2019. október 16. szerdaGál
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Egyszer volt Kolozsváron két Mercedes versenyautó...

utolsó frissítés: 09:41 GMT +2, 2019. március 14.

Egy legendás történet következik, amit ha nem látnánk a képeken, akkor talán el sem hinnénk: ezüstnyilak Kolozsváron.


Öt gyűrött fotó a legendás ezüstnyilakról. Öt fotó, amelyet Weinbach Gábor, vagy Gabi bácsi, ahogyan Kolozsváron ismerték, haláláig a zakójának a belső zsebében hordott, és nem is nagyon vált meg tőlük. Tehát nem véletlenül lettek ilyen rongyosak. Ezeket, és a hozzájuk kapcsolódó legendás történetet mutatjuk most be.

Talán már az idősebb kolozsváriak sem emlékeznek rá, mert közel 30 éve annak, hogy a második Mercedes versenyautót is elvitték a városból, de a történetben vannak biztos pontok. Nem lehet kétségünk afelől, hogy Román Jóska és Weinbach Gabi ezer szállal kötődik hozzá. Előbbi szép haszonnal eladta az autókat, utóbbi fél életét tette fel rá, hogy megjavítsa ezeket, de végül semmi haszna nem származott belőlük. Csak a képek maradtak meg neki. Ezen kívül viszont szinte semmi biztosat nem tudunk, és cikkünkben sem tudunk igazságot tenni, mert már nincsen és nem is lesz olyan szemtanú, akinek a segítségével az ellentmondásokat tisztázni tudnánk.

Nem túlzás viszont legendákat emlegetni, mert nem tudjuk pontosan, hogy kik vezették ezeket a versenyautókat a Forma-1 elődjének számító Grand Prix versenyeken, még 1939-ben. Hiányosak az információk arról is, hogy miként kerültek Kolozsvárra, és azt sem ismerjük pontosan, hogy innen hová kerültek. Sőt, pontosan azt sem tudjuk, milyen körülmények között vásárolták meg őket. Két elbeszélést ismerünk: Gabi bácsi visszaemlékezését Killyéni András sporttörténész jegyezte le, és adta ki még 2008-ban. A másikban közvetve Román Jóska "szólal meg", és Doug Nye, a Motor Sport magazin munkatársa írta meg 2013-ban visszaemlékezései alapjánaz egyik autó (a 15-ös alvázszámú) kivásárlására tett próbálkozás sztoriját. Minden elbeszélés már csak visszaemlékezés, ami elfeledtethetett több részletet is. Weinbach Gabi halála előtt egy évvel, jóval 80 felett emlékezett vissza, Román Jóska történetét pedig már csak a fia, Tibor mondja el az újságírónak, mert az apja 1986-ban meghalt.

Ami biztos tény, hogy 1939-ben a Mercedes ezüstnyilai (az elnevezés legalább olyan legendás, mint a mi mostani történetünk, ezért csak linkeljük, és nem magyarázzuk) uralták a Grand Prix versenyeket. A hat futamból négyen Hermann Lang győzött, egyszer pedig Rudolf Caracciola lett az első. Több dobogós helyezése volt Manfred von Brauchitschnak is. Rajtuk kívül még négy pilótával vágott neki a szezonnak a Mercedesnek. Richard Seaman, aki a belgiumi nagydíjon balesetet szenvedett, és meghalt, illetve a tartalékok, Walter Bäumer, Hans Hugo Hartmann és Heinz Brender. A szezon utolsó versenye Lengyelország lerohanása után két nappal, egy Belgrád melletti pálya avatója volt. Az akkor kitörő világháború pedig nemcsak a versenyzők életét változtatta meg örökre, hanem az általuk vezetett autókét is. 1945-ben ugyanis az oroszok hadizsákmányként magukkal vitték ezeket a W154-es versenymodelleket, általuk került a Duna romániai szakaszának egyik kikötőjébe (az egyik elbeszélés szerint Galacra, míg a másik szerint Brăilára), ahol túladtak rajta. És innen kezdődik a bizonytalanság a történetben.

