2019. július 17. szerdaEndre
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Meghótt már a vén Dobai: egy emlékezetes farsangtemetést idézünk fel Alsósófalváról

utolsó frissítés: 12:56 GMT +2, 2019. március 12.

Az utolsó "igazi" farsangtemetésen ott volt Bálint Zsigmond is, az ő képeiből készítettünk most egy összeállítást.


Manapság inkább már turista látványosságok a maskarás farsangtemetések. Erdélyben talán a torockói Farsang Döme-temetése vonzza a legtöbb embert, az kapja a legnagyobb médiafigyelmet, de híres az alsósófalvi téltemető bolondozás is. Ebben az összeállításban most egy 1982-es farsangtemetést idézünk fel a marosvásárhelyi Bálint Zsigmond fotóival, aki a '70-es évek elejétől rendszeresen fényképezte az erdélyi falvak tárgyi és szellemi néprajzát, a rendszerváltást követően pedig a változó falvak mindennapjait. Az évek során számos néprajzi kiadvány képanyagát készítette. Fényképei egyaránt megjelentek könyvekben, albumokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.

Előtte viszont még egy rövid bevezető farsangról és az alsósófalvi farsangtemetésekről. A farsang ugye vízkereszttől (január 6.) húshagyókeddig (a húsvétvasárnap előtti 47. nap), a nagyböjt kezdetéig tartó időszak elnevezése. A paraszti élet hagyományos rendjében a maszkos mulatságok, a szórakozás időszaka volt, amikor a mezőgazdasági munkákban rövid téli szünetet, pihenőt iktattak be, és amikor a keresztény liturgikus naptárban sincs semmi olyan jelentős vallási ünnep, amely tiltaná a bolondozást. A magyarság farsangi rítusai és hiedelmei főként a három utolsó farsangi napra, farsangfarkára (a tél és a tavasz fordulójára) összpontosultak, de a farsangi ünnepkör a maszkos alakoskodások, a fonójátékok, a farsangi bálok és sokféle egyéb mulatság alkalma is volt. Az összejövetelek, társas házimunkák a hosszú téli estéken alkalmat teremtettek a fiataloknak a párválasztásra. Emellett a farsangot a közelmúltig a fiatal párok egybekelésének szerencsés, sőt, kötelező idejének tartották, fogamzásra alkalmas időszaknak.

Jellegzetes farsangvégi szokás volt (és még ma is az) a dramatikus játékok legismertebbikének, temetési paródiáknak előadása, mert össze lehetett kapcsolni a farsang temetésével. Ilyenkor a farsangot élő személy vagy bábu alakjában tréfásan eltemették (esetleg elégették). A farsangtemetés szokása az egykori leírások szerint általános lehetett az erdélyi magyarság körében, manapság a legtöbb helyen már megszűnt vagy csak felújítva gyakorolják. Nem kivétel ez alól a bevezetőben már említett Alsósófalva sem.

Az alsósófalvi (és nem csak, mert egész Marosszék) farsangtemetések talán legjobb ismerője Barabás László, mi a témában írt doktori dolgozatát használtuk a legtöbbet ennek a cikknek az összeállításakor. "Farsangtemetési paródiájuk életet, reményt sugárzott, a nehézségekkel, még a halállal is dacoló kedvet. Kinevették és dacoltak azzal a társadalmi halállal, tetszhalott állapottal is, amelyben akkor, 1982-ben mindannyian léteztünk" - írja doktori dolgozata bevezetőjében arról a farsangtemetésről, amelyet ebben a fotóriportban mi is bemutatunk, és amely egyben egy korszak utolsó farsangtemetése volt. Akkor még azok temették a telet, akik a két világháború között fiatalként megtapasztalták, hogy milyen egy "igazi" fársángtemetés.

Persze a farsangi periódus játékai nem megkövült maradványok, hanem dinamikusan változó kulturális alkotások, ilyen szempontból legfeljebb annyiban tekinthetünk igaziként a két világháború közötti farsangtemetésekre, hogy nem egy irányító (tanító vagy kántor) által felújított játékok, megkoreografált szabadtéri előadást adtak elő, hanem spontánabbul történtek az események, a résztvevői azt gyakorolták, amibe belenevelődtek. Volt még egy folytonossága a játéknak, és egyben változatosabb is volt, mert nem egy előre megírt szöveget adtak elő, hanem lehetőség volt a változtatásra, változatosságra is.

