2019. október 16. szerdaGál
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kijavítani, amit Bukarest el akar felejteni: a kolozsvári vívás valódi története képekben

utolsó frissítés: 15:58 GMT +2, 2019. március 13.

A kolozsvári vívásnak a második világháború után volt egy nagy korszaka, amit világbajnoki és olimpiai érmek fémjeleznek, és amiről sokan szeretnének megfeledkezni.


"A '80-as években jelent meg a Vívás A-tól Z-ig (Scrima de la A la Z), ami egy 400 oldalas könyv, de nekünk nem tetszett. A bukarestiek írták, és nagyon egyoldalú volt. Olyasmiket nem vállalt fel, hogy a román vívósport történetében ki hozta el az első világbajnoki érmet. Én voltam az egyik, akinek ebben szerep jutott. Az 1954-es főiskolás világbajnokságon tőr egyéniben 3. lettem, ami elég jó teljesítmény volt. A versenyt megnyerő Gyuricza például egy évre rá megnyerte a felnőtt világbajnokságot is. A versenyt ugyan megemlítették, mert végül is egy világbajnokság volt, ahol Románia szerepelt, de sem az én, sem a kardozók eredményéről (a kardcsapat szintén harmadik lett - szerk.) nem írnak" - vezeti fel Uray Zoltán egykori tőrvívó, hogy miért érezték szükségét annak, hogy összefoglalják a kolozsvári vívás 200 éves történetét.

A gondosan adatolt könyv (inkább enciklopédiaszerű, kevésbé sztorizgató, emlékeket felidéző munka) 2018 végén jelent meg a Kolozsvári vívók baráti társaságának a gondozásában, ifj. Guráth Béla szerkesztésében. A társaság célja a kolozsvári vívók sikereinek a köztudatban tartása, annak a megismertetése, hogy bő 60 évvel ezelőtt Kolozsvár dominálta a romániai vívást, és innen származnak az első nemzetközi eredményeik is. Az erőteljesen Bukarest, azon belül is Steaua-központú romániai vívás pedig mintha tudomást sem akarna erről venni, ahogyan a bevezető alapján valószínűleg már sejthető volt.

A kolozsvári vívás legutóbbi nagy időszaka a II. világháború után, az 1940-es években kezdődött el, és egészen az 1970-es évekig dominálták ezt a sportágat. Ennek volt egyik tagja Uray Zoltán, valamint Guráth Béla (a fiatalabb) is.

"Rossz érzés volt, hogy a bukarestiek így állnak a romániai vívás történetéhez. Mi, akik ezt a könyvet megírtuk, a sportéleten kívül is jó szakemberek lettünk. Tudományban dolgoztunk. Egyszerűen nem tudjuk elviselni, hogy hamis eredményeket írjanak meg. Guráth Béla spektrofotométerekkel foglalkozik, én sugárbiológiával. Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy egy konkrét eredményt figyelmen kívül hagynak. Én azt mondom, hogy Románia első érmét én hoztam el egy nemzetközi versenyről: 1954-ig egyetlen román érem sem volt a világbajnokságokon, olimpiákon és Európa-bajnokságokon. Szerencsém volt. Megvan az érmem, a diplomám, amit vele adtak, és az újságcikkek is, amit az éremről írtak" - teszi hozzá a jelenleg 87 éves egykori vívó, aki szerint nem egyszerű hanyagság van a mögött, hogy ki akarták hagyni őket a (sport)történelemből. Állítása szerint már a 30-as évektől kezdve ellentét volt Bukarest és az erdélyi (kolozsvári, nagyváradi, szatmárnémeti és marosvásárhelyi) vívók között.

A Kolozsvári vívók baráti társaságának már volt egy próbálkozása arra, hogy felhívja a romániai szakma figyelmét a hibára, 2009-ben jelentették meg a Kolozsvári vívás képes története című könyvet, de elmondásuk szerint abszolút semmi hatása nem volt a bukarestiekre.

"Sőt, most megjelent a Román sport enciklopédiája, kilenc vastag nagy kötet, és ebből teljesen kihagytak minket. Pedig az ország első aranyérmét világbajnokságról ifj. Guráth Béla hozta 1960-ban. Sehol meg nem említik. (!!! - Gurtáth Adalbert néven szerepel) Engem csak egy olyan skatulyába tettek be, mint aki a vívók közül szakmailag is példát mutatott. Ketten vagyunk akadémikusok a vívók között Romániában, de nyugodtan betehették volna Bélát is, aki egyetemi tanár volt Németországban" - magyarázta Uray, annyit téve még hozzá megjegyzésként, hogy csak a kolozsvári vívók által elért eredményeket szerették volna becsületesen, tisztességesen bemutatni. És ahogyan megjegyzik, ez utóbbit már csak el kell olvasniuk az illetékeseknek is, mivel románul nyelven is elérhető.

