2018. november 13. keddSzilvia
12°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Vlahuță 63: a romániai kortárs képzőművészet gyökerei

utolsó frissítés: 18:28 GMT +2, 2018. augusztus 24.

Rendhagyó kiállítás látogatható szeptember 2-ig a Bánffy palotában, amely a Donát negyedi Vlahuță utca 63. szám alatt található műtermekben megfordult művészek munkáiból közöl egy nagy volumenű válogatást.


A kiállítás 44 művésztől 95 munkát mutat be, ehhez képest a katalógus tartalmaz még öt további, a kiállításon nem látható alkotást. Műfajilag az elvárt szocialista realizmustól kezdődően a pop arton keresztül az avantgárdig terjednek az alkotások. Az ötvenes évek végétől 1980-ig létrejött művekből válogatott Bordás Beáta kurátor és művészettörténész olyan magyar, román és szász nemzetiségű alkotóktól, akik akkor is és máig is meghatározó, kiemelkedő alakjai nem csak a kolozsvári, de általában a romániai művészeti életnek - többük esetében nem kevés külföldi sikerrel is maguk mögött.

Amint Bordás elmondta, nem volt könnyű létrehozni ezt a kiállítást, és már az első lépések során számos nehézségbe ütközött. Először is volt az időhatár: a műtermek máig sem biztos, 1958 vagy 1959-es építési évétől egészen 1980-ig válogatott és olyan alkotók kerültek a kiállítás anyagába, akik ezen években itt tevékenykedtek.

A művészek kiválasztása azonban még az egyszerűbb lépések közé tartozott. Amikor megvolt az alkotók listája, akkor ki kellett válogatni az egyes műveket, ami jóval nehezebb feladatnak minősült, még úgy is, hogy az első válogatás során még nem merült fel feltétlenül a kiállításon szereplő munkák belső kohéziójának problémája.

A koncepció, amelyre fel lehet fűzni egy kiállítást, később jött létre, de az ilyen általánosságok, mint stilisztikai hasonlóságok, ez esetben nem működtek. Ennek megfelelően a különböző termeknek különböző szervezési elvei vannak.