A farsangtemetés alsósófalvi változatában egy szalmabábut (Ilyést) vittek/visznek körbe a falu utcáin. A szokásjáték bevett szereplői a halottvivők, a siratók, a maszkurák és a búcsúztató volt. A temetési menetet utánzó zajos, éneklő, a böjt jelképeit hordozó menetben régebb csak (fiatal) házasemberek és legények vehettek részt, az asszonyok legfeljebb a szalmabábú felöltöztetésében segédkeztek a fonóban, illetve a felvonulás során válhattak aktív nézelődővé. Vagy éppenséggel külön farsangtemetést szervezhettek, csak nőknek. Napjainkra ez már megváltozott, asszonyok átvették a siratók szerepét.

A farsangtemetés a húshagyókeddi mulatság után kezdődött, hamvazószerdán reggel. Ezeknek a mulatságoknak és báloknak egész rendszere alakult ki a faluban, gyakorlatilag minden felnőtt korosztály mulatott ezen az éjszakán, így a temetés gyakorlatilag mámoros fővel zajlott. A felvonulás indulhatott a bálokból, a kocsmákból, vagy valamelyik házi mulatságból is. A játékhoz a szereplők átöltöztek: a maszkurák rongyos ruhát vettek magukra és kifordított bundát, és bekormozták az arcukat, a siratóasszonyoknak öltöző férfiak pedig hosszú fekete szoknyát vettek nadrágjuk fölé, hátukra hárászkendőt terítettek. A temetési menetben a maszkurák vitték a böjti ételeket, rúdra kötözött hagymakoszorúkat lengetek és a botok végére tűzött savanyított káposztafejekkel kínálták a járókelőket. Így tódultak ki az utcára, ahol jajgattak és nagy lármát csaptak, hogy felhívják magukra a figyelmet. A nézők, bámészkodók közül innentől bárki a játék aktív résztvevőjévé válhatott. Az egykori falusiak szerint a játék akkor sikerült jól, ha a rátermett siratók és maszkurák, akiket fogott a figura vállalkoztak a bohóskodásra.

A temetési menet a bevett temetési rend szerint alakult. Elől mentek a hagymakoszorúkat lengető maszkurák. Középen vitték a testet, a szalmabábut, majd utána következtek a siratók. Legtöbbször a báli zenészeket is megfogadtak, akik vidám, kocsmai énekeket fújtak és húztak. A temetési menet az utcakereszteződéseknél vagy más nevezetes helyeken megállt, a szalmaembert letették a földre, és körülállták. A búcsúztató vagy valamelyik halottvivő szomorúan adta tudtára a falunak a gyászhírt. Ez után kezdődött a siratás, aminek a szövegét a férfiak elnyújtott, gyászos hangon recitálták, a valóságos halottsiratás mintájára. Egy komédiás ember teljesítményére évtizedek múltán is felemlegették Alsósófalván. A halottat végigvitték a falun. A siratási jelenetet több helyen megismételték. Le-letehették a vénleányok háza előtt is kicsúfolva ezzel azokat, akik nem keltek el a farsangban, de a hozzátartozók általában figyeltek arra, hogy ne prédikálják ki a leányt, ezért jó előre már pálinkával kínálták a halottvivőket. Általános volt a legtöbb háznál itallal, kaláccsal, süteménnyel kínálták a menet tagjait. Azokat is a kiprédikálhatták, aki másképpen került összetűzésbe a falu véleményével, például sokat pereskedett a rokonaival, szomszédaival. Menet közben a siratási jelenetek előtt és után a maszkurák hamuval szórták meg a járókelőket, bámészkodókat. A bohóskodás néhány óráig tartott, belenyúlt már a délelőttbe. A játékot a faluvégen vagy valamelyik kocsma előtt fejezték be. Elbúcsúztatták a szalmabábut, majd elégették. Égetés közben vagy közvetlenül utána pedig már táncra kerekedtek. A farsangtemetés befejezésével a házasemberek és a legények énekelve visszatértek a kocsmába, ahol tovább folytatták a mulatást.