Az elbeszélésből az is kiderül, hogy nemcsak a bukaresti ellenszéllel kellett szembemenjenek, de manapság a helyiekben is van már egyfajta közöny a vívás iránt. Guráth Béla azt az esetet idézte fel, amikor a megyei sportigazgatósághoz fordult annak érdekében, hogy nevezzenek el egy termet Orbán Olgáról, a román vívósport első olimpiai érmeséről, illetve első világbajnokáról. "Nekünk van az Apáczai Csere utcában (str. Argeș) egy sportcsarnokunk, annak az egyik első emeleti kis termében vívunk 50 éve. Megindokoltam, hogy miért szeretnénk, hogy a vívótermünkre kiírják, hogy Orbán Olga vívóterem, vagy Sala de scrimă, mint a bukarestiek is tették, akik az egykori csapatársamról, Ana Pascuról neveztek el termet. Ana Pascu is tett valamit a román vívásért, és Orbán Olgi is tett valamit. Eddig nem volt semmi reakció" - magyarázta Guráth.

A kolozsvári vívás legutóbbi nagy időszakról következzen most egy képes összeállítás. (A kötet részeként megjelent digitális képtár több száz felvételéből válogattunk.)

Szöveg: Gál László

A vívásban három különböző fegyvernem van: tőr, párbajtőr, kard. Az '50-es, '60-as években teljesen általános volt, hogy mindenki tőrrel kezdett, és mindhárom fegyvernemben vívott. Napjainkra annyira átalakult a sportág, hogy ez elképzelhetetlen.

"Én féltem a kardtól, mert láttam, hogy apám milyen vágásokkal jött haza az edzésről. Életemben nem volt kard a kezemben, de alapvetően mindhárom fegyvernemben vívtunk. (...) Én is tudtam tőrözni, mert azzal kezdtem, mindenki azzal kezdett annak idején" - magyarázta Guráth Béla, aki párbajtőrben érte el a legnagyobb sikereit, de erről majd később. A képen Hintz Gábor, Bíró György és idősebb Guráth Béla 1933-ban. Itt kezdődött el a háború utáni generáció megalapozása.
A vívók szerint hihetetlenül sokat számít az edző személyisége, aki szakmailag, szervezésileg, emberileg is tud adni. Ilyen volt a szatmári Csipler Sándor, illetve ilyen volt Kolozsváron Ozoray-Schenker Lajos, a Tanár Úr, ahogyan emlegették, aki "öntötte" a tanítványokat a háború után. A Dermata és a Bolyai Egyetemi Atlétikai Club vívócsapatát is vitte.

"Egy osztrák-magyar katonatiszt volt, aki az első világháború után leszerelt. Mivel tornatanári diplomája is volt, eljött tanárnak Kolozsvárra a piarista gimnáziumban. Nagyon jó edző, pedagógus, szervező volt. Egy olyan ember, aki fantasztikus fegyelmet tartott a vívóteremben. Egy kemény katonatiszt, akivel nem lehetett hülyéskedni, káromkodni az edzésén, mert levette a sisakját, és úgy pontra tett, hogy elment a kedved tőle. Elmondok egy, az öregre jellemző a történetet. Akkor történt, amikor 17 éves koromban megnyertem a román országos bajnokságot a kategóriámban, a fiatalok között (18 éves korig számított). Mint minden fiatal fiú, vittem a kupámat az edzésre, hogy megmutassam a tanáromnak. Egy kissé elkésve mentem, hogy már mindenki ott legyen. Bementem és mondtam: - Tanár úr kérem, országos bajnok lettem, itt a kupám. Az öreg rám nézett, megnézte az óráját. - Elkéstél, menj öltözni - válaszolta. Azt hittem, hogy egy világ omlik össze bennem, mert arra számítottam, hogy most legalább megdicsér. Helyette jól lekapott, hogy miért kések el e tréningről. Ez volt ő. Egy kemény katonatiszt. És az élet, legalábbis én számomra bebizonyította, hogy egy főnöknek nagyon keménykezűnek kell lennie" - idézte fel Uray Zoltán Ozoray-Schenker alakját. A csoportkép az első román vívóbajnokság után, 1933-ban készült. A képen középen álló, jobbra kitekintő, idősödő úr Ozoray-Schenker Lajos.
Idősebb Guráth Bélára is Schenker Lajos figyelt fel, aki a Kolozsvári Atlétikai Clubban kezdett el vívni még a két háború között. Kardvívásban érte el a legnagyobb sikereit, ebben a fegyvernemben szerepelt az 1952-es helsinki olimpián is. A képen az olimpiai igazolványa látható. Ő az 1950-es évek közepétől már elsősorban fiatal vívók képzésével foglalkozott.
Az 1952-es vívócsapat Helsinkiben, amelyben négy versenyző is képviselte Kolozsvárt. A férfi kardcsapatba hárman is meghívót kaptak, a már említett idősebb Guráth Béla mellett (álló sorban jobbról a harmadik) Szántay János (álló sorban jobbról a második), és a háború után másodvirágzását élő, 44 éves Kökössy Mihály (az álló sorban balról az ötödik). Rajtuk kívül Uray Zoltán (a guggolók között a baloldali) volt még kolozsvári, aki tőrvívásban indult.

