Ritkán látott színes fotók Márton Áron temetéséről
utolsó frissítés: 19:59 GMT +2, 2019. január 23.
Ma már arról szólnak a legendák, hogy valódi tömeg gyűlt össze Erdély egykori püspökének a temetésén, de Török Gáspár fotói megmutatják, mi is történt valójában. Az Azopan Fotóarchívum képeiből válogattunk.
1980. szeptember 29-én reggel háromnegyed kilenckor, a Szent Mihály-napi búcsúra szólító harangozás alatt Gyulafehérváron meghalt Márton Áron, a gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyét 1939-1980 között vezető püspök, a 20. századi erdélyi magyar közélet egyik legkiemelkedőbb alakja, a hívek legendásan szeretett püspöke, aki felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, aki határozottan állást foglalt a kommunista hatalommal szemben, amiért letartóztatták és életfogytiglani börtönre ítélték, és csak nemzetközi nyomásra engedték ki onnan. Aki több mint egy évtizedig élt házi őrizetében, aki nem fogadott el feltételeket, mindig kiállít az igazáért, és aki ezért a Securitate legfeketébb listáján volt rajta.
A hatóságok hírzárlatot rendeltek el, így az újságok nem számolhattak be a püspök haláláról (így arról csak az egyház távirati és egyéb értesítőiből, illetve a Szabad Európa Rádió magyar és román nyelvű műsorából lehetett értesülni), és minden eszközzel megpróbálták megakadályozni a híveket abban, hogy akik mégis tudomást szereztek a halálhíréről, azok ne tudják elkísérni utolsó útjára. Tartottak tőle, hogy nehogy nagy tömeg gyűljön össze a temetésén és esetleg politikai demonstráció alakuljon ki, mert tudták, hogy Márton Áron népszerűségével, tömegeket vonzó hatásával még a temetésen is számolni kell.
Ilyen körülmények között azonban még Gyulafehérvárra eljutni is nehéz volt. Egy fennmaradt történet szerint a csíkszentdomokosiak például csoportosan utaztak volna a temetésre, buszt is fogadtak, de azt végül a temetést megelőző éjszaka, benzinhiányra hivatkozva lemondta a busztársaság, miután elment már az utolsó vonat is, amivel Fehérvárra utazhattak volna. Ilyen körülmények között kellett eljutnia Török Gáspár (vagy ahogyan ma mindenki hívja: Gazsi bácsi) marosvásárhelyi fotóművésznek is az október 4-én tartott temetésre. A 84 éves fotográfus így emlékszik vissza arra, hogy miként jutott el Gyulafehérvárra és sikerült ott minden megszorítás ellenére fotókat készítenie.
"Nekem akkor volt egy szép, új Daciam, aminek a három számból álló rendszáma abban az időben VIP-nek számított: 2MS500. A munkahelyi sofőrömmel mentem beíratni az új kocsit, és ő szólt, hogy van neki egy unokatestvére a rendőrségen, aki elintézi, hogy gyorsabban menjenek a dolgok. Kihívtuk, beszéltünk vele, majd egyszer csak jön vissza a pasas megkérdezni, hogy milyen rendszámot szeretnék? Mivel mindig is tele voltam lóporral, mondtam neki, hogy 2MS150. Ha kérdték, miért ne mondtam volna?" - mesélte az idős fotós, hozzátéve, hogy végül csak az 500-as tudták neki adni, de így sem piszkálták őt a rendőrök.
"Nem voltam párttag sem, semmi közöm nem volt az egész bandához, de nem bajlódtak velem. Volt úgy, hogy a forgalmisták főnöke kapott el kissé gyorsabban, mint megengedett, Régen felé. Amikor odahúztam, csak annyit mondott, na-na, kissé vigyázzon, nehogy balesetet csináljon. Ezzel a kocsival mentem el Gyulafehérvárra is" - teszi hozzá magyarázatként.
Elmondása szerint nagyon szigorú intézkedéseket vezettek be az illetékesek, a megye határában minden egyes Gyulafehérvár felé tartó autót megállítottak, megkérdezték, hogy hová mennek és mit csinálnak? Gazsi bácsit viszont nem állították meg. "Bementem a kocsival Gyulafehérvárra, és felmentem a várba. Egyetlen autó sem volt a környéken. Én leparkoltam, és elővettem a fényképezőgépet" - teszi hozzá.
A gyászmisét a székesegyházban tartották, annak végeztével kihozták a koporsót a főbejáraton a templomból és levitték az alatta található kriptába, amelynek a bejárata a templomon kívül, a szentély mögött van. Eközben készítette Gazsi bácsi a képeit, amire így emlékszik vissza:
"Megmondom őszintén, lehet, hogy én voltam naiv. Én nem nagyon láttam senkit sem akkor fényképezni. Utólag tudtam meg, hogy reverenda alól egy-egy képet azért csak csináltak. Én csak úgy kiálltam az út kellős közepére és onnan fényképeztem. Színes diára. Nem tudták elképzelni a szekusok, hogy van valaki, aki annyira merész, hogy kiáll oda. Talán a helyiek azt hitték, hogy a központból küldtek valakit, a központiak pedig azt gondolhatták, hogy egy helyi" - magyarázza a történéseket Gazsi bácsi, aki a tekercs filmet végül elküldte Magyarországra a nagybátyának, hogy ott hívják elő. Ő készítettet egy másolatot a negatívról, amit megtartott magának, a másikat pedig visszaküldte.
"Naivitásból azt mondtam, hogy ez nem az én tulajdonom kell legyen, hanem az egyházé. Oda is adtam Lestyán főtisztelendő úrnak, de eltűnt az a film. Amikor meghalt a nagybátyám felesége is, a gyerekeik megkapták az eredeti anyag felét. 36 kockám volt eredetileg, le is fényképeztem mind az egészet, de csak 17 maradt meg." Az így megmaradt képek negatívjainak digitális másolatából közlünk most a szerző engedélyével egy összeállítást. A képekből 2016-ban, Márton Áron újratemetése alkalmából Gyulafehérváron már szerveztek egy kiállítást.
szerkesztő: Gál László
Amikor 2016 szeptemberében Márton Áron koporsóját a kriptából felvitték a székesegyházba, hogy ott szarkofágba helyezzék, többek között arról is beszámolt a sajtó, hogy a püspök teste mumifikálódott, minden olyan volt, mint amikor eltemették, csak koromfekete. A test épen maradásában a kriptai a körülmények mellett az is közrejátszott, hogy balzsamozási eljárást végeztek rajta.
Domokos Pál Péter a püspökről szóló könyvében így emlékezik vissza erre: Másnap a kispapok a holttestet vállukra véve átvitték a székesegyházba. A kereszthajóban készítették el a ravatalt. Ettől kezdve (Márton Áron hétfő reggel halt meg, tehát valószínűleg kedden - szerk. megj.), szombat reggelig, kispapjai éjjel-nappal virrasztottak mellette, óránként váltva egymást."
Az óriási tömegről szóló legendával ellentétben Áron püspök temetésén legfeljebb 2000 ember vett részt, ennyiről adnak hírt a szemtanúk, és ennyiről számolt be a Securitate jelentéstevője is. Virt László, aki az egyik legjobb Márton Áron-biográfia szerzője, a Nyitott szívvel című könyvében így idézi fel a temetést: "Márton Áron temetésére zsúfolásig megtelt a gyulafehérvári székesegyház. Hűvös, borús, esős szomorú idő volt egész nap. A temetéshez illő. Csak negyedórára sütött ki a nap – éppen akkor, amikor a Püspök koporsóját kihozták székesegyházból, hogy azt megkerülve elhelyezzék a kriptában, a többi erdélyi püspök között. E napsütésben, az Örök Fény országából Márton Áron mosolygott rá a napos oldalról kiszorított, őt gyászoló Erdélyre. Ezen a napon egész Erdélyben zúgtak a harangok."
A gyászszertartáson - szintén Domokos Pál Péter elbeszélése szerint - , több mint 500 pap vett részt. A gyászmisét Lékai László (a képen elől, középen), az esztergomi főegyházmegye bíborosa pontifikálta. A Rajnai Sándor, Magyarország nagykövete által tett jelentésből az derül ki, hogy a temetésre nemcsak Romániából, hanem számos más országból is érkeztek papok. Ott volt a szabadkai és az eszéki püspök, a hivatalos magyar egyházi küldöttségen kívül szegedi katolikus papok, valamint a müncheni bíboros személyes képviselője is. A romániai katolikus egyház számos képviselője mellett megjelentek a református, evangélikus egyházak küldöttei és a gyulafehérvári ortodox egyházközség vezetői is. A jelentés szerint a bukaresti Egyházügyi Hivatal négy képviselője jelent meg az állami szervek részéről, akik közül ketten – egyikük a katolikus egyház ügyeivel foglalkozó főosztályvezető, Stoian elvtárs – a bukaresti központból érkeztek. Szintén ebben a jelentésben írja, hogy jelen volt a ceremónián a magyar kisebbség több ismert egyénisége is, például Kányádi Sándor.
Áron püspök 1971-ben kelt, írógéppel írt végrendeletében temetésére vonatkozóan a következőt hagyatkozta a Hargita Népében közölt cikk szerint: "Ha a halál az egyházmegye területén vagy az ország határain kívül ér utol, ott temessenek el, ahol meghalok; ha egyházmegyémen kívül, de az ország más részében, hozzanak haza egyházmegyém legközelebbi plébániájának a temetőjébe. Festetlen fenyőfa koporsót kérek, ha lehet, fedelén fenyőfagallyból font kereszttel. Temetésemnél búcsúztató beszéd ne legyen." Más forrás arról is említést tesz, hogy azt szerette volna, hogyha nem a püspöki kriptába, hanem a gyulafehérvári temető földjébe helyezik. A végakaratának három pontját valójában nem teljesítették: gyalulatlan fenyőkoporsó helyett Gyergyóremetén készített cserefa koporsóba helyezték, beszédeket is tartottak fölötte és a püspöki kriptában temették el.
A már említett Hargita Népe közöli Orbán László kanonok, gyergyóremetei plébános feljegyzésit a koporsórendelésről, ebből idézünk: "Áron püspök úr végakaratát a koporsójára vonatkozóan: gyalulatlan fenyőfadeszka. Több asztalossal beszéltem. Furcsának tartották és én magam is. A végén nem vállalták, sürgős munka volt, és így nem találtak hirtelen olyan vállalkozót. Egyik asztalos, aki cserefa koporsókat készített, elvállalta, hogy időre megcsinálja cseredeszkából." Így készült el a koporsó, amelyet id. Máthé Ferenc IMZ motorkerékpárral szállított Gyulafehérvárra. Márton Áron koporsóját volt titkárai emelték vállukra és vitték a kriptához.
A Belügyminisztérium Állambiztonsági Főigazgatóságának Dumitrescu Dumitru ezredes, a Fehér megyei Securitate parancsnoka küldött egy jelentést a résztvevőkről és az eseményekről. Például arra is kitérnek, hogy a temetés után a püspökség meghívására mintegy száz meghívott a Cetate vendéglőben ebédelt. Az ezredes úgy vélte, hogy sem a temetési szertartás, sem az ebéd alatt nem történt olyan esemény, amely az állambiztonságot érdekelte volna. A képen az ortodox egyház képviselői láthatóak, bottal Iustin Moisescu pátriárka, aki 1957-1986 között a Nagy Nemzetgyűlés képviselője is volt, mellette jobbról pedig Emilian Birdaș, aki a temetéskor Gyulafehérvár ortodox püspöke volt. (A személyek azonosításában nyújtott segítséget köszönjük Denisa Bodeanunak, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) levéltárosának, a Márton Áron-dosszié kutatójának.)
A Securitate jelentése szerint 25 közismert római katolikus egyházi vezető vett részt a temetésen, közülük néhányat név szerint is megemlítenek. Lékai László bíboros mellett Cserháti József pécsi püspököt, Zvekanovics Mátyás szabadkai püspököt, illetve Wilhelm Raitzert Ausztriából és Szőke Jánost az NSZK-ból. Ezen a képen kevésbé ismert egyházi vezetők vannak, balról jobbra Incze Benjamin, Benedek Sándor, Antal József volt csíkszeredai főesperes, Vasvári Aladár, Léstyán Ferenc volt marosvásárhelyi főesperes, Balázs András, Ferencz Imre, Györgydeák Lajos és Balázs Dénes. (A személyek azonosításában nyújtott segítségét köszönjük Lázár Csillának, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum igazgatójának és Csíki Dénes atyának.)
Bár Mártom Áron végakaratában azt kérte, hogy búcsúbeszéd ne legyen a temetésén, az egyházmegye élén őt követő Jakab Antal, gyulafehérvári püspök mondott beszédet a temetésén. Ebből egy részlet: "Élő tanúk [vagyunk] Isten és az emberek előtt, hogy püspöksége világító fáklya volt mások számára is, nekünk azonfelül érezhető, látható, biztos vezető kéz. (...) Püspöksége előtt üstökösként járt elől, hogy az Isten és a hit megbecsülése által érzékennyé tegye a népeket az igazságra, az élet értékének felfogására és megbecsülésére. (...) Olyan társadalmi ismeretekkel és mély szociális érzékkel szerelte fel magát, hogy mint az Isten áldott küldötte, egyszerű embereknek és fő vezetőknek bármikor kész volt elmondani a modern élet nyolc boldogságát - akármilyen kuszált legyen is az."
A Securitate jelentése szerint a bukaresti magyar nagykövetséget Günter Péter tanácsos és Demény András kulturális attasé képviselte, de róluk sajnos nincs képünk. Helyette a római katolikus klérus további tagjai láthatóak.
Tánczos Vilmos néprajzkutató másodéves magyar szakos hallgatóként vett részt egy évfolyamtársával a temetésen. A Hargita Népének mesélt az ottani élményeiről. "Tudtuk, hogy történelmi jelentőségű, ellenzéki eseményről van szó, és részesei akartunk ennek lenni. Tudtuk, hogy Lékai László magyarországi bíboros fogja temetni, ami ugyancsak nagy dolog volt akkoriban. (...) A temetésnek nem volt semmilyen tüntetés jellege, egyszerűen zajlott. Lékai a gyászbeszédében diplomatikusan nem mondott semmi rendszerellenes vagy „áthallásos” dolgot. Ha mondott volna, emlékeznék rá, mert mi voltaképp épp az esemény ellenzéki mivolta miatt mentünk oda, meg is tárgyaltunk utána mindent."
A Securitate több olyan személyt is megjegyez, aki az elhunyt politikai gondolkodásának hívei közül részt vettek a temetésen: például Takács Lajos nyugalmazott egyetemi tanár, Ferenc Eduárd, a iași-i katolikus intézet rektora, Kacsó Sándor kolozsvári nyugdíjas, Puni Emil dévai jezsuita szerzetes.
A beszámolókban rendre felemlegetik, hogy egy-egy nemzeti színű szalag, kokárda is kitűzésre került, de nem igazán egységesek a beszámolók. A magyar külügyminisztériumnak küldött jelentésben például azt olvashatjuk, hogy két mozzanat keltett feltűnést: még a templomban, a szertartás előtt egy fiatalember a koporsóba helyezett egy magyar nemzeti színű jelvényt, valamint a ravatalról a kriptába vitt koporsóra egy alig észrevehető magyar nemzeti színű kokárdát tűztek. Domokos Pál Péter is említi a menet közben a szemfedélre tűzött piros-fehér-zöld kokárdát, sőt azt is írja, hogy azt egy titkosrendőr letépte, de ő egy koszorúra is emlékszik, amelyen nemzeti színű szalag volt, azzal a felirattal, hogy "Erdély nagy püspökének – budapesti hívei". Az ő elbeszéléséből tudjuk azt is, hogy a temetésre vitt koszorúkat a katedrális külső falánál tették le, és a székesegyházat szinte körülérte a koszorúlánc.
Tánczos Vilmos egy másik esetet említ, ami határozottan megmaradt az emlékezetében: "amikor becsukták a fekete színű vas kriptaajtót, és a tömeg már oszladozni kezdett, egy idősebb, népviseletbe öltözött csíkszentdomokosi asszony odalépett a kriptaajtóhoz, a kebeléből határozott, gyors mozdulattal elővett egy arasznyi széles, körülbelül egy méter hosszú piros-fehér-zöld szalagot, és a lehető legtermészetesebb módon szép csokrosan rákötötte a kriptaajtó vaskilincsére. Ez nagyon nagy dolog volt, mert a temetés minden részletét figyelték, és mindenki tudta, hogy utána esetleg következményekkel is lehet majd számolni. Jól emlékszem, hogy amikor mindennek vége lett, a szalagot szépen lebegtette az enyhe őszi szél. A szalag azonban egy órán belül eltűnt, ellenőriztem."
A néprajzkutató azt is megjegyzi visszaemlékezésében, hogy néhányan felcsíki népviseletben vettek részt a szertartáson, de egészen kevesen voltak. (Nyilván azért is, mert az utolsó pillanatban megakadályozták például a domokosiak részvételét is a temetésen).
Bár Gazsi bácsi maga úgy emlékezett vissza, hogy nem nagyon fényképezett senki a temetésen, azért valószínűleg bőven készültek képek. A - néhol egyébként túlzó - magyar főkonzuli beszámoló szerint a temetési szertartás szinte minden mozzanatát hangszalagra vették és filmezték, mind az egyházi szervezetek (a külföldiek is), mind a román illetékesek. Ehhez képest tényleg kevés a fellelhető anyag, főleg a színes, ezért is kivételesek Török Gáspár megmaradt képei. Aki Márton Áron temetésről több fotót szeretne látni, annak azt ajánljuk, hogy keresse fel az Azopan oldalát, ahol például Orth István grafikus temetésről készült képeit is megtalálja.