A leírt rend szerinti farsangtemetések először az '40-es évek második felében kezdtek kimaradozni, majd huzamosabb ideig egyáltalán nem jártak. Az '60-as évek végén tanítói kezdeményezésre és szervezéssel újították fel a falu hagyományos táncaival együtt, de akkor még színpadon mutatták be. Barabás László kutatásai szerint 1971-ben rendezték meg újra a farsangtemetés utcai formáját. A felújított formában viszont nem férfiak voltak a siratók, hanem nők vállalták a szerepet, aki asszonyi önkifejezésként is játszották. A maszkurák és halottvivők megmaradtak eredeti szerepkörükben, de kivált közülük és a legfontosabb szereplővé lépett elő a búcsúztató, akinek a neve pap lett. Mint játékmester, ő vezeti az egész temetési menetet. A farsangtemetésnek ezt a szervezett formáját néhány évig gyakorolták, majd az is abbamaradt. 1982-ben előzetes szervezés után elevenítették fel a játékot az idősek, és az a társaság többet már nem szervezett farsangtemetést.

Legközelebb 1986-ban újították fel a szokást, de már a fiatalok. Barabás László kutatásai szerint azóta is rendszeresen megszervezik a temetést. Ekkor már előre megírt forgatókönyv szerint, az idős adatközlőktől gyűjtött és az 1982-es farsangtemetésen lejegyzett szövegeket és siratóparódiákat adtak elő. Az új szövegkönyv a korábbi spontán siratások szövegét felhasználva új szereplőket generáltak, megnőtt a temetési menet állandó résztvevőinek száma, a siratóasszonyokon, halottvivőkön és a búcsúztatón kívül például megjelenítették Ilyés fiát és komáját is. Ekkor már a menet fogadtatásra kisebb asztalt terítettek, széket tettek a kapu elé, s arra ételeket: főtt krumplit, hagymát, túrós puliszkát, savanyított káposztát, pánkót, kürtőskalácsot és bort. A keresztvivő a várakozókról és a megterített asztalokról látta, értesült, hogy ott meg kell állni, nem kötelezően az útkereszteződéseknél. Ekkortól várt egyre inkább bevetté az a közvélekedés, hogy a farsangtemetésen csak fiatalok (lehetőleg házasság előtti legények és leányok) vegyenek részt, mert csak nekik való. Azokat az idősebbeket, aki még beálltak a fiatalok közé, megszólták.

Időnként alkalmi figurák is feltűntek a temetésen, például a "90-es farsangtemetési menet legérdekesebb alakja a két hónapja kivégzett diktátor, Nicolae Ceaușescu gúnyportréja volt. A Ceaușescut megjelenítő leány fekete férfiöltönyt vett magára, a diktátor képét utánzó gáz álarcot, arra a jellegzetes micisapkát. A mellét teleaggatta kitüntetésekkel, a hátát feliratos plakát borította: A fegyveres erők legfőbb gyilkosa. A kezében egy kicsi, kartonból készített koporsót vitt, amit a szalmabábu elégetésekor a tűzbe dobott. A menetben a halottvivők mellett haladt, szabad kezével komikus mozdulatokkal mutogatva a kitüntetéseire, hol a plakátra, hol a koporsóra. A falu központjában, a kocsma előtti téren Ilyés siratása után a pap nem is a szokásos búcsúztatót olvasta fel, hanem egy másikat, amelyben együtt búcsúztatták a farsangi szalmaembert és a kondukátort.

Akit még részletesebben érdekel a téma, esetleg a változás utáni farsangok hangulatára részletesebben is kíváncsi, annak ajánlom Barabás László többször emlegetett doktori dolgozatát, de mi inkább nézzük meg az 1982-es eseményeket.