szöveg: Ivácson András Áron

Az első teremben, ahol indul a kiállítás, egy kronológiai besorolás működik. Ugyanakkor szintén az első teremben olyan munkák is találhatóak, amelyek a korai szocialista életérzést tükrözik vissza és az ehhez tartozó szocialista-realista eszköztárat is használják. Témáikban is ez köszön vissza: reggel az építőtelepen, munkásnegyedek, tömbházépületek. Szintén itt látható több művészportré, amelyet a közösen dolgozó művészek egymásról és néha önmagukról készítettek.
Ebben a teremben nagyjából azon művészek alkotásai láthatóak, akik először kaptak műtermet a Donát negyedben, ami azért is fontos, mert az épületen látható emléktábla mindössze Romul Ladea szobrászművésznek állít emléket. De az elsők között volt még Vetró Artúr, Cs. Erdős Tibor, illetve Lucia Piso-Ladea is.
A második terembe olyan alkotók kerültek, akik a hatvanas évek közepéig dolgoztak ott és itt leginkább a sok különböző stílusú munka közötti harmónia megalkotása volt a lényeg. Kevésbé ismert festők kerültek itt kiállításra, azonban mindegyikük jellegzetes stílussal rendelkezik. Radu Maier festményét érdemes kiemelni, aki idővel Németországba emigrált, és akinek munkái enyhén absztrakcióba hajlanak és friss színkezeléssel jellemezhetők.
A következő két terem két műtermet rekonstruál: Bordás a kutatás alatt azt is vizsgálta történész szemszögből, hogy miként lehet az, hogy 44 alkotó van húsz évből és mégis mindössze 16 műterem csupán. Szükséges lett így rekonstruálni, hogy melyik műteremben ki dolgozott és mikor: azért volt ekkora eltérés, mert előfordult, hogy egy műteremben egyszerre több ember kapott helyet. Nem sikerült mind a 44 alkotó esetében rekonstruálni, hogy mikor ki melyik műteremben dolgozott, azonban több esetében igen. Az első Kádár Tibor műterme: ő egy nagyon jelentős alkotó és főiskolai tanár volt, akinek absztraktba hajló munkáit abban az időszakban nem ismerték mert ezekkel ugyebár akkor, amikor a legdurvább szocreál időszak volt, nem igazán lehetett érvényesülni. 1962-ben öngyilkos lett a műtermében és csupán ekkor fedezték fel ezeket az újító és előremutató munkáit, amelyeket kénytelen volt titokban tartani. A Képzőművészeti Intézetben is egy nonkonformista tanár volt és felnyitotta a diákjai szemét: például tiltott művészeti albumokat csempészett ki a diákjainak.
A második műterem-rekonstrukció elsősorban Cseh Gusztáv nevéhez fűződik, illetve Tóth László festőhöz, díszlettervezőhöz és az ő feleségéhez Tóth Szűcs Ilona festőművészhez kapcsolódik. Ők hárman közösen kaptak egy műtermet és körülbelül tizenöt évig dolgoztak ott együtt, mivel a munkán túlmenően nagyon jó barátok is voltak, így nagyon erős szellemi műhely is kialakult ott. A termet Tóth László Egy forró nyári estén ülünk és beszélgetünk (Alternatívák) című festménye uralja, amelyet hosszú ideig lappangóként ismert a szakirodalom, ahhoz hogy kiderüljön, hogy a képtár gyűjteményében van. Legalább ennyire lényeges azonban kontrasztként Cseh Gusztáv tusrajz önarcképe, amely annyira minimális, amennyire csak lehet. Tóth Szűcs Ilona metafizikus csendéletei képeznek egy átmenetet, amelyek fura tárgy-társításai egy teljesen sajátságos hangulatot kölcsönöznek a képeinek.
A következő terem nem műterem-rekonstrukció, hanem egy jelentős alkotói csoportosulás felelevenítése. A hatvanas-hetvenes évektől kezdve nagyon jó eszmei, baráti és munkakapcsolat volt Ana Lupaș textilművész, Mircea Spătaru szobrászművész, Corneliu Brudașcu és Nicolae Maniu festőművészek között. Maniu sokáig a nemzetközi műtárgypiacon legmagasabbra értékelt kortárs román alkotó volt, viszont ő emigrálása előtt keveset dolgozott ezekben a műtermekben. Az egy párt alkotó Lupaș és Spătaru az elsők között voltak, akik a hatvanas években land arttal és konceptuális művészettel is elkezdtek foglalkozni, noha Lupaș elsősorban textilművész volt, aki munkáival számos nemzetközi díjat nyert.
Corneliu Brudașcu a fent említett három másik művész mellett jelentősen hozzájárult a kolozsvári és általában a romániai művészet nemzetközi elismertetéséhez. Ez egészen odáig ment, hogy ő volt az egyedüli romániai képzőművész, akit beválogattak a londoni Tate Modern múzeum nagyszabású The World Goes Pop című pop art-ot bemutató szuperfontos kiállításába.
A palota két szárnyát összekötő átjáró falait Gergely István egyedi domborművei díszítik. Gergely a magyar művelődéstörténet főbb alakjait megmintázó plakettjei mellett elsősorban ilyen absztrakt domborműalkotásokat hozott létre. Ezek teljesen sajátos szimbolikával és formavilággal rendelkeznek, amelyeken főleg a hetvenes években dolgozott. Mellé kerültek Alexandru Milan Florian grafikái, akivel közös műteremben is dolgoztak a hatvanas években.
Ugyanitt látható Gergely István néhány tervvázlata és skicce, amelyeket az alkotó felesége, Gergely Erzsébet bocsátott a kurátor rendelkezésére. A néhol pecsétes, megkopott vagy gyűrött kis grafikákat Gergely István munka közben a műterme falára ragasztgatta, hogy segítsék az alkotásban. Ezek nem voltak soha kiállítva és csak az látta őket, aki elment hozzá a műterembe.
A következő terem grafikákat és nyomatokat mutat be és ez az egyik legerőteljesebb része a kiállításnak: talán az egyedüli munkák, amelyeken a műfaj jellegzetességei miatt a szocreál témák igazán esztétikusan néznek ki. Noha a kiállított műalkotások stílusok és műfajok, valamint az egyes képzőművészeti ágak szerinti rendezése nem tűnt járható útnak, Bordás Beáta mégis fontosnak tartotta, hogy legyen egy terem külön grafikáknak, amely az úgynevezett „kolozsvári grafikai iskola” néhány képviselőjének munkásságát mutatja be. E megnevezés azokra a kiváló grafikus-nemzedékre vonatkozik, amelynek tagjai a hatvanas években Feszt László irányítása alatt a kolozsvári Képzőművészeti Intézetben, az országos szinten abban az időben a legjobbnak tartott iskolában tanultak, mint például Bardócz Lajos, Soó Zöld Margit, Deák Ferenc, Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, akik mind a hatvanas években találták meg a saját hangjukat.
Deák Ferenc különösen fontos, akinek voltak önálló grafikai lapjai, valamint könyvillusztrátorként és könyvgrafikusként volt ismert, aki a Kriterion arculatát tervezte újra és számtalan könyvet és folyóiratot illusztrált. A szocreáltól Káin és Ábel harcáig terjednek a témái, amely munkák megvalósítása a szocreáltól elvárt naiv ábrázolástól az absztrakt-metafizikusig terjednek.
Bardócz Lajos tipikusan szocreál színvilága azonban egy igen szubverzív üzenetet takar a kitörésről, amely következtében az elvárt vörös és fekete ábrázolások egy teljesen sajátos képi világot hoznak létre. Sokat segít a hatás elérésében, hogy a munka fametszet, aminek következtében a végeredmény darabos, nehézkes, erőteljes, ami ismét metaforikusan visszahozza a korra jellemző általános életérzést. Ugyanakkor a Vaskapu építését ábrázoló litográfia (kőmetszet) egy hasonló témát leheletfinoman mutat be.
Soó Zöld Margit hosszú ideig a Napsugár grafikai szerkesztője volt, munkái innen is ismerősek lehetnek. Alkotásain egy líraibb irányt követ a kolozsvári közönség számára elsősorban a pasztell képeiről ismert, azonban itt monotípiák láthatóak tőle és egy rézkarc, amelyeket akkor készített, amikor itt dolgozott ezekben a műtermekben. A hatvanas évek végi monotípia sorozata Fák címmel érdekes színvilágban ábrázolta ezt a témát, akárcsak a Delta című rézkarca igencsak sajátos módon mutatja meg ezt az idillikus témát.
A következő két terem már későbbi, jórészt a hetvenes években készült munkákat tömörít olyan alkotóktól, akik közül sokan máig is életben vannak. Bordás olyan műveket rendezett el ezekben a termekben, amelyek jól kifejezik egy-egy alkotó nagyon jellemző egyéni hangját, amely többnyire a hetvenes években alakult ki.
Korondi Jenő szobrász nagyon sok ideig dolgozott a Donát-negyedi műtermében és alumínium, valamint egy maga által kikísérletezett beton és más anyagokból álló ötvözetből alkotott szobrokat készített egy a műtermében megépített kemence segítségével. Fontosabb témái az anyaság, a különböző lelkiállapotok és női figurák körül forogtak.