Az országos válogatott a budapesti felszabadulási nemzetközi versenyen 1953-ban. Uray Zoltán emlékezik vissza, hogy milyen volt válogatottnak lenni: "Ameddig válogatottak voltunk, csak kajára 1000 lejt kaptunk, ami akkor óriási összeg volt. Amikor otthagytam a vívást, és bekerültem a klinikára, 500 lej volt az első fizetésem. Egy olimpiára vagy világbajnokságra annyi pénzt kaptunk, hogy nem tudtam mire költsem el. Viszont felhívták a figyelmünket, hogy nehogy valami olyat vásároljunk, amiről úgy számíthatják, hogy itthon eladjuk, mert akkor botrány lesz. Finnországból én tőröket hoztam. Pofázni pedig nem nagyon lehetett, mert akkor azt válaszolták, hogy rendben van, nem vagy válogatott többet. Abban a pillanatban elment az élelmiszerpótlék. Nekem például életfontosságú volt, hogy sportoljak és válogatott legyek, mert édesapám korán meghalt, államosították a házunkat, ott maradtam az utcán az anyámmal. Nekem ezzel a pénzzel lakást kellett fizetni, anyámat segíteni és magamat eltartani. Egzisztenciális szükséglet volt, hogy a román válogatottban benne legyek."
Az említett első romániai érem vívó-világversenyről, az 1954-as budapesti főiskolai világbajnokságról. Így emlékezik vissza Uray Zoltán a könyvben arra a napra: "Első pillanattól éreztem, hogy nagyon jól megy a vívás, a selejtezőkből és az elődöntőből is vereség nélkül továbbmentem. (...) én pedig életemben olyan jól nem vívtam, mint akkor (a döntőben - szerk.). Egy találaton múlott, hogy nem kerültem kettős döntőbe Gyuriczával, így lettem aztán harmadik, mert Szőcsnek is ugyanannyi győzelme volt, mint nekem. Egy tuson múlott, hogy nem voltam második, és két tuson, hogy nem lettem első."
Az '54-es főiskolai világbajnokság egyéni tőrversenyének dobogósai: Szőcs Bertalan, Gyuricza József és Uray Zoltán. Gyuricza egy évre rá a felnőtt világbajnokságon is bajnok lett.
Uray Zoltán végül egészen 1956-ig volt tagja a válogatottnak, a képen a brit Alain Jay-jel vív épp. A melbourne-i olimpiára viszont már nem jutott ki a csapat. Erről is van egy története:

"1956-ban a csehekkel volt egy selejtező mérkőzésünk Melbourne előtt. '56 január elején kezdtünk el edzőtáborozni, lenyomtunk 8 hónapot ott, majd elmentünk Prágába a csehekkel vívni. Egy 70 éves ezredes volt a csapat vezetője, amikor megérkeztünk, azt mondta: - Gyerekek, ezek nem tudnak vívni. Hagyjuk vívjanak csak a katonatisztek. Ketten voltunk a legjobbak, Tudor és én, csak utánunk jött vagy öt katonatiszt. Hagytuk a katonákat vívni, és 8-8 lett a végeredmény. Tusaránnyal megnyerték a csehek. Így estünk ki. Akkor gyorsan összeszedték Orbán Olgát és Orb Katit, nem volt más, amit csinálni. Hála a jó Istennek, hogy Olga második lett."
Orbán Olga még nem volt 14 éves, amikor franciatanára, Bartos Katalin, aki maga is vívott, elvitte az osztályát egy vívóedzésre. A diáklányok között felfigyeltek a fiatal Olgára. Végül Schenker Lajos vívómester irányításával kezdett el versenyszerűen vívni, és valósággal berobbant a román vívóelitbe. Alig 17 évesen, 1955-ben már országos felnőtt tőrbajnok és ekkor már nemzetközi versenyeken is indul. A képen Orbán Olga a bal oldalon.
A kolozsvári országos bajnok női tőrcsapat van a képen: Kapdebó Judit, Orb Katalin, aki Orbán Olga mellett szintén részt vehetett az 1956-os olimpián, Zágon Júlia, illetve Orbán Olga. Összesen 23 versenyzőt neveztek a nők tőrversenyére az olimpián. Orbán mind a selejtezőben, mind az elődöntőben parádésan vívott, simán bejutott az esti nyolcas döntőbe. Akkor még nem egyenes kieséses rendszerben, hanem csoportokban bonyolították le a versenyt, amelyben mindenki mindenkivel vívott, és a győzelmek száma, illetve a tusarány alapján állítottak fel rangsort (kivéve a döntőben, ahol még volt egy végső csörte). Orbán 6 győzelemmel és egy vereséggel zárta a döntőt, pont mint az angol Gillian Mary Scheen, így jött egy ráadás. A verseny érdekessége, hogy aznap már háromszor találkozott a két lány, és mindannyiszor Orbán győzött, a döntőben például 4-1-re. A ráadást viszont sajnos 2-4-re elvesztette. Egyébként a román válogatott kapitánya akkor épp Csipler Sándor volt.

"Elsiettem a dolgot. Amikor megtudtam, hogy aranyérmet is nyerhetek, egyetlen gondolat uralkodott bennem: minél gyorsabban megnyerni. Nem a megfelelő időben támadtam, nem készítettem kellőképpen elő a támadásokat, és a nyugodtabb Scheen győzött" - nyilatkozta akkor az akkor 18 éves versenyző Újsportnak. Orbán Olga egyéniben többet nem állt olimpiai dobogón, 1968-ban és 1972-ben a csapattal lett bronzérmes, de akkor már nem kolozsvári színekben versenyzett.
Volt viszont világbajnok egyéniben is, 1962-ben Buenos Aires-ben, illetve a csapattal is, 1969-ben Havannában. A kép az 1957-es varsói ifjúsági világbajnokságon készült.
Az 1950-as évek közepén közel százan vívtak a különböző kolozsvári klubokban. A már sokat emlegetett Ozoray-Schenker Lajos mellett például idős Guráth Béla, Pellegrini Adalbert és Bartos Tibor vezették az edzéseket. A képen épp idős Guráth Béla vezeti az edzést az ifjúsági sportiskola Farkas utcai piarista (ma Báthory) gimnázium tornatermében. A könyvben egy rövid bepillantást a vívóélet hétköznapjaiba is kapunk Geréb Zsolttól:

"Az edzés közös bemelegítővel kezdődött, mely főleg az alapállás, a kitörés és a vívólépések ismétléséből állott. A tíz- és tizenkét éves fiúk és lányok ezt külön csoportokban is folytatták. Hónapok múlva kaptak vívótőrt kezükbe, mellyel megtanulták a védekezés alapfogásait, ill. a támadás formáit. Ezeket előbb edzővel gyakorolták egyéni iskola keretében, majd egymás között ismételték fél órán keresztül. Mikor már mindezeket megtanulták, hónapok múlva kezdődött az egymás ellen való vívás az asszók keretében."
"Nálunk családi hagyomány volt a vívás. Úsztam, kicsit vízipólóztam, de apukám is vívott, szóval a vívást választottam. Akinek 2 méter 25 centi a karjainak a fesztávolsága, az vagy menjen pólókapusnak, mert akkor pár centit kell mozogjon a kapufák között, vagy menjen el vívni. Óriási előny a hosszú kar, főleg tőrben és párbajtőrben. A kardban már kevésbé, ott több is a tömzsi, oda pokoli gyors kéz és láb kell" - magyarázta Gurtáh Béla hogyan lett belőle vívó, és választotta a párbajtőrt. Guráth már tizenhat évesen tagja volt a felnőtt válogatottnak, 1958-ben indult el az első nemzetközi versenyén.

