
Az öreglegények és a csórók ünnepi általában viseletben vonultak, míg a katonalegények bokrétát is tettek a kalapjukra. Ez sajnos a képeken már nem látszik. Éjfélkor állt össze a hajnalozó menet, elől mentek a bekérők és a búcsúztatók, mögöttük a zenészek, utánuk négyesével összeölelkezve a legények. Zeneszóval indultak az első leányos házhoz. A hajnalozókat minden leányos háznál várták és fogadták. Csúfságnak számított nem fogadni, s csak az jelentett felmentést, ha nagybeteg vagy gyász volt a háznál, különben kvázi kötelező volt fogadniuk. Megjegyezték azt a leányt a legények, aki nem eresztette be a hajnalozókat. "Mehetett aztán a táncba, ülhetett a padon az öregasszonyokkal, nem hívja senki táncolni, s ha elhívja valamelyik legény, csak azért, hogy kézről kézre adják, és utoljára csúfságból otthagyják egyedül, a terem közepén" - írja a gyerekkora hajnalozásait felelevenítő munkájában Barabás László.
A hajnalozás a külső tisztelettel kezdődött. Az utcai menet vidám, gyors ritmusú népdalokat énekelt. A leányos házhoz közeledve rendszerint az „Utca, utca, sáros utca” és a „Nyisd ki, babám, az ajtót” kezdetűeket énekelték.

"A gyapjúpokróc alatt sokáig hallgatóztam, s próbáltam nyitva tartani a szemem, hátha elmúlt már éjfél, s meghallom a zeneszót. Este apám az ágy mellett, keze ügyében hagyta a kemény szárú csizmáját s ünneplő posztóharisnyáját, hogy egyből beleléphessen. Nella, a legidősebb lánytestvérem, csak forgolódott a kihúzható nagy ágy külső szegletében, minden neszre, zajra felemelve fejét a párnáról. Az első ház, a tisztaszoba kitakarítva, padlója sárgára súrolva már szombattól: az asztalon teli üvegpoharak, tésztástányér. Kapu, ajtó nincs bezárva" - idézi fel gyerekkori emlékét Barabás arról, hogy milyen volt a hangulat a lányos háznál. És így folytatódik a történet: "Hozza már a Küküllő a hangot a Görgényalatt, ütemesen csattog a réztányér. Nella felkel, s anyámék is készülődnek, átmennek az elsőházba. Közelebb ér az ének, hallom a szövegét, illő az alkalomhoz: Utca, utca, sáros utca, a parajdi utca, Még az éjjel végig megyek rajta, Végigmegyek, megállok egy háznál... Már meg is álltak, a kapu előtt új énekbe kezdenek: Nyisd ki, babám, az ajtót, Csendesen, mert meghallják a szomszédok. Míg énekelnek, Nella felgyújtja a villanyt, jelzi, hogy fogadjuk a hajnalozókat" - meséli tovább. Régebben nem a villanyt, hanem a lámpát, a gyertyát gyújtottak, jelezve, hogy fogadják a hajnalozókat. Az ének után a bekérő legény bekopogtatott, és elmondta a bekérő verset.

"A jó reggelt után a bekérő azonnal versbe kezd, kéri a ház gazdáját, hogy megengedje szívük vigodalmát, mert tavasz jöttével fellobbant a szerelem a szívükben, s ez az élet legboldogabb perce. Azzal végzi, hogy feleletet vár. Bejöhettek - szól apám, egyet sirítve a bajuszán, s a hangjából érzem a pillanat ünnepélyességét" - folytatódik Barabás visszaemlékezése.
A bekérés után bementek a zenészek és néhány legény, attól függően, hogy hányan fértek el a szobában. Általában az utcabeliek, a rokonok mentek be, és kiváltképpen a leány udvarlói. Belépés után a zenészek azonnal nótába kezdtek. A legények sorra megtáncoltatták a házi leányt, édesanyját és a többi jelenlevő fehérnépet, a tánc után megöntözték őket. A háziak az asztalra előre kikészítettek egy liter pálinkát, egy másikba piros tojást, tésztát, kalácsot. A tánc szünetében a bekérő a gazda, először a házigazdát kínálta meg, utána a legényeket és a zenészeket.
Parajdon nem volt szokásban az adománygyűjtés, csak a házaknál ettek-ittak. Vigyázni kellett arra is, hogy ne részegedjenek meg, mert akkor a falu szájára kerültek volna.
"A '82-es hajnalozók szépen, gyakorlottan táncoltak, pedig ők is diszkós korosztály. Ők szervezték a szüreti bált, és megkérték Oláh Bertát és Dósa Vencelt, hogy táncot tanítsanak nekik. Miklósné Oláh Berta zenei líceumot végzett Marosvásárhelyen, a könyvesüzletben dolgozik, Dósa Vencel kazánfűtű, mindketten parajdiak, és ismerik a helyi táncokat. A hajnalozók népviseletbe öltöztek, előkerült a szekrény mélyéről egy-egy karmantyú is" - idézi fel Hajnalozók Parajdon című visszaemlékezésében Barabás László.
"Int a búcsúztató a zenészeknek, az ő szavára kell most figyelniük. Megköszöni a szíves fogadtatást, és élteti a ház virágszálját. Akiért pedig most idejöttünk, Számos esztendőben virágozzék köztünk. Indulnak, hogy más leányos háznál is tiszteletüket tegyék" - szól a visszaemlékezés. Egy-egy lánynál nagyjából 20-30 percet töltöttek a legények.
"Nella rendezi az asztalt, feltörli a padlót a következő rendbeliekhez. Anyámnak, míg elhelyezkedik az ágyban, kész az ítélete: ügyesek voltak, szép verset mondtak, nem akadozott sem a nyelvük, sem a lábuk, immár vihetik őket katonának" - zárul Barabás gyerekkori visszaemlékezése. A hajnalozásnak ez a szokásrendje már a '80-as évekre megbomlott. Parajdon az öreglegények és a csórók már nem jártak hajnalozni, csak a katonalegények, akik legfeljebb bevettek fiatalabb évjáratúakat is. Ugyanakkor le is csökkent a hatósugara: nem minden katonalegény ment hajnalozni, s a csapat csak tizenhét-húsz éves leányokat kereste fel. A nyolcvanas években a legények erre az alkalomra még népviseletbe öltöznek, és Barabás szerint adtak arra, hogyan készítik elő, hogyan zajlik le a hajnalozás. Mintegy vizsgáztak a falu előtt.
Barabás elbeszélése szerint Parajdon is kimaradt egy ideig a hajnalozás, de aztán felújították, és napjainkban újból járják. Nemzedékektől és korosztályoktól is függ, hogy van-e elég fiú, aki részt venne, és vannak-e leányok, akik fogadják. És van olyan életszemlélet a közösségben, hogy ne sározzanak. "Sok befolyásoló tényezője van, de általában azt lehet mondani, ahol ki-ki maradt, mert ott a legények maguk kell megszervezzék, illetve lehet, hogy intézmény segíti őket, de ha nincs egy jól összeszokott legénytársaság, akkor nem tudják megszervezni" - teszi még hozzá kiegészítésként a kutató.