szerkesztette: Gál László

Itt kezdődött minden. A fotó a belgrádi versenyen készült, Manfred von Brauchitsch száguld az autójában. És lehet, hogy ez az autó is Kolozsvárra került: ebben a kérdésében sincs teljes konszenzus. Weinbach Gabi bácsi elbeszélése alapján az egyik autó a Richard Seamané, míg a másik Hermann Langé volt. Állítólag a differenciálműben a tányérkerék hátára rá volt írva elektromos ceruzával, hogy Seaman, illetve Hermann. A másik - valószínűbb - forgatókönyv szerint Manfred von Brauchitsch és Hermann Lang autója került Kolozsvárra. Ezt erősíti meg több, az autók történetével foglalkozó oldal is, ami szerint a 15-ös sorszámú autót Manfred von Brauchitsch vezette. A másik autó sorszáma az elbeszélések szerint a 7-es volt. A belgrádi versenyt egyébként Tazio Nuvolari nyerte meg az Auto Union D-modelljével, ami egy V12-es motorral ellátott, 500 lóerős versenyautó volt, és 1 óra 4 perc és 3 másodperc alatt teljesítette a távot. A leggyorsabb körében 130,839 km/h sebességgel haladt. A második helyen Manfred von Brauchitsch végzett. A belgrádi verseny nemcsak az akkori legnevesebb autóversenyzők között volt népszerű, hanem a közönség is nagy érdeklődéssel követte az eseményt. Állítólag 75 ezer nézője volt. Hasonlításképpen Belgrádnak akkor 360 ezer lakója volt. (A fotó a belgrádi autómúzeum honlapjáról származik.)
Térjünk inkább vissza Kolozsvárra, illetve arra, hogy miként kerültek az autók Kolozsvárra. Innentől kezdve nagyjából két különböző történet következik. Gabi bácsi elbeszélése szerint ő szerzett először tudomást arról, hogy az autók Galacon vannak, amikor szerszámokért utazott a városba, de amire értük ment volna megvásárolni, már eltűntek. Végül Román Jóskának sikerült kideríteni, hogy Bukarestbe kerültek, ahonnan Weinbach szerint az IRTA (szállításügyi vállalat) műhelyének igazgatója kérte Kolozsvárra az első autót, miután vállalta, hogy megjavítja. Gabi bácsi szerint az autóért a sofőrként dolgozó Román Jóska ment 1951-ben, és miután elhozta azokat, az IRTA 2-es műhelyében kerítettek el neki egy részt, ahol szétszedhette a motort és elkezdhette megjavítani.

Román Tibor ezzel szemben azt mondta, hogy 1946-ban tudta meg az apja, hogy két régi Mercedes van egy brăilai roncstelepen/bontóban, és utána járta ki a bukaresti hatóságnál, hogy a CFR kolozsvári műhelyébe hozzák, ahol az apja megjavíthatta és versenyezhetett vele. Végül 1951-ben került a két versenyautó Kolozsvárra, miután 2000 lejért megvásárolták a Kulturális és Sportminisztériumtól. Láthatjuk, hogy a két történet nem zárja még ki egymást, bár fontos dolgokban vannak különbségek, amelyek abból is adódhatnak, hogy Román Tibor épp legitimálni akarta a tulajdonjogát. A képen Román Jóska balról, illetve Weinbach Gabi jobbról.
Az állítólagos von Brauchitsch (Seaman) autó javítása közben a szerelők. Az autó javításáról az említett könyvben Weinbach részletesebben mesélt, elmondása szerint 4 évig tartott az első autót rendbe tenni, például két hétbe tellett csak a szelepeket beállítani. "A karosszériát Ágopcsa Gerő bádogos készítette el, fénykép alapján. Teljesen új karosszériát gyártott 1 mm-es alumínium pléhből, amelyet Bukarestből hoztunk el a Metrótól. Kikalapálta, összehegesztette". Állítása szerint az autó 1956 őszére készült el, a kor híres román pilótájával, egy bizonyos Calcianuval ki is próbálták, de a Feleki versenyen hivatalosan is bizonyítania kellett.

"Az autóval csak végig kellett menni, hogy lássák, megy az autó. A kormány mögé Román Jóska ült. Mondom neki: sétálj fel Jóska, mutassuk meg, hogy megy az autó. Ez az autót többet tud, mint te és én együttvéve. De hát Jóskával nem lehetett beszélni. Szemüveg nélkül elindult az autóval. Feleken, az utolsó kanyarban, Jóska lelépett az aszfaltról, s ahogy ki volt hajolva, a szemébe ment a pór. Nem látott semmit, s az autóval nekiment a hegyoldalnak, s az autó felborult s kigyúlt. Szerencsére Jóska kiesett hamarabb az autóból, mert ha nem, szörnyethalt volna" - adta elő a történet, amivel állítása szerint 35 ezer lej prémiumtól estek el, amit a szakszervezet ígért a sikeres bemutató esetére. A sikeres tesztek eredményeként viszont közben a második autót is Kolozsvárra küldték, hogy javítsa meg.