Ilyést a siratóasszonyok készítették Ágoston Lídia néninél, akit az egész falu csak Kultúrlidi néven ismert. A farsangtemetések felújított változataiba legtöbbször ő készíti a szalmabábut. A '82-es temetés során viszont nem ezt, hanem egy régebben készült bábut égettek el. Az új Ilyést a leírások szerint megtartották mintának.
Ilyés hagyományos öltözetet kapott: fehér gyolcsing, gatya sarjúval kitömve, fekete lájbi, ócska fekete kalap madártollal ékesítve. Feje szintén sarjúval kitömött fehér gyolcsból készült, az orrot és szemet faszénnel rajzoltak rá. Lábára gyapjúzoknit húztak. A mellénye elejére művirágdíszt tűztek, mintha vőlegény volna. A fallosza murokból (sárgarépából) "készült".
Összeszokott siratóasszonyok voltak, már a korábbi felújított színpadi változatban is ők kapták ezt a szerepet. Ágoston Erzsébet volt a fősirató, mint a feleség, Sükösd Lídia kapta a sógorasszony szerepét, Ágoston Lídia a kománé játszotta, Molnár Juliánna pedig a szomszédasszonyt. A leírás szerint a szöveg nélküli jajgatásban segített még Bálint Irma, Lukács Mária, Kozma Erzsébet, Kacsó Erzsébet és Kozma Sára is, akik a korábbi színpadi változatban szintén szerepeltek.
A temetési menetben a siratóasszonyok ünneplő fekete szoknyát vettek magukra, mint a régi öregasszonyok. A fiatalabbak helyi székely népviseletbe öltöztek.
A menet élén a pap haladt, nyitott könyvvel a kezében. Utána jöttek a férfiak karóra kötött hagymakoszorúkat lengetve, méltóságteljesen tartott káposztafejes karókkal. Majd a két zenész következett és a négy legény, akik a testet vitték két rúdon hanyatt fektetve. A siratási jelent után a halottvivők és zenészek végül helyet cseréltek, de a képen még az kiinduló állapot látható. Egymást karonfogva, hármasával követték őt a siratóasszonyok: az első sorban középen a feleség, kétoldalt pedig sógorasszony és kománé. A második sorban középen szomszédasszony, kétoldalt a "gyászban" együttérző asszonyok. A menetet a székelyruhás fiatalasszonyok zárták. A menetbeosztás megegyezik az akkor szokásban lévő valóságos temetés utcai menetével.
"Meghótt már a vén Dobai,/ Nem is volt ő már korai./ Italos és jó ember volt,/ Mikor meghótt, egyet se szólt" - kezdte a pap (Sükösd Károly) az első siratási jelent helyszínén a falu központjában, az üzlet és a művelődési otthon előtti tágas téren. Ilyést letették a földre, és félkört alkottak körülötte. A zaj elülte után pedig pap felolvasta a halálesetet bejelentő szöveget. Minden sor után szünetet tartott, s az elhangzott mondatot a körülállók elnyújtott, éneklő hanglejtéssel megismételték.

A felújított változatban játékmesteri pozícióba előlépő pap az ünneplő székely ruhájára hárászkendőt terített, s az új rend szerint kezébe könyvet vett.
Halottvivőknek az éppen kéznél levő fiatal legénynek vállalkoztak, nekik nem volt külön szerepük ebben a felállásban. A zenészek, Petrás László klánétás és Szász Béla hegedűs voltak.
Maszkurának egyedül Bálint Gábor (balszélső) öltözött. Kopott, rongyos ruhát vett magára, báránybőr sapkáját tollseprűvel díszítette, arcát enyhén be is kormozta. Nem maradt el kezéből a hagymakoszorús karó sem. A leírás szerint kétágú karóra kötött hagymakoszorúkat hol lengette, hol a járókelők és kíváncsiak orra előtt hadonászott vele. Ő '30-as, '40-es években is járt farsangtemetésre, akárcsak Kacsó István (jobszélső) és Fábian (Káli) Sámuel (középső), akik ünneplő székely népviseletbe öltöztek, harisnyát és csizmát húztak. Előbbiről azt jegyezték fel, hogy úgy tartotta a káposztafejes karót, mintha a temetési zászlót vinnék, utóbbiról pedig azt, hogy méltóságteljesen lépkedett a vállára vetett hagymakoszorús karóval, s meg-megrázta a másik kezében tartott bádogkolompot.
A haláleset bejelentése után a siratóasszonyok Ilyés fölé hajoltak, s miközben jajgattak, a szalmaembert simogatták. Mások kezüket tördelték, szemüket törölgették, és kórusban jajgattak. A siratáson mind sorra mind elsírta a "halottat" a feleség, a komaasszony, sógorasszony és a szomszédasszony is. A feleség siratását így jegyezték el: "Jaj, Ilyés! Sütni es kéne,/ Meszelni es kéne,/ De tégedet még siratni es kéne!/ Nem ülsz ki többet a híd végire,/ Nem fúvod, nem mondod: járedre, járedre.../ Milyen két szép zsebes harisnyája vót neki.../ A kezit tette belé, vette ki.../ De milyen jól állott neki, jaj, jaj!".
A komámasszony pedig vékony hangon így folytatta: "Jaj, Ilyés komám, mér hóttál meg?/ Mér hágytál itt münköt?/ Mé hóttál meg?/ Ki dugja bé a csepegő likakat/ A kapu alatt?/ Jaj, Ilyés, mér tuttál itt hagyni?" A siratószövegeken és a siratási jelenet egyes mozzanatain pedig nagyokat kacagott az egybegyűlt nézősereg. Az asszonyok pedig a lehető legszomorúbb hangon sirattak, kezüket tördelték, arcuk eltorzult a "fájdalomtól". Simogatták, rázogatták, ütötték Ilyést. Kedvüket lelték a kettős játékban: a színlelt siratásban, az elfojtott, de ki-kitörő kacagásban. Míg sirattak, Lukács Mária puliszkatortával kínálta a nézőket, kanállal etette, beszilvaízezte őket, köztük társát.
A sógorasszony így siratta miközben kezével eltakarva arcát és a fejét szomorúan ingatta jobbra-balra: "Jaj, jaj, drága sógor!/ Mér hágytál itt?/ Ha tudnák, hogy éltibe/ Hogy szerette a sütőtököt!/ A tegnap es süttem neki,/ De már nem vót, aki megegye./ S most a töke az asztalon,/Ő meg a nyújtópadon, jaj, jaj!".

Derültséget váltott a siratóasszonynak öltözött Szász Márton öltözete is. Ő az előző temetésen még halottvivő volt, akkor a pantallónadrágjára szoknyát húzott. Fejére világos színű kendőt kötött, pulóverének mellét az asszonyok pedig ronggyal kitömték.
Ilyést 1982-ben nem a határon, hanem a falu egyik tágas utcakereszteződésénél égették el. A menet körülbelül egy kilométernyi utat tett meg az elindulástól. A siratási jelenetet mint végbúcsút megismételték, az előzőnél nagyobb zajjal, jajgatással. Ekkorra már népes közönség vette körül a temetést. Végbúcsú után a szalmaembert meggyújtották, és az égő Ilyés körül táncolni kezdtek.

A maszkurának öltözött és siratóvá is előlépett Bálint Gáboron, valamint a játékvezető Sükösd Károlyon kívül a többi férfinak alárendelt, passzív szerepe volt. Vitték, mutogatták a böjt jelképeit és együtt énekeltek az asszonyokkal. Különösebb utcai játék nem volt, nem is hamvaztak.
Összefogóztak és körcsárdást, majd szökőt jártak az Elvesztettem a kecskéket kezdetű táncdallam ütemére. Utána párokra szakadva addig táncoltak, amíg a tűz teljesen el nem hamvadt.
Barabás László visszaemlékezés szerint különös látványt nyújtott az égő szalmacsomó körül táncoló vidám temetési gyülekezet. Ekkora már az idős férfiak is feloldódtak, kedvüket lelték a táncban. Bálint Gábor tánc közben is magasra tartotta a hagymakoszorús karót, és a 70 éves Ágoston Lídiával bírták szusszal legtovább. Fábián (Káli) Sámuel tempósan járta Fülöp Juliannával, még csizmaszárát is megveregette. A pap pedig összekötötte a hárászkendőjét, hogy szabadabban mozoghasson.
Az elégetés után a temetés résztvevői visszatértek a művelődési otthonba és baráti koccintással kívántak nyugodalmat Ilyésnek és a farsangnak. Búcsúzáskor Ágoston Lídia néni azzal vált el, hogy ejsze utoljára temettük Ijést. A maszkurának öltözött Bálint Gábor optimistább volt, szójátékán "ha élünk, jövőben is temetjük" még egy utolsót kacagtak. Végül tényleg ez volt néhány évre az utolsó.