A legsikeresebb éve 1960 volt, akkor készült a fenti fotó is, amikor Udrasz-szal, az Orosz Föderatív Köztársaság bajnokával szorít kezet egy győzelem után. 1960-ban tagja volt emellett a római olimpiára utazó román válogatottnak, illetve megnyerte az ifjúsági világbajnokságot Leningrádban, a mai Szentpéterváron.
A Népsport címlapsztoriban számol be az eseményről, amely a román vívás - hiába volt már olimpiai érem is - első nemzetközi versenyen szerzett aranyérme. A versenyen a későbbi háromszoros világbajnok Alekszej Nyikancsovot is megverte. Bár nagy tehetségnek tartották, sokan a jövő nagy bajnokát látták benne, a római olimpia után viszont feladta a versenyszerű vívást.
A Buenos Aires-i világbajnokság női tőr egyéni versenyének dobogósai és helyezettjei: (balról jobbra): ezüst érmes a szovjet Gorohova Galina, világbajnok és aranyérmes Szabóné Orbán Olga (1959-ben ment feleségül Szabó Sándor vízilabdázóhoz, utána már Szabó Olgaként jegyzik), bronzérmes a magyar Juhász.
A hatvanas évek a kolozsvári vívás aranykorának a végét jelentette, számos kiváló sportoló elhagyta a várost, vagy abbahagyta a sportolást. Közrejátszott a hanyatlásban a bukaresti sportvezetés politikája is, amely - mint említettük - elsősorban a katonacsapatot, a Steauat favorizálta, és a vidéki egyesületek legjobbjait igyekeztek elcsábítani Bukarestbe, ahol a sportolókat sokkal jobb körülmények fogadták: lakást kaptak, jobb fizetést. Szebb jövőképet ígértek. Központosítás folyt a vívásban. Nem véletlen, hogy 1962-től több mint két évtizeden keresztül minden fegyvernemben a Steaua nyerte a csapatbajnokságot. Orbán Olga 1961-ben igazolt Bukarestbe, a világbajnoki címet is már a Steau színeiben szerezte. A képen az 1968-as olimpiai bronzérmes tőr válogatott (balról jobbra): Jeneiné Gyulai Ilona, Szabóné Orbán Olga, Vîlcea Andrei edző, Maria Vicol Taitiș, Stahlné Jencsik Katalin, Ana Pascu.
Szabóné Orbán Olga az olimpiai páston Mexikóvárosban.
Még egy utolsó kép Orbán Olgáról, az 1970-es ankarai világbajnokságról, ahol egyéniben bronz, csapatban pedig ezüstérmet szerzett. A képen épp a sokszoros szovjet világbajnokkal és olimpiai bajnokkal, Alexandra Zabelinával vív.
A kolozsvári vívás utolsó nagy bajnoka, Pap János volt. Alig 10 éves, amikor 1964-ben Guráth Béla irányításával elkezd vívni, de az igazi mestere Pellegrini Adalbert, illetve Rohonyi László lett, akiknek az irányításával már suhancként több országos bajnoki címet szerzett kardvívásban Kolozsvárnak. Az eredményei alapján már 17 évesen utazhatott volna a müncheni olimpiára, de az akkori szövetségi kapitány, Dumitru Mustață ezredes azt mondta, még nem való az neki. Végül az érettségi után a Steauaba szerződött, és egy évre rá már meg is nyerte az isztambuli ifjúsági világbajnokságot. A fölényére jellemző, hogy "a döntőben összesen négy találatot kapott öt csörte alatt, a legszorosabb mérkőzését is 5-1-re nyerte." Az ifjúsági világbajnoki dobogón állt, amikor a fotó készült. Mellette balról a szovjet Kikmadze, jobbról pedig a magyar Gellért Miklós.
Május elsejei felvonulás 1989-ben Kolozsváron. Ekkora már szinte teljesen eltűnt a kolozsvári vívóélet. Ahogyan Uray Zoltán magyarázta a román vívásnak Bukarest volt a szíve csücske, "ketté is vághattad a pasast, még akkor is azt mondták, hogy a bukaresti a jobb. Ez a kettősség manapság is megvan. Szimpatikusok vagyunk, kedvesek vagyunk, jó barátok vagyunk, de amikor Romániát kell képviselni, akkor Bukarest számít". Arról már korábban meghozták a sportpolitikai döntést, hogy csak két fegyvernemet támogatnak államilag, mert a vívás viszonylag drága sport. És nincs többre pénz. A női párbajtőrt, illetve a férfi kardot finanszírozzák, mert ebben voltak a legjobb eredmények. A jelenlegi nemzetközi eredményességén is egyértelműen látszik, hogy ezen a két fegyvernemen van a hangsúly, elég annyi hozzá, hogy a 2016-os riói játékokon a párbajtőröző lányok nyerték az ország egyetlen aranyát. Kolozsváron 2013-ban alakult újra a Universitatea vívószakosztálya Habala Péter Pál mesteredző irányításával, azóta a fiatal tőrözők egymás után hozzák az arany-, ezüst- és bronzérmeket az országos bajnokságon a városnak. Ebben a szakágban van a legjobb lehetőség arra, hogy Kolozsvár újból felkerüljön a vívás térképére.