Román Tibor elbeszélésében természetesen sokkal rövidebb az autók javításáról szóló rész, és inkább az anyagi vonzatáról beszélt. Állítása szerint 1965 áprilisáig közel 54 ezer lejt költöttek az autókra. "Apám még a házát is eladta, hogy a javításokat finanszírozni tudja, de minden kicsi javításnak hosszú története volt. Hihetetlen mennyiségű pénzösszeget tett belé, és ez volt az oka, amiért neki adták ezeket az autókat. A haláláig osztoztunk az autókon, utána örököltem a részét" - mondta.
Az autó körüli bonyodalom nem állt itt meg. Weinbach elbeszélése szerint a lerobbant autót újból megjavította, de ismét lerobbant, amikor Román Jóska elvitte egy versenyre. Majd harmadszor is megjavította. "Sajnos az autót nemsokára ki kellett vinni a garázsból, mert új autók jöttek a műhelybe. Román Jóska hazavitte az autót az összes alkatrésszel, ami ott volt a műhelyben. Időközben megjelent egy törvény, amely kimondta, hogy minden ilyen autót be kell adni. Román Jóska szerzett 800 kg vasat és beadta az autó helyett. Egyszer csak hallom, hogy eladta az autót Németországba" - ezzel a történet egyik fele véget ér.

Ez természetesen még nem jelenti azt, hogy a történet másik fele nem igaz. Mivel az elbeszélésből pontos évszámokat nem tudunk, megtörténhetett, hogy Román Jóska még évekig javította az autókat, és rengeteg pénzt áldozott rájuk. Ráadásul a második autó története egyáltalán nem tiszta a Gabi bácsi elbeszélésében, nem tudjuk, hogy azzal mennyire jutott a javításban, vagy egyáltalán sikerült-e neki. Valószínűbb a nem.
A feleki verseny előtt készült kép. Az autóban Román Jóska, míg körülötte balról Calceanu, majd egy ismeretlen fiatalember, Demeter György, fehér köpenyben Weinbach Gábor, előtte pedig a bukaresti Lokomotiv képviselője. Román Tibor elbeszélése szerint 1971-ben adták el a 7-es sorszámú autót, ezt említette Gabi bácsi is. Állítólag 80 000 dollárt, plusz két új Mercedest, illetve egy Volkswagen Bogárt kapott érte az állam. Abban minden elbeszélés azonos, hogy ezért az autóért Román Jóskáék három másik autót kaptak. Ebből kettő eladtak, házat vettek belőle és éltek, míg a harmadikat maguk használták.
"A történet egy kicsit jogtalan volt azzal szemben, aki azt az autót számtalanszor megjavította. A Román-család tette rá a kezét az autókra, ők adták el, szereztek anyagi javakat belőle maguknak" - mesélte Killyéni András sporttörténész, amikor megkérdeztük, hogy ő mit gondol az egykori versenyautók kolozsvári sztorijáról. Elmondása szerint meggyötört ember volt Weinbach Gabi bácsi, amikor a történetét elmondta, hiszen fél élete ráment arra a két autóra, és utána semmivel sem maradt. Azzal, hogy ezt megosztotta, egy kicsi elégtételt is vett.
Az autók eladásának története még annál is nagyobb ködben van, mint a Kolozsvárra kerülésüké. Semmit nem tudunk például arról, miként tudták meg egyáltalán, hogy az egykori Mercedes W154-as versenyautók Kolozsvárra kerültek, ahogyan arról sem sokat, pontosan ki vásárolta meg az első autót. A legenda szerint hazakerült az autó. Azt már tudjuk, hiszen Román Tibor elbeszélése is ennek kapcsán került elő, hogy miként élénkült meg az érdeklődés a 15-ös sorszámú autó iránt a 7-es eladása után. Gyűjtők, kereskedők is szerették volna megvásárolni, és igazi balkáni történet bontakozik ki a szemünk előtt, amiben előlegekről, elhallgatásokról egyaránt szó van. Bonyolítja a helyzetet, hogy egy ilyen autó eladása külföldre az előző rendszerben sokkal bonyolultabb volt, mint manapság, különböző hivatalokon keresztül folytak a tárgyalások. Sőt, a tulajodonviszonyok sem teljesen egyértelműek. Azt tudjuk, hogy Román Tibor a második autót 1988 szeptemberében eladta a Svájcban elő, de kolozsvári származású Andrei Bilciurescunak. 400 ezer német márkát plusz egy Volkswagen Golfot kaptak érte cserébe.

"A nagybátyja a barátom volt. Együtt meglátogattak, és meglátta az autót darabokban garázsban, és azt mondta, hogy szeretné. Komolyabb vevőnek tűnt, mert ahogyan románul beszéltünk közvetítő nélkül tárgyalhattunk" - mondta korábban az adásvételről Román Tibor. Végül az autó helyreállításában a svájci Techmosim AG végezte a Daimler-Benz közreműködésével. Azóta is többször pereskedtek érte, és gazdát is cserélt közben. Jelenleg a 15-ös sorszámú versenyautó a floridai The Collier Collection-ben található, itt találjátok a leírását, ha ez egyáltalán még az az autó, ami Kolozsváron is eltöltött pár évtizedet kalandos története során.

A Wikipédiáról származó képen Hermann Lang látható a Nürburgringen szervezett bemutatón 1986-ban egy Mercedes W 154-esben. Arról nincs információnk, hogy ez lenne az eredeti, 1939